Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-04-24 / 17. szám
Komikum, közélet közérzet - gondolatok a politikus humorról Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Humora persze mindenkinek van — legalábbis mindenki így hiszi magáról. Vannak profi komikusok, akik nek — többnyire — valóban van humoruk, s vannak olyanok, akik bizonyos helyzetekben komikussá válnak. „Mi szeretjük a jó humort!” — mondja a Hány az óra, Vekker úr? német főtisztje, miközben döbbent tekintettel csodálkozik, miért nem érti az életben maradásáért viccet mesélő kisember poénját. Nevetni kell, nevetni jó szám szívből, jót nevetni nem mindig könnyű. Aki már volt kabaréelőadáson, elgondolkodhatott azon, mitől van az, hogy a közönség általában jól érzi magát ezeken a helyeken? Az előadóművész személye, a színpad varázsa teremti meg a kabaréban elmondott dolgok hitelét? A politizáló — vagy magát annak valló — kabaré a legtöbb esetben nem mond mást, mint amit a közönség a gyárban, a villamoson, az iskolában naponta hall? A sajátos közeg, az események meghatározott sora tenné, hogy amit nap nap után megszokottként tudomásul veszünk, a kabaré házában, a humor különböző rangú és rendű műhelyeiben szórakoztatássá alakul át? Arról, hogy miért nevetünk, nagyon sokféle elmélet született a humorról, komikumról sokan, sokfélét mondtak már. Herzen társadalmi, politikai funkciói felől közelít a humorhoz. A nevetés fegyver című tanulmányában például a következőket írja: „Templomban, palotában, a fronton, a kerületi rendőrfőnök előtt senki sem nevet. Csak az egyenrangúak nevetnek egymás között. A nevetés nivellál, és ezt nem akarják azok, akik félnek bevallani igazi súlyukat.” A fentiek alapján kétségtelen, hogy a humor „vonata” ma sokkal veszélytelenebb vágányokon futhat, mint korábban. De mennyire széles ez a vágány, és egyáltalán: merre vezet? Mitől függ az, hogy egy közösség — például egy színházi teremben ülő közönség — egy adott helyen és adott időszakban valamit viccesnek talál, vagy sem? Mindez azért is fontos, mert nyilvánvaló, hogy a magát közéletinek, politikusnak tartó humornak a társadalomban valóságosan zajló folyamatokat kell tükröznie. Nem a napi aktualitás szintjén, szólamokkal és elvárások teljesítésével — az ilyen kabaré nem alkotás, hanem olyan „házi feladat”, amely úgy készül, hogy a humorista „megzenésíti” az aktuális párthatározatokat, miniszteri rendeleteket. Komlós János, a Mikroszkóp Színpad megalapítója ezt mondta a humor és a demokrácia viszonyáról: „A kabaréhoz két dolog kell: demokrácia, amely a kabarét engedi, és butaság, amely ellen a kabaré harcol. Vagy, hogy líraibban fejezzem ki magam: kell hozzá társadalmi napsütés, demokrácia és átvonuló felhőzet, amely felhőzi a napot.” Azt gondolom, a fenti összefüggésben a demokrácia kifejezésen elsősorban nyilvánosságot, tájékozottságot kell értenünk. Humor és demokrácia, komikum és tájékozottság között ugyanis szoros és egyértelmű a kapcsolat. Hiába is lennének a humoristának „bizalmas értesülései” — többnyire persze nincsenek —, semmit nem kezdhet velük, ha azok, akikhez szólni akar, nem rendelkeznek a befogadáshoz szükséges ismeretekkel. Feltehetőleg Hofi Géza működése nyomán alakult ki Magyarországon a kisember fejével gondolkodó, „odamondogató” kabaré. Ám bármennyire jó is, hogy ma többet szabad, mint korábban — persze, kérdés, hogy mihez képest? —, a társadalom valódi változásait nem mindig tükrözi az a humor, melynek fő forrásait a gazdasági élet közhelyei jelentik. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a közéletben összehasonlíthatatlanul több volt a Fűre lépni tilos! tábla, amikor az emberek még nem szoktak hozzá a nyilvánosság előtt zajló politikai kabarékhoz, ilyen eszközökkel hatalmas sikereket lehetett aratni. A ma humorának azonban — a „megzenésített” vezércikkeken túl — az emberek társadalmi közérzetéről, másfél szobás neurózisairól is többet kellene mondania. Szép és felemelő a tudat, hogy miniszterek ma már rendszeres szereplői a kabaréknak — jó néhány évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna —, lehet csinálni rendőrkabarékat is, ám mindez csupán jelenség, és nem a lényeg. Hiába hívunk fel minisztereket és más magas közéleti ranggal bíró embereket a színpadra, hogy a közönség jelenlétében viccelődjünk velük — mindez alig, több könnyed szórakozásnál, hétvégi demokráciánál. Lehet Nagy Generációs kabarét csinálni, úgy tenni, mintha a miniszterhelyettes, a vezérigazgató semmiben sem kl- 38 KULTURÁLIS MELLÉKLET