Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)

1988-09-23 / 39. szám

Levél Lucskáról Erdély tragédiája intő példa, hogy a határon túli magyarságról, éljen bárhol is, nem feledkezhetünk meg. Sorsukat, gondjukat elhallgatni napi politikai szempontok miatt - erkölcstelenség. Kárpátalja, Újvidék, Burgenland, Erdély, Felvidék, Távol-Nyugat és­­Kelet. Szinte mindenütt élnek honfitársaink. Egyik írásunkra a Felvidékről jött válaszlevél. Ha hangja szokatlan is kissé, érzelmei hitelesítik a sorokat. Kedves Barátunk! Nem tudjuk, van-e súlyuk a sza­vaknak, a gondolatoknak, vagy a létünk terhe nehezedik most ránk, miután nekifogunk lapod hasábjain közölt leveled megvá­laszolásához. Még ha a minket idéző írásod sorai valakinek tán könnyednek tűntek is, számunk­ra valahol a háttérben minden­napjaink — ahogy írod: díszle­te, de nem mindig vidám díszle­te — tűnt fel. Gondokba hajló mondat — félre ezzel egy kicsit! El sem hiszed, hol olvastuk so­raidat! Nem lódítunk, biz’ isten, egy Kossuth-szobor, közvetlen kö­zelében! Megálltunk az utcán. Talán valaki nekünk is jött, hir­telen fékezésünket nem észrevé­ve, mert ott nyomban a végére akartunk járni a felénk jövő gondolatnak. Fáradt, izzadt ar­cunkra mosolyt varázsoltál ak­kor, hidd el! Nem beszéltünk ró­la, de észrevettük egymáson, hogy kedvünk is jobb lett. Szóval jól­esett, hogy gondoltál ránk, így, röviden. Hadd ne részletezzük érzéseinket — ügyetlennek érez­zük magunkat az ilyenhez. S tudod, mi volt első gondolataink­­ egyike? Nekiülünk, és válaszo­lunk barátunknak. Ne csak új­ságjainkból, egy-egy közös barát­tal küldött üzenetből értesüljön hogylétünk felől. Szóljunk neki önmagunkról — biztattuk egy­mást. íme hát, nekiültünk e do­lognak. Csak hogyan tovább? Kezdjük dicsérettel (úgy illik jobb körökben)? Azzal, hogy la­potok számait alig várjuk, mert bizony ez a hely az, ahol tán leghatározottabban emelik föl szavukat az emberi méltóságot féltők? Miért ne? Dicsérünk benneteket az erdélyi testvéreink ügyének bemutatásáért. Az aggodalom és összefogás szükségességének vi­lággá kiáltásáért. De halkan kérdjük innen az Érchegység al­járól: nem késő? Szívünk per­sze tiltakozik, de elménk össze­vetésre késztet, mert őhozzájuk hasonló a meghatározottságunk. S néha olyan nagyon kísért a sok mindenben kimutatható ro­konság, hasonlóság! Mi más hely­zetben vagyunk — nyugtatgat­nak sokfelől. Igen. S mondják is itt nekünk: „nincs semmi gon­dotok, mindenetek biztosítva”. De szavunkat, hogy biz’ ez nem mindig így van, nem hallja, hall­gatja meg senki! S egyre ritkább a gyermeki játszótéren a magyar szó. „Miiért akartok többet, mint más?” — kérdik, és halkan elve­szik a szavunkat, mely anyánk nyelvén mondta ki falunk ne­vét. Másképp hívják már ők, é­s nekünk is ekképpen kell már ezután? Mintha panaszossá válna mun­kátokat dicsérő gondolatmene­tünk. Pedig hidd el — talán tu­dod is —, nem kenyerünk a jaj­szó. Tanítunk és írunk. Próbál­juk a gondolatot — hisszük, a tiszta gondolatot — továbbadni. Persze egymás között azért sok­szor átkozódunk is a világ gyat­ra dolgai fölött, de — biztos nem hiszed el panaszaink után — rö­högünk is nagyokat. Van egy jó sztorink a középkorról meg a szellemről. Megdöglesz, ha ezt el­mondjuk! Látod, vicceink is vannak — nem élünk mi olyan rosszul! Kérhetjük még kenyerünket nyelvünkön, csak — neked el­árulják — félünk, hogy gyerme­keink ugyanezt már talán nem tehetik meg. Mert «mágunk kö­rül látjuk: egyre többen monda­nak le az anyai szóról, nem akarnak, tudnak azok maradni, akik voltak. Elhagyják nyelvü­ket, megtagadják őseik múltját. Önmagukat ezzel egy sehová sem tartozó gyülekezetbe sorolva. Gyökértelenekké válnak. Tudod, Kassán élő költő barátunk jut eszünkbe, aki pontosabban ki tudta ezt fejezni, mint mi, pró­zában gondolkodók, akik egyre csak távolodnak önmagukból is kitántorognak apák szavát elfelejtik tegnapjukat rejtve rejtik néz utánuk küszöb, kapu néz a sötét kapubálvány s kifordul az emlékük is a megnémult ajtók száján. Biztos benned is kérdések fo­galmazódnak meg: Miért? Miért van ez így? Így kell ennek len­nie? Hónapok óta várunk rád. Ha megjössz, tán e kérdőjelek egyen­­getésével kezdhetnénk is. Le­ülünk a kedvenc kandallód elé — a kinti hőség ellenére valami nagy-nagy tüzet ra­kunk benne, hátha sikerül elrendeznünk, hogy az emberek melegednek majd mellette. Itt nálunk, ott nála­tok, de a szomszédainkról sem feledkezünk meg. Hogy lesznek, akik nevetnek rajtunk? Akik mutogatnak ránk, hogy nyár derekán is tüzelünk? Ne hidd az ő szavuk! Hisz ők a tűzoltók, a láng a haláluk, a tűz csiholója ősi ellenségük! Felvidéki üdvözletünk a gömö­­ri bércek vidékéről Ambrus Ferenc és Korcsmáros László SZÓTÉR Tisztelt Szer­kesztőség! Az Erdélyből áttelepült gyermekek számára rende­zett általános iskolai felké­szítő tábor szervezési és pedagógiai munkájában részt vett pedagógusok — akik azóta Tehetséggondo­zó Egyesület néven tevé­kenykednek — nevében a segítségüket kérem a kö­vetkező ügyben. Az erdélyi menekültek­kel kapcsolatban nekünk, pedagógusoknak csak az le­het a célunk és feladatunk, hogy a napi politika aktuá­lis állásától teljesen függet­lenül pedagógiailag, erköl­csileg és lehetőségeinktől függően anyagilag is segít­sük­ ezeket a gyerekeket abban, hogy a Magyar Népköztársaság egyénileg is jó közérzetű, beilleszke­dett állampolgáraivá vál­hassanak. Kötelességünk felhívni Magyarország lakosságá­nak a figyelmét, megen­gedhetetlen dolognak tart­juk, hogy eszközként hasz­nálja fel bárki is ezeket a gyermekeket politikai és pozicionális napi küzdel­meiben. A táborban tartott fel­készítő és játékos foglalko­zásaink során azt tapasz­taltuk, hogy ezeknek a gyermekeknek olyan gon­dokkal is meg kell küzde­niük, amelyekhez a gyer­meki erő kevés. Olyan at­­trocitások, bántalmak és szidalmak is érték őket, amely előtt mi, pedagógu­sok, értetlenül állunk, és kötelességünknek érez­zük, hogy tiltakozzunk el­lene. A mellékelt nyílt levél is ebből az indíttatásból szü­letett. Ma, amikor a társa­dalom a napi politikával és a nemzetközi kapcsola­tok alakulásával foglalko­zik, és a különböző „más­ként gondolkodó” társasá­gok, egyesületek is a „nagy­­politikával” és a reform­­lehetőséggel vannak elfog­lalva, az erdélyi gyerme­kekre érdemben senki nem gondol. Nem szabad meg­engedni, hogy a különböző vélemények össztüzében a gyermekek sorsa elsikkad­jon, vagy éppen ellenkező­leg, a politikai harcok esz­közévé váljon. A segítségüket kérjük, hogy a nyílt levél a sajtó útján eljuthasson a peda­gógusokhoz, a szülőkhöz és mindazokhoz, akik közvet­ve vagy közvetlenül kap­csolatba kerülnek az Er­délyből áttelepültek gyer­mekeivel. Török Mónika Szentendre Nyílt levél a magyar pedagógusokhoz és szülőkhöz Az Erdélyből áttelepült gyerme­kek ügyében szólunk Magyaror­szág felnőtt lakosságához, mind­azokhoz, akik közvetve vagy köz­vetlenül kapcsolatban állnak ve­lük. Először is köszönetet mon­dunk mindazoknak, akik átjö­­vetelükben és megtelepedésük­ben anyagilag, erkölcsileg segí­tettek, megteremtették számuk­ra az emberhez méltó körülmé­nyeket. Köszönetet mondunk azoknak, akiktől jó szót, ruhá­kat, élelmet, szállást kaptak, és azoknak is, akik gondolkodás­módjukban pozitívan álltak e családok ügyéhez. Köszönetet mondunk azoknak a pedagógusoknak, szülőknek, akik segítőkészségükkel sokat tettek ezekért a gyermekekért. Mi, akik egy nyári, iskolára felkészítő táborozás során közel kerültünk ezekhez a gyermekek­hez, úgy látjuk, hogy kötelessé­günk szólni a védelmükben, kö­telességünk beszélni azokról a problémákról, amelyek felmerül­tek az Erdélyből áttelepültek gyermekeinek beilleszkedésével, iskoláztatásával kapcsolatban. Beszélgetéseink, foglalkozá­saink során bennünket is meg­döbbentett, mennyire érzékenyek ezek a gyermekek j a körülvevő világ megnyilvánulásaira irá­nyukban. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a magyar—román — sze­rencsére javuló — viszonnyal kapcsolatos nézetek, vélemények össztüzében ezek a gyermekek a legvédtelenebbek! Ezek­­a gyermekek senkitől nem veszik el a­­kenyeret, a lakást, mint ahogy velük ezt itt is ér­zékeltetik. Kényszerből hagyták el azt az országot, amelynek jelenleg is ál­lampolgárai, ahol az arcukba vágták a „bozgor” (hazátlan) szót. Reményekkel jöttek át, ki így, ki úgy, nem egy esetben szökve — és itt ugyancsak az arcukba vág­ják egyesek, hogy hazátlanok, hontalanok. Mivel a gyermektársadalom sokkal kegyetlenebb azokkal szemben, akiket nem fogad be, ennek a problémának a megoldá­sa a pedagógusokra és a szülőkre hárul elsősorban. Ezeket a véleményeket nem a gyermekek találták ki, valahon­nan hallották, az esetek nagy többségében a környezetükben levő felnőttektől. Miért kell ezeknek a gyerme­keknek azért bűnhődniük, mert nem magyarországi, hanem erdé­lyi magyarok?! Az ilyen esetek szerencsére rit­kák. Kötelességünknek érezzük azon­ban, hogy tiltakozzunk az ilyen megnyilvánulások ellen, különö­sen akkor, ha úgy érezzük, idő­ben tesszük. Ezek a gyermekek félnek. Félnek attól, hogy nem fogad­ják be, nem tekintik egyenérté­kűnek őket — ugyanúgy, mint Erdélyben. Azoknak az embereknek, akik az említett példákban negatív módon állnak hozzá az Erdély­ből áttelepültek ügyéhez, azt sze­retnénk ajánlani, hogy egy per­cig gondolják magukat az ő he­lyükbe, gyermekeiket az ő gyer­mekeik helyébe! Nem sajnálatra, segítségre van szükségük! Semmi mást nem kérünk az Erdélyből áttelepült gyermekek nevében a pedagógusoktól és a szülőktől, csak türelmet, megér­tést és szeretetet. Köszönetet mondunk az Orszá­gos Pedagógiai Intézetnek, hogy ezt az ügyet magáénak vallja, és hathatós segítségét ígérte a prob­lémák megoldásában. az alakulóban levő Tehetséggondozó Egyesület

Next