Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)
1988-12-02 / 49. szám
Eszébe jut erről élete „nagy ötlete”, filmet csinálni Mickeyvel. Megkeresi hozzá Manhattanben Lordot, aki valaha filmesnek készült, s kinek filmjei csak fejében léteznek, nem valóságban, őrá amiatt is szükség van, merthogy 1962-ben együtt vitorlázott Balatonkenesén Mickeyvel és szintén világhírű feleségével. Lazlo és Lord — akit nagy rábeszélések árán lehet csak kimozdítani kényelmesnek hitt, ám kevéssé otthonos mindennapjaiból — elindulnak tehát keresztül Amerikán, hogy megvalósítsák a nagy ötletet. Miközben a kopott taxival — Lord eddigi munkaeszközével — haladnak az úton, lassacskán a beszélgetésekből egyre többet tudunk meg a leendő film hőséről, Mickey Hargittayról, de — nagy veszekedések közepette — a két utazóról is: Lazloról, aki képtelen szembenézni évek óta nem látott feleségével és fiával, s Lordról, akiről lassacskán lekopik az álcának bizonyuló magabiztosság, s megismerjük a kudarcokban megkeseredett embert. Ők ketten olyan amerikás magyarok, akiknek „nem jött be” a nagy utazás — túl vannak néhány házasságon, kis sikereken, nagy csalódásokon, nem érzik jól magukat kallódó, sehova sem jutott életükben. Mikor megérkeznek, Mr. Universe — alias Mickey Hargittay — kedvesen fogadja, majd jövetelük célját megtudva, éppily kedvesen tessékeli is ki őket. No movie — mondja. A rövid beszélgetésből kiderül azonban, komfortosan berendezett, tökéletesen sikeres élete ellenére ő is keserű. Szomjas György nem akar „üzenni” a filmmel, szereplői félig-meddig a maguk életét játsszák, Mickeyt maga Hargittay Miklós, Lazlót Szabó László, Lordot George Pinter, ettől hiteles az egész, s így lesz mégis valamifajta üzenete a filmnek. S mindezt szomorúságba oltott iróniával (vagy iróniába oltott szomorúsággal?), kellő távolságtartással, élvezetesen meséli el nekünk a Mr. Universe. — bécsi — Emlékoszlopot állítottak Eötvös Józsefnek Tatán, a róla elnevezett gimnázium udvarán. Szervátiusz Tibor alkotását november 19-én avatták fel. Az ünnepségen Pusztai Ferenc művelődési miniszterhelyettes mondott beszédet. Fotó: Stalter György Eredendő tomák A hetvenes évek végétől kezdődően fölerősödtek azok a törekvések, amelyek, részben válaszként a neoaviantigárd irányzatokra, de másrészt éppen azokból táplálkozva, az emberi minőség újradefiniálására tesznek kísérletet. Nem új vizuális jelrendszerekhez kívánják hozzászoktatni, idomítani a nézőt, hanem azokat a jeleket keresik, fogalmazzák újjá, amelyek az ember történeti-társadalmi fejlődéseit jelképezhetik. Eredendő formák — ezzel a címmel immár a második kiállítást rendezték meg a Fészek Galériában. Az anyag válogatója, a tárlatok rendezője, Keserű Katalin művészettörténész részben e gondolatok jegyében mutat be olyan műveket, amelyek egyrészt a világgal való együttélés lehetőségeit, másrészt az ember önmagához való viszonyát kutatják az elmúlt évtizedben létrejött jelek segítségével. A rendező jelekről beszél, s nem jelképekről, látszólag olyan művekről tehát, amelyek mondandója végletesen leegyszerűsített, kevéssé áttételes. A tömörség azonban ebben az esetben nem kizárja, hanem feltételezi a tartalom összetettségét, a mű szinte mágikus erejét. E jelek mintha évezredek alatt kialakult jelrendszerekhez tartoznának, mindegyik mögött kulturális hagyományok, humánus tartalmaik állnak. Samu Géza Tüskés című, négy-öt méter magas oszlopa szomszédságában Csutoros Sándor kisméretű, színezett faplasztikái állnak; mellettük Bakos A núbiaiak című munkája, amely mintegy emberi testnyomatokon keresztül idéz meg egy régi és mai rekvizitumokkal egyaránt jellemzett kultúrát. Jakovits József a héber írásjelekből, Bak Imre és Keserű Ilona a saját, korábbi képein használt jelekből indul ki, míg Makovecz Imre a paksi katolikus templomhoz készített tervekkel szerepel a tárlaton. A jel és a jelentés, a forma és a funkció kapcsolata a paksi templom esetében igen érdekes módon alakul. Miközben például a templom és a mellette lévő helyiségek alaprajzi formái — virágkehely, szív, sokszögek — igen egyértelműen meghatározhatóak, a külön-külön is érvényes, tartalmas jelekből egyfajta összművészet alakul ki, a jelekből szimbólumok s a jelképekből harmonikusan formált emberi környezet jön létre. (A képen Samu Géza alkotása.) P. Szabó Ernő Másképp is lehetne ? Az idén érettségizőknek lassan dönteniük kell, hova adják be továbbtanulási jelentkezési lapjukat. Évek óta egyre kevesebben jelentkeznek a szocialista országok egyetemeire. Ez a valaha kecsegtető lehetőség vesztett népszerűségéből. Ma már a külföldön végzett diplomásokat sem várja itthon vezérigazgatói szék, intézetvezetői poszt, mint néhány évtizede. A diplomájuk „csak” annyit ér, mint a hazai. Ugyanakkor annak, aki külföldre jelentkezik, meg kell tanulnia anyanyelvi szinten legalább egy idegen nyelvet, ha nem kettőt, be kell illeszkednie a választott ország életébe, hiszen öt évig legfeljebb csak látogatóba jöhet haza. Nem csoda, hogy inkább itthon próbálnak meg bejutni az egyetemre. Mégis, kár lenne erről a lehetőségről teljesen lemondani, hiszen külföldön bizonyos szakokon magasabb színvonalú a képzés, s vannak olyan tudományterületek, olyan szakmák, melyeket itthon nem is lehet kitanulni. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan lehetne ezt a lehetőséget a mai igények szerint vonzóvá tenni. Ehhez elsőként tisztázni kellene, hogy miért küldjük diákjainkat külföldre, és mit tudunk a hazatérő diplomásoknak nyújtani. Ma az a gyakorlat, hogy bárki jelentkezhet, aki a felvételin megfelel. Véleményem szerint szűkíteni kellene a kört. Csak a legtehetségesebbeket küldjük ki, és csak olyan helyekre, ahol valóban európai színvonalú az oktatás. S ha kiváló minősítéssel térnek haza, tegyük lehetővé számukra, hogy a maguk választotta nyugat-európai egyetemen további egy-két éves posztgraduális képzésben vehessenek részt, így, korszerű tudás birtokában ők lehetnének a szakma elitje. Egyénileg is jól járnának, meg jól járna velük a szakterületük is. Lényegében semmi új nincs abban, amit leírok, hiszen diákságunk színe-java évszázadokkal ezelőtt is a legjobb egyetemeken tanult: Oxfordban, Paduában, Bolognában, Wittenbergben. Janus Pannoniustól Apáczai Csere Jánosig tucatjával sorolhatnánk a nagy neveket. Többek között nekik köszönhető, hogy a magyar kulturális és tudományos élet benne volt Európa vérkeringésében. Jó lenne ezt a hagyományt feleleveníteni. Ilyen pénzínséges időkben? Hiszen sokba kerül nyugaton egy egyetemi kurzus! — szinte hallom a minisztérium ellenvéleményét. Erről az a véleményem, hogy mindig a drága az olcsóbb, s az olcsó tudásnak is „híg a leve”. A tehetségeseket kötelességünk a legjobb képzésben részesíteni, érdekünk, mert ez a legjobban megtérülő befektetés, legkelendőbb portéka a világpiacon. Az Országos Ösztöndíj Tanács minden évben meghirdet nyugati ösztöndíjas utakat. Csakhogy kevés a hal, sok a fóka, a jobb utakért nagy a tolongás és a harc. Papírforma szerint ugyan mindig a legjobbak jutnak ki, ám hogy ki minősül legjobbnak, atekintetben sokat jelent a jó „hátszél”, hogy kinek az érdekében milyen magasból telefonálnak. Jó lenne itt is tisztább viszonyokat teremteni. Talán a sok helyütt bevált ajánlólevél-rendszert is érdemes lenne meghonosítanunk. Az kapja meg az ösztöndíjat, akit európai hírű professzoraink külföldi kollégáik figyelmébe ajánlanak, és hozzájuk küldenek tanulni. A pénzügyi háttér is előteremthető volna egy, a tehetségeseket pártoló alapítvánnyal. Erre is van már példa nem egy európai országban. Az alapítványt anyagiakkal támogató cégek saját érdekükben figyelik a diákok előmenetelének alakulását, no meg azt is, hogy kit lenne érdemes alkalmazni. Csak az NSZK-ban több mint mint negyvenezer tehetséges diákot karoltak fel ily módon. A hazai ösztöndíj-rendszer módosításakor érdemes lenne ezekre a tapasztalatokra figyelni. N. B. 39