Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-04-24 / 17. szám
Olyan, mint mi, csak éppen egészen más BRENNER GYÖRGY „Gyerekkoromban vasorrú bábával ijesztgettek. Ma már tudom, hogy csak az emberektől kell félni. Életemben többször voltam szerelmes, néhányszor meg nem. Legszebb éveimet lakásépítéssel töltöttem.” Az idézett mondatok Brenner György nagyszámú önéletrajzainak egyikéből valók. Egy másik önéletrajzában viszont azzal kérkedik, hogy családjának tetszenek a rajzai. Szerencsére az olvasók sincsenek ezzel másképp. Aki a Ludasban és más lapokban hétről hétre ismerkedik Brenner monumentális miniatűrjeivel, érdekes dologra lehet figyelmes: a rajzoló olyan kézenfekvő igazságokat tálal elénk, melyeket karikatúráin kívül még legföljebb az életben találhatunk meg. A legtöbb rajzán sok ember látható. Mindenki siet, rohan valahova, látszólag pontosan behatárolható és fontos cél felé. Ám ebben a rendszernek nevezett kavalkádban mindig van egy főhős, akinek valahogy másfelé visz az útja: ő a nagy, a valódi, és éppen ezért roppant egyszerű igazságok hordozója. — A kisember szemével nézem a világot — mondta egy interjúban Brenner. — Ez nálam nem elhatározás kérdése; az érdekel, ami az emberekre tartozik. Igyekszem szürke kisegér maradni, de nem azért, hogy megegyen a macska, hanem, hogy megrajzolhassam a többi szürke kisegeret. Akik közül néhányan nem is egérnek gondolják magukat, hanem például meseszép királylánynak, sőt olyanok is akadnak, akik nem gondolnak semmit. Egyik legnagyszerűbb „találmányát”, Vilma nénit mindenki ismeri. Vilma néninek sokféle arca van: egyszer idős asszony, máskor pályakezdő értelmiségi, vagy éppen butikos a belvárosban. Vilma néni mindig a mi gondjainkról beszél, ami persze nem is csoda, hiszen éppen olyan, mint bármelyikünk. Talán abban különbözik tőlünk, hogy néha egészen más. Ilyenkor különösen hasonlít hozzánk. F. L. P. Égigérő földönjáró LEHOCZKI ISTVÁN Sok százezer, talán egymillió ember közös magánügye, hogy szeretik Lehoczki István karikatúráit. Rövid lábú, gyakran szem nélküli figuráit mindenre képes, elszánt bambaság jellemzi. És mégis: a LEHO aláírású rajzokból szeretet és megértés árad. Egyik karikatúráján dagadtra nevelt, kövér kisfiú futballozik a szépen nyírt pázsiton. Akivel játszik, válogatott labdarúgó: Esterházy Márton. A háttérben a boldog, gyermeküknek mindent megszerző szülők beszélgetnek: — Jó volt a gyerek, nyolcszázezerért megvettük neki az Esterházyt. Ki itt a főszereplő? A dagadt, az életet készen kapó kisfiú? Vagy a virulens sarj szülei, akik úgy érzik, lángossütőben, gyümölcsös bódéban, maszek kőművesként összeverejtékezett pénzükkel megvehetik kövér csemetéjüknek a boldogságot ? — Kirakatrendezői iskolát végeztem — mondja Lehoczki István. — Amikor azután meguntam, hogy segédmunkásként valósítsam meg önmagam, hirtelen elhatározással beállítottam a Ludas szerkesztőségébe. Tabi László volt még a főszerkesztő, Földes György a helyettese. Gyuri bácsi így vezette elő a kérésemet a főszerkesztőnek: — Itt van ez a gyerek, szeretne hozzánk kerülni! — Várjunk még — mondta Tabi. — Nagyon fiatal. — De nem akar elmenni dolgozni — mondta Földes György. Tabi talán egy percet gondolkodott, majd megszólalt: — Jó — felelte. — Akkor vegyük ide. Így kezdett Leho „nem dolgozni” a Ludasnál, ott alakult ki sajátos stílusa. Figurái nem híres hősök, sokkal inkább köznapi, rövid lábú, nagy felsőtestű emberek. — Egyszerre csak azt vettem észre, hogy szeretek ilyen rövid lábú embereket rajzolni — mondja Lehoczki. — Az utcánkból egy bácsi meg is kérdezte: én lenézem az embereket, hogy ilyen apró lábakra állítom őket? Elkezdtem neki magyarázni, hogy a rövidülés tulajdonképpen technikai kérdés. A bácsi mosolygott a bajusza alatt, és közben ki tudja, mire gondolt? Ekkor tudatosult bennem: teljesen mindegy, hogy az embernek milyen hosszú a lába, sokkal fontosabb, hogy a földön járjon, és ha lehet, az égig érjen. föld s íttt - Még egy darabig egymástól vásárolgatnak a butikosok, de aztán Lovak, kutyák, madarak, halak és más emberek... SAJDIK FERENC Sajdik Ferencet senkinek sem kell bemutatni. Életfilozófiája derűsen pesszimista, amit „Hát milyenek a kutyák?” című könyvében a következőképpen fogalmaz meg: „A korcs kutyákra mindenki ferde szemmel néz... Pedig nem sokban különböznek a fajtiszta kutyáktól: talán kevesebbet csutakolják őket, és nem csinálnak nekik folyton új frizurát... Csak az emberek törődnek azzal, hogy melyik a korcs és melyik a fajtiszta, szerencsére ez a kutyákat nem érdekli egy cseppet sem”. Hogy ezek után milyen Sajdik Ferenc és kutyákkal, madarakkal, lovakkal és más emberekkel telerajzolt, abszurdnak tetsző, ám kínosan realistavilága? Van Sajdiknak egy híres rajza — Nyugat-Berlinben ezerkétszáz pályamű közül Grand Prix-vel díjazták —, amely a Bolondok címet viseli. A téma egyszerű, mondhatni mindennapos. Két szomszéd vár néz egymással farkasszemet, az evolúció csúcsa, az ember öldökli egymást a legrafináltabb gyilkos eszközökkel, unalomig megszokott gyűlölettel. S amíg odafönt zavartalanul termelődik a tervszerű halál, a torony tövében a két király két bolondja békésen beszélget egymással. A két szomszéd vár természetesen szimbólum. Példázhat két országot, két hivatalt, két egymással megbékélni nem tudó embert, esetleg egy emberpárt. S a két bolond: két ország, két hivatal, esetleg egy emberpár ... Sajdik Ferenc szereti a lovakat. Lovai hol büszke paripák, hol nehéz sorsú gebék, ám egyben mindenképpen közösek: ők valóban emberi életet élnek. Nem hajtják a pénzt (legföljebb őket hajtják a pénzért), nem szenvednek neurózisban, és egyiküknek sincs „vegetatív idege”, vagy más, divatos, civilizált mániája. Sajdik a lovakon kívül szívesen rajzol madarakat, kutyákat és halakat. Ezenkívül Munkácsy-díjas, és úgy hírlik, szereti az embereket. Úgy ábrázolja őket, mint minden bájjal megkent élőlényeket. efespé - Oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló! KULTURÁLIS MELLÉKLET 37