Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)

1988-12-02 / 49. szám

Eszébe jut erről élete „nagy ötle­te”, filmet csinálni Mickeyvel. Megkeresi hozzá Manhattanben Lordot, aki valaha filmesnek ké­szült, s kinek filmjei csak fejé­ben léteznek, nem valóságban, őrá amiatt is szükség van, mert­hogy 1962-ben együtt vitorlázott Balatonkenesén Mickeyvel és szintén világhírű feleségével. Lazlo és Lord — akit nagy rábeszélések árán lehet csak ki­mozdítani kényelmesnek hitt, ám kevéssé otthonos mindennapjai­ból — elindulnak tehát keresztül Amerikán, hogy megvalósítsák a nagy ötletet. Miközben a kopott taxival — Lord eddigi munka­eszközével — haladnak az úton, lassacskán a beszélgetésekből egyre többet tudunk meg a le­endő film hőséről, Mickey Har­­gittayról, de — nagy veszekedé­sek közepette — a két utazóról is: Lazloról, aki képtelen szem­benézni évek óta nem látott fe­leségével és fiával, s Lordról, akiről lassacskán lekopik az ál­cának bizonyuló magabiztosság, s megismerjük a kudarcokban megkeseredett embert. Ők ketten olyan amerikás ma­gyarok, akiknek „nem jött be” a nagy utazás — túl vannak néhány házasságon, kis sikere­ken, nagy csalódásokon, nem ér­zik jól magukat kallódó, sehova sem jutott életükben. Mikor megérkeznek, Mr. Universe — alias Mickey Har­­gittay — kedvesen fogadja, majd jövetelük célját megtudva, épp­­ily kedvesen tessékeli is ki őket. No movie — mondja. A rövid beszélgetésből kiderül azonban, komfortosan berendezett, tökéle­tesen sikeres élete ellenére ő is keserű. Szomjas György nem akar „üzenni” a filmmel, szereplői félig-meddig a maguk életét játsszák, Mickeyt maga Har­­gittay Miklós, Lazlót Szabó László, Lordot George Pinter, ettől hiteles az egész, s így lesz mégis valamifajta üzenete a filmnek. S mindezt szomorúságba ol­tott iróniával (vagy iróniába ol­tott szomorúsággal?), kellő távol­ságtartással, élvezetesen meséli el nekünk a Mr. Universe. — bécsi — Emlékoszlopot állítottak Eötvös Józsefnek Tatán, a róla elnevezett gimnázium udvarán. Szervátiusz Tibor alkotását november 19-én avatták fel. Az ünnepsé­gen Pusztai Ferenc műve­lődési miniszterhelyettes mondott beszédet. Fotó: Stalter György Eredendő tom­ák­­ A hetvenes évek végétől kezdődően fölerősödtek azok a törekvések, amelyek, részben válaszként a neo­­aviantigárd irány­zatokra, de más­részt éppen azokból táplálkozva, az emberi minőség újradefiniálá­sára tesznek kísérletet. Nem új vizuális jelrendszerekhez kíván­ják hozzászoktatni, idomítani a nézőt, hanem azokat a jeleket keresik, fogalmazzák újjá, ame­lyek az ember történeti-társa­dalmi fejlődéseit jelképezhetik. Eredendő formák — ezzel a címmel immár a második kiállí­tást rendezték meg a Fészek Galériában. Az anyag válogatója, a tárlatok rendezője, Keserű Katalin művészettörténész rész­ben e gondolatok jegyében mu­tat be olyan műveket, amelyek egyrészt a világgal való együtt­élés lehetőségeit, másrészt az ember önmagához való viszonyát kutatják az elmúlt évtizedben létrejött jelek segítségével. A rendező jelekről beszél, s nem jelképekről, látszólag olyan mű­vekről tehát, amelyek mondandó­ja végletesen leegyszerűsített, kevéssé áttételes. A tömörség azonban ebben az esetben nem kizárja, hanem feltételezi a tar­talom összetettségét, a mű szinte mágikus erejét. E jelek mintha évezredek alatt kialakult jel­rendszerekhez tartoznának, mindegyik mögött kulturális ha­gyományok, humánus tartalmaik állnak. Samu Géza Tüskés című, négy-öt méter magas oszlopa szomszédságában Csutoros Sán­dor kisméretű, színezett faplasz­tikái állnak; mellettük Bakos A núbiaiak című munkája, amely mintegy emberi testnyo­matokon keresztül idéz meg egy régi és mai rekvizitumokkal egyaránt jellemzett kultúrát. Jakovits József a héber írásje­lekből, Bak Imre és Keserű Ilona a saját, korábbi képein használt jelekből indul ki, míg Makovecz Imre a paksi katoli­kus templomhoz készített tervek­kel szerepel a tárlaton. A jel és a jelentés, a forma és a funk­ció kapcsolata a paksi templom esetében igen érdekes módon alakul. Miközben például a templom és a mellette lévő he­lyiségek alaprajzi formái — vi­­rágkehely, szív, sokszögek — igen egyértelműen meghatároz­hatóak, a külön-külön is érvé­nyes, tartalmas jelekből egyfajta összművészet alakul ki, a jelek­ből szimbólumok s a jelképek­ből harmonikusan formált embe­ri környezet jön létre. (A képen Samu Géza alkotása.) P. Szabó Ernő Másképp is lehetne ? Az idén érettségizőknek lassan dönteniük kell, hova adják be továbbtanulási jelentkezési lapjukat. Évek óta egyre keve­sebben jelentkeznek a szocialista országok egyetemeire. Ez a valaha kecsegtető lehetőség vesztett népszerűségéből. Ma már a külföldön végzett diplomásokat sem várja itthon vezérigaz­gatói szék, intézetvezetői poszt, mint néhány évtizede. A diplo­májuk „csak” annyit ér, mint a hazai. Ugyanakkor annak, aki külföldre jelentkezik, meg kell tanulnia anyanyelvi szinten legalább egy idegen nyelvet, ha nem kettőt, be kell illeszked­nie a választott ország­ életébe, hiszen öt évig legfeljebb csak látogatóba jöhet haza. Nem csoda, hogy inkább itthon próbál­nak meg bejutni az egyetemre. Mégis, kár lenne erről a lehe­tőségről teljesen lemondani, hiszen külföldön bizonyos szako­kon magasabb színvonalú a képzés, s vannak olyan tudomány­­területek, olyan szakmák, melyeket itthon nem is lehet kita­nulni. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan lehetne ezt a le­hetőséget a mai igények szerint vonzóvá tenni. Ehhez elsőként tisztázni kellene, hogy miért küldjük diákjainkat külföldre, és mit tudunk a hazatérő diplomások­nak nyújtani. Ma az a gyakorlat, hogy bárki jelentkezhet, aki a felvételin megfelel. Véleményem szerint szűkíteni kellene a kört. Csak a legtehetségesebbeket küldjük ki, és csak olyan he­lyekre, ahol valóban európai színvonalú az oktatás. S ha ki­váló minősítéssel térnek haza, tegyük lehetővé számukra, hogy a maguk választotta nyugat-európai egyetemen további egy-két éves posztgraduális képzésben vehessenek részt, így, korszerű tudás birtokában ők lehetnének a szakma elitje. Egyénileg is jól járnának, meg jól járna velük a szakterületük is. Lényegében semmi új nincs abban, amit leírok, hiszen diákságunk színe-java évszázadokkal ezelőtt is a legjobb egye­temeken tanult: Oxfordban, Paduában, Bolognában, Wittenberg­­ben. Janus Pannoniustól Apáczai Csere Jánosig tucatjával so­rolhatnánk a nagy neveket. Többek között nekik köszönhető, hogy a magyar kulturális és tudományos élet benne volt Euró­pa vérkeringésében. Jó lenne ezt a hagyományt feleleveníteni. Ilyen pénzínséges időkben? Hiszen sokba kerül nyugaton egy egyetemi kurzus! — szinte hallom a minisztérium ellenvélemé­nyét. Erről az a véleményem, hogy mindig a drága az olcsóbb, s az olcsó tudásnak is „híg a leve”. A tehetségeseket köteles­ségünk a legjobb képzésben részesíteni, érdekünk, mert ez a legjobban megtérülő befektetés, legkelendőbb portéka a világ­piacon. Az Országos Ösztöndíj Tanács minden évben meghirdet nyugati ösztöndíjas utakat. Csakhogy kevés a hal, sok a fóka, a jobb utakért nagy a tolongás és a harc. Papírforma szerint ugyan mindig a legjobbak jutnak ki, ám hogy ki minősül leg­jobbnak, atekintetben sokat jelent a jó „hátszél”, hogy kinek az érdekében milyen magasból telefonálnak. Jó lenne itt is tisztább viszonyokat teremteni. Talán a sok helyütt bevált ajánlólevél-rendszert is érdemes lenne meghonosítanunk. Az kapja meg az ösztöndíjat, akit európai hírű professzoraink külföldi kollégáik figyelmébe ajánlanak, és hozzájuk küldenek tanulni. A pénzügyi háttér is előteremthető volna egy, a tehetsé­geseket pártoló alapítvánnyal. Erre is van már példa nem egy európai országban. Az alapítványt anyagiakkal támogató cégek saját érdekükben figyelik a diákok előmenetelének ala­kulását, no meg azt is, hogy kit lenne érdemes alkalmazni. Csak az NSZK-ban több mint mint negyvenezer tehetséges diákot karoltak fel ily módon. A hazai ösztöndíj-rendszer mó­dosításakor érdemes lenne ezekre a tapasztalatokra figyelni. N. B. 39

Next