Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)
1988-10-28 / 44. szám
36 * : SZENZÁCIÓ CSAKA HEGYLAKÓ A halhatatlanok csak egymás kezétől pusztulhatnak.* Évszázados harcuk New Yorkban ér véget. Csak egy maradhat! Fejetlen holttestekvégzetes tusák... A halhatatlan Hegylakó és utolsó ellenfelének végső, véres viadala a háztetőkön... HEGYLAKÓ Rendezte: RUSSEL MUSCAHY Zene: QUEEN együttes A torokszorítóan izgalmas angol film csak a moziban látható! FILMAJÁNLAT !—Az alábbiakban rö-vidítve közöljük a I j Pásztor Lászlóval I I való beszélgetést, / (1 amely az ősszel megjelenő, Család-I a regény című, a 1—1 l— Neoton Famíliáról szóló könyvben szerepel. (...) — Negyedik gimis koromban kezdtem el gitározni, teljesen magamtól, és csak saját örömömre. Miután előfelvételis voltam az egyetemen, tanulmányaim megkezdése előtt egy évet segédmunkásként dolgoztam a kábelgyárban. Ekkor az Orbán együttesben játszottam. — Milyen volt akkor a könnyűzenei világ? — A twist uralkodott és az olasz énekesek hódítottak. Magam is Peppino di Capri-számokat adtam elő. Érdekességképpen megemlítem, hogy a zenekar zongoristáiból, szaxofonosból, dobosból és belőlem, gitárosból állt. Hiányzott a basszushangszer. Zenéről túlzás lett volna beszélni, örültünk, ha azonos harmóniákat, dallamokat sikerült produkálnunk. Az Orbánt egyébként két testvér alapította, akikhez dobos barátjuk csatlakozott. Megkerestek, hogy játszanám-e velük. El sem tudtam képzelni, hogy Vivaldi, Beethoven után mit produkálhatnék egy beatzenekarban. Fejest ugrottam. Kiderült, az eltelt évek alatt tanultam annyit a zenéből, hogy nem okozott gondot a gitározás, a kezdeti lépegetés. — Hol játszottatok, milyen közönség drukkolt nektek? — Táncos mulatságokra hívtak bennünket, főképpen Cinkotán nyűttük a hangszereket a Vidám vásár utcában, majd az Ikarus Művelődési Házban. Ide nem volt könnyű bekerülni, óriási kegynek számított. Komoly fellépti díj is járt, ha jól emlékszem, száz forint. Nem a pénz számított, sokkal inkább élveztük a „sztárszerepet”, hogy a színpadról szórakoztatjuk a parkett táncosait. — Valóra vált az álom, amiről addig csak ábrándoztatok? Mozifilmekről, külföldi rádióállomások műsoraiból már ismerős volt a másfajta életforma, a beatzene léte. — A luxemburgi rádió révén jutott el hozzánk a zenei divat. Itthon sokáig ellenállás mutatkozott, a Magyar Rádió sem a Rolling Stones-, Beatles-számokat patronálta, hanem inkább az olasz irányzatot. A tévézés eseményszámba ment, az egyik barátoméknál időnként összejöttünk és megnéztünk egy-egy filmet. Más volt a tempó, mások voltak a lehetőségek. Ma természetes, hogy a Genesist élőben láthatjuk akár Magyarországon is, vagy külföldi sikercsapatok klipjeit sugározzák a televízióban. Hajdanán a zenekarokról legfeljebb újságból kinyírt képek jutottak el a rajongóikhoz úgy, hogy valakinek a valakije Bécsből hozott zenei újságokat és azokban benne voltak az akkori sztárok, például Ricky Nelson. — Tény, ma előnyösebb helyzetben vannak a kezdő zenekarok, hiszen sok médium segíti tájékozódásukat ... — ... bocsáss meg, hogy közbevágok. Ilyen szempontból valóban előnyösebb a helyzetük, hiszen a műfaj rettenetesen kinőtte magát. A zenei, a technikai lehetőségek olyannyira megnövekedtek, fejlődtek, hogy egy fiatal, járatlan ember tehetetlenné válik ha netán zenekaralapításra adja a fejét. Nekünk, az „őskorban” csak gitározni, zongorázni kellett, és az eredeti számokat a lehető leghűségesebben lekoppintani. Eredeti kottákhoz, szövegekhez nem jutottunk hozzá, angolul, olaszul nem tudtunk ... Gondold el, mi sült ki a dologból! — Az egyetemen viszont bepótoltad a lemaradást, ami a nyelveket illeti. Spanyol—orosz szakon végeztél. Megváltozott menetközben a zene iránti vonzalmad? Egyáltalán, maradt időd a muzsikálásra? — Csoportvezető tanárunk az első szemináriumon mindenkitől kérdezett valamit. Tőlem azt: mit teszek, ha szükségem lesz egy új nadrágra. Azt feleltem, kifaggatom az édesanyámat, van-e pénzünk. Ha nincs? Akkor szerzek ... No, jó benyomással lehettem a tanárra! „Szerzés” alatt természetesen tisztességes jövedelemre gondoltam, egy-két hétvégi zenéléssel néhány száz forinthoz hozzájuthattam, ami a nadrágra akkor elég volt. — Tudták, hogy zenélsz? — Persze. Az egyetem, pontosabban a Makarenko utcai kollégium vetélkedőjére alakult meg a Neoton-zenekar néhány évfolyatársamból. Köztük volt Galácz Lajos. Akkor vesztettünk, a Magazin együttes bizonyult jobbnak. Az ős-Neoton második helyre szorult, merthogy csak két csapat próbált szerencsét. Mi voltunk a hajtósabbak, túléltük néhány évvel a rivális bandát. — Beszéltetek a jövőről? — Nem. Teljesen spontán módon jöttünk össze, mindenki hozott számokat, és ha úgy éreztük, hogy el tudjuk játszani, hozzákezdtünk a gyakorláshoz, öszszezördülésekre is emlékszem, ugyanis úgy értékeltük, hogy a Help!-et előadhatjuk, a közönség viszont másképp látta ... Éppen nem vertek meg bennünket, de nem sok hiányzott hozzá. A jövőről nehéz lett volna határozott képet festenünk, hiszen állandóan változott a zenekar összetétele. Két év alatt tizenöten fordultak meg a Neotonban. Ha valaki ajánlott egy jobb dobost, máris kicseréltük a régit. Olyannyira amatőrök, hobbizenészek voltunk, hogy az 1968-as Ki mit tud?-os sikerünkkel sem tudtunk mit kezdeni. Ugyanazon a versenyen győzött a Hungária, ők például jobban alkalmazták a megszerzett babérokat, pedig mi is nyertünk a tánczenekarok kategóriájában a Nekem eddig Bach volt minden című számmal. — Ismerték az emberek a Neotont? — Meglepődtem, amikor a boltban megismertek, életemben először autogramot kértek tőlem, pedig MOZIBAN! Pásztor László