Magyar Ifjúság, 1988. május-augusztus (32. évfolyam, 19-35. szám)
1988-06-17 / 25. szám
TERMÉSZET, TUDOMÁNY, TECHNIKA Mindenféle vizekről Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a magyar vízügyi szakemberek. Hiába hivatkoznak szakmájuk bő kétszáz éves honi eredményeire, mégsem élvezik a közvélemény odaadó bizalmát. Ez kiderült azon a sajtótájékoztatón is, amit a Budapesten megrendezett harmadik Nemzetközi Folyamhidraulikai Konferencia kapcsán tartottak meg: itt több szó esett a bős-nagymarosi építkezésről, mint magáról a folyamhidraulikáról. Pedig a magyar vízügyesek igen komoly eredményeket tudhatnak maguk mögött. Bogdánfy Ödön például 1906-ban elsők között publikált a világon folyamszabályozási szakkönyvet Folyamhidraulika címmel. S a magyar vízügyi mérnökök az elsőik között csatlakoztak az 1935-ben megalakult Nemzetközi Hidraulikai Kutatási Szövetséghez. Tehát fölöslegesnek tűnik bizonygatni: korán tudománnyá vált mifelénk a folyamhidrauliika. Ritkán mutatkozó előnyről van szó, hiszen minduntalan arról beszélünk, hogy mi mindig, mindenről lekésünk. Ám a magyar hidraulika tudománnyá válása korántsem volt holmi könnyű és elegáns diadalmenet. Két nagyszabású folyamszabályozási munkát tudhat maga mögött, a Dunáét és a Tiszáét. A Tiszáé különösen grandiózus és lenyűgöző volt. A magyar vízügyi szakembereknek azonban igen nagy árat kellett fizetniük azért, hogy ma a Tisza szép alföldi folyó legyen, és ne alattomos folyóként tartsák számon árvizei miatt. A folyó szabályozásának története felfogható akár a magyar hidraulika történetének is. Kanyarok és bizalmatlanságok Szabályozás előtt a Tisza ártere 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű volt, s a tavaszi árvizek vizei még a nyár végén is láthatók voltak, mélyebb helyeken pedig állandósultak a mocsarak. Az ártér szélessége néhol meghaladta a 70 kilométert. Az évente szinte rendszeresen jelentkező árvizek ellen a lakosság kezdetleges gátakkal próbált védekezni, ám ez nem nyújtott igazi, megbízható védelmet. A múlt század első felében kezdődött el a folyó átfogó szabályozása. Lányi Sámuel 1833-ban kezdte föltérképezni a Tiszát, tizenegy esztendeig dolgozott ezen. Széchenyi István 1845-ben vette át a Helytartótanács közlekedési osztályának a vezetését, s a munka ekkor vett igazi lendületet. Ugyanebben az évben a Lányii-féle térképek alapján Vásárhelyi Pál mérnök elkészítette a Tisza szabályozási tervét. Két célt tűzött ki maga elé: meg kell oldani, hogy a lomha folyón az árvizek minél gyorsabban levonuljanak, ezért 101 tiszai kanyar átvágását javasolta (végül 120 kanyarral lett kevesebb a folyón). A másik feladat az árvízvédelem: a folyó két partjára töltéseket tervezett, viszonylag kis távolságra egymástól, hogy a folyó mozgása árvíz idején gyors maradhasson. Terveit elfogadták, s 1846 januárjában megalakult a Tiszavölgyi Társulás, mely a munkálatok végrehajtását volt hivatott irányítani. A munkákat Tiszadob térségében kezdték el 1846-ban. A kanyarátvágások és a mederszabályozás finanszírozását az állam vállalta magára, a töltésépítést viszont a társulásnak kellett fedeznie. Holdanként hozzájárulás fizetésére kötelezték a Tisza menti földtulajdonosokat. Noha Vásárhelyi tervei meggyőzőek voltak, a grandiózus vállalkozás láttán többen mégis kételkedtek benne, s ezért olasz vízépítő mérnököt hívtak Magyarországra, vizsgálja fölül a magyar mérnök elképzeléseit. Paleocapa Péter a Tiszát saját nemzetének a folyójához, a Póhoz hasonlította, s noha több helyes korrekciót javasolt, komoly tévedése volt, hogy nem mérlegelte kellőképpen a Tisza alacsony esését és lassú folyását. Ennek ellenére a Tiszavölgyi Társulás 1847 márciusában elfogadta a terveit. Vásárhelyi, látva, hogy elképzeléseit semmibe veszik, s a Tisza szabályozása rossz mederbe került, fölindulásában szélütést kapott, s meghalt. 1848—49-ben, s utána rövid ideig szüneteltek a munkák, többen ezt is a passzív ellenállás egyik fegyverének tartották, míg nem győzedelmeskedett az a vélemény, hogy a Tisza szabályozása az elnyomatás időszakában is nemzeti ügy. 1850-ben császári nyílt parancs szabályozta a munkálatokat. Az állam átvette az irányítást, s megalakult a Tisza-szabályozási bizottság, mely visszatért a Vásárhelyi-tervekhez. A kiegyezés évében már 105 kanyarral, s 461 kilométerrel volt rövidebb a Tisza. Az 1870-es években nagyszabású belvízvédelmi munkák is indultak; a hóolvadások, a csapadékok és a talajvizek vizeit el kellett vezetni a már védett területekről. 1875-től a munka irányítása közvetlenül a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium Tiszavölgyi Osztályához tartozott. Az első tragédia 1876-ban következett be, rá egy évre újabb árvíz pusztít. Ám az 1879-es minden emlékezetet felülmúl : e tavaszi árvíz pusztította el Szegedet. Fölhördül a közvélemény, hibásnak tartva az egész Tisza-szabályozási koncepciót. Hiba valójában csak a gyönge és alacsony gátak építésében volt, hiszen senki sem tudta biztosan, mennyi vizet hoz egy ár, s milyen magasra emelkedik. A közvélemény nyomására 1879-ben francia, német és olasz mérnökök vizsgálták felül a terveket. Egy évvel később új terv készült a töltések távolságára s méreteire, de minden számítást keresztülhúzott az 1881-es árvíz, több helyen komoly gátszakadásokat előidézve. Ekkor határozta el a kormány, hogy a szabályozás végrehajtását egyöntetűvé teszi. (A háttérben ekkor pénzügyi panamák, hatalommal való visszaélések, korrupciók zajlottak.) Az ügyek s a közvélemény haragja lecsillapodóban volt, amikor 1888-ban ismét árvíz pusztított, 400 ezer hold került víz alá. Ez a száz évvel ezelőtti tragédia fordulópontot jelentett a Tisza szabályozásában: a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium meghatározta a töltések méretét. Szolnok fölött a töltések magasságának a legnagyobb vízszint fölött 1 méterre kell lenni, Szolnok alatt másfél méterre. E minisztériumi határozat tette föl végre megnyugtatóan az i-re a pontot. Ennek eredményeként például az 1895-ös árvíz, melynek a magassága a Tisza alsó részén minden addig mért vízszintet fölülmúlt, alig okozott veszteséget, csupán néhol regisztráltak kisebb jelentőségű töltésszakadást. S lényegében ezzel a „főpróbával” lezártnak tekinthető a Tisza szabályozása, a magyar vízügyi tudományok hőskorszaka. Természetesen a magyar vízügy mérnökei és szakemberei nem csak a Tiszamegzabolázását tudhatják maguk mögött. Hasonló módon szabályozták például a Drávát. De megnyugtatóan oldották meg a Duna ár- i vízvédelmét, s teremtettek a folyón igen hosszú hajózható szakaszokat. Ezek az eredmények igen jó referenciák, melyekre büszkén mutatnak a magyar folyamhidraulikusok, s melyekről a nemzetközi szakemberek is elismeréssel beszélnek. S ez olyan jó alapnak bizonyult, hogy magyar szakemberek részt vesznek majd a Nílus gátépítési munkálataiban is. (gulyás)