Magyar Ifjúság, 1988. augusztus-december (32. évfolyam, 36-53. szám)
1988-09-23 / 39. szám
Levél Lucskáról Erdély tragédiája intő példa, hogy a határon túli magyarságról, éljen bárhol is, nem feledkezhetünk meg. Sorsukat, gondjukat elhallgatni napi politikai szempontok miatt - erkölcstelenség. Kárpátalja, Újvidék, Burgenland, Erdély, Felvidék, Távol-Nyugat ésKelet. Szinte mindenütt élnek honfitársaink. Egyik írásunkra a Felvidékről jött válaszlevél. Ha hangja szokatlan is kissé, érzelmei hitelesítik a sorokat. Kedves Barátunk! Nem tudjuk, van-e súlyuk a szavaknak, a gondolatoknak, vagy a létünk terhe nehezedik most ránk, miután nekifogunk lapod hasábjain közölt leveled megválaszolásához. Még ha a minket idéző írásod sorai valakinek tán könnyednek tűntek is, számunkra valahol a háttérben mindennapjaink — ahogy írod: díszlete, de nem mindig vidám díszlete — tűnt fel. Gondokba hajló mondat — félre ezzel egy kicsit! El sem hiszed, hol olvastuk soraidat! Nem lódítunk, biz’ isten, egy Kossuth-szobor, közvetlen közelében! Megálltunk az utcán. Talán valaki nekünk is jött, hirtelen fékezésünket nem észrevéve, mert ott nyomban a végére akartunk járni a felénk jövő gondolatnak. Fáradt, izzadt arcunkra mosolyt varázsoltál akkor, hidd el! Nem beszéltünk róla, de észrevettük egymáson, hogy kedvünk is jobb lett. Szóval jólesett, hogy gondoltál ránk, így, röviden. Hadd ne részletezzük érzéseinket — ügyetlennek érezzük magunkat az ilyenhez. S tudod, mi volt első gondolataink egyike? Nekiülünk, és válaszolunk barátunknak. Ne csak újságjainkból, egy-egy közös baráttal küldött üzenetből értesüljön hogylétünk felől. Szóljunk neki önmagunkról — biztattuk egymást. íme hát, nekiültünk e dolognak. Csak hogyan tovább? Kezdjük dicsérettel (úgy illik jobb körökben)? Azzal, hogy lapotok számait alig várjuk, mert bizony ez a hely az, ahol tán leghatározottabban emelik föl szavukat az emberi méltóságot féltők? Miért ne? Dicsérünk benneteket az erdélyi testvéreink ügyének bemutatásáért. Az aggodalom és összefogás szükségességének világgá kiáltásáért. De halkan kérdjük innen az Érchegység aljáról: nem késő? Szívünk persze tiltakozik, de elménk összevetésre késztet, mert őhozzájuk hasonló a meghatározottságunk. S néha olyan nagyon kísért a sok mindenben kimutatható rokonság, hasonlóság! Mi más helyzetben vagyunk — nyugtatgatnak sokfelől. Igen. S mondják is itt nekünk: „nincs semmi gondotok, mindenetek biztosítva”. De szavunkat, hogy biz’ ez nem mindig így van, nem hallja, hallgatja meg senki! S egyre ritkább a gyermeki játszótéren a magyar szó. „Miiért akartok többet, mint más?” — kérdik, és halkan elveszik a szavunkat, mely anyánk nyelvén mondta ki falunk nevét. Másképp hívják már ők, és nekünk is ekképpen kell már ezután? Mintha panaszossá válna munkátokat dicsérő gondolatmenetünk. Pedig hidd el — talán tudod is —, nem kenyerünk a jajszó. Tanítunk és írunk. Próbáljuk a gondolatot — hisszük, a tiszta gondolatot — továbbadni. Persze egymás között azért sokszor átkozódunk is a világ gyatra dolgai fölött, de — biztos nem hiszed el panaszaink után — röhögünk is nagyokat. Van egy jó sztorink a középkorról meg a szellemről. Megdöglesz, ha ezt elmondjuk! Látod, vicceink is vannak — nem élünk mi olyan rosszul! Kérhetjük még kenyerünket nyelvünkön, csak — neked elárulják — félünk, hogy gyermekeink ugyanezt már talán nem tehetik meg. Mert «mágunk körül látjuk: egyre többen mondanak le az anyai szóról, nem akarnak, tudnak azok maradni, akik voltak. Elhagyják nyelvüket, megtagadják őseik múltját. Önmagukat ezzel egy sehová sem tartozó gyülekezetbe sorolva. Gyökértelenekké válnak. Tudod, Kassán élő költő barátunk jut eszünkbe, aki pontosabban ki tudta ezt fejezni, mint mi, prózában gondolkodók, akik egyre csak távolodnak önmagukból is kitántorognak apák szavát elfelejtik tegnapjukat rejtve rejtik néz utánuk küszöb, kapu néz a sötét kapubálvány s kifordul az emlékük is a megnémult ajtók száján. Biztos benned is kérdések fogalmazódnak meg: Miért? Miért van ez így? Így kell ennek lennie? Hónapok óta várunk rád. Ha megjössz, tán e kérdőjelek egyengetésével kezdhetnénk is. Leülünk a kedvenc kandallód elé — a kinti hőség ellenére valami nagy-nagy tüzet rakunk benne, hátha sikerül elrendeznünk, hogy az emberek melegednek majd mellette. Itt nálunk, ott nálatok, de a szomszédainkról sem feledkezünk meg. Hogy lesznek, akik nevetnek rajtunk? Akik mutogatnak ránk, hogy nyár derekán is tüzelünk? Ne hidd az ő szavuk! Hisz ők a tűzoltók, a láng a haláluk, a tűz csiholója ősi ellenségük! Felvidéki üdvözletünk a gömöri bércek vidékéről Ambrus Ferenc és Korcsmáros László SZÓTÉR Tisztelt Szerkesztőség! Az Erdélyből áttelepült gyermekek számára rendezett általános iskolai felkészítő tábor szervezési és pedagógiai munkájában részt vett pedagógusok — akik azóta Tehetséggondozó Egyesület néven tevékenykednek — nevében a segítségüket kérem a következő ügyben. Az erdélyi menekültekkel kapcsolatban nekünk, pedagógusoknak csak az lehet a célunk és feladatunk, hogy a napi politika aktuális állásától teljesen függetlenül pedagógiailag, erkölcsileg és lehetőségeinktől függően anyagilag is segítsük ezeket a gyerekeket abban, hogy a Magyar Népköztársaság egyénileg is jó közérzetű, beilleszkedett állampolgáraivá válhassanak. Kötelességünk felhívni Magyarország lakosságának a figyelmét, megengedhetetlen dolognak tartjuk, hogy eszközként használja fel bárki is ezeket a gyermekeket politikai és pozicionális napi küzdelmeiben. A táborban tartott felkészítő és játékos foglalkozásaink során azt tapasztaltuk, hogy ezeknek a gyermekeknek olyan gondokkal is meg kell küzdeniük, amelyekhez a gyermeki erő kevés. Olyan attrocitások, bántalmak és szidalmak is érték őket, amely előtt mi, pedagógusok, értetlenül állunk, és kötelességünknek érezzük, hogy tiltakozzunk ellene. A mellékelt nyílt levél is ebből az indíttatásból született. Ma, amikor a társadalom a napi politikával és a nemzetközi kapcsolatok alakulásával foglalkozik, és a különböző „másként gondolkodó” társaságok, egyesületek is a „nagypolitikával” és a reformlehetőséggel vannak elfoglalva, az erdélyi gyermekekre érdemben senki nem gondol. Nem szabad megengedni, hogy a különböző vélemények össztüzében a gyermekek sorsa elsikkadjon, vagy éppen ellenkezőleg, a politikai harcok eszközévé váljon. A segítségüket kérjük, hogy a nyílt levél a sajtó útján eljuthasson a pedagógusokhoz, a szülőkhöz és mindazokhoz, akik közvetve vagy közvetlenül kapcsolatba kerülnek az Erdélyből áttelepültek gyermekeivel. Török Mónika Szentendre Nyílt levél a magyar pedagógusokhoz és szülőkhöz Az Erdélyből áttelepült gyermekek ügyében szólunk Magyarország felnőtt lakosságához, mindazokhoz, akik közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban állnak velük. Először is köszönetet mondunk mindazoknak, akik átjövetelükben és megtelepedésükben anyagilag, erkölcsileg segítettek, megteremtették számukra az emberhez méltó körülményeket. Köszönetet mondunk azoknak, akiktől jó szót, ruhákat, élelmet, szállást kaptak, és azoknak is, akik gondolkodásmódjukban pozitívan álltak e családok ügyéhez. Köszönetet mondunk azoknak a pedagógusoknak, szülőknek, akik segítőkészségükkel sokat tettek ezekért a gyermekekért. Mi, akik egy nyári, iskolára felkészítő táborozás során közel kerültünk ezekhez a gyermekekhez, úgy látjuk, hogy kötelességünk szólni a védelmükben, kötelességünk beszélni azokról a problémákról, amelyek felmerültek az Erdélyből áttelepültek gyermekeinek beilleszkedésével, iskoláztatásával kapcsolatban. Beszélgetéseink, foglalkozásaink során bennünket is megdöbbentett, mennyire érzékenyek ezek a gyermekek j a körülvevő világ megnyilvánulásaira irányukban. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a magyar—román — szerencsére javuló — viszonnyal kapcsolatos nézetek, vélemények össztüzében ezek a gyermekek a legvédtelenebbek! Ezeka gyermekek senkitől nem veszik el akenyeret, a lakást, mint ahogy velük ezt itt is érzékeltetik. Kényszerből hagyták el azt az országot, amelynek jelenleg is állampolgárai, ahol az arcukba vágták a „bozgor” (hazátlan) szót. Reményekkel jöttek át, ki így, ki úgy, nem egy esetben szökve — és itt ugyancsak az arcukba vágják egyesek, hogy hazátlanok, hontalanok. Mivel a gyermektársadalom sokkal kegyetlenebb azokkal szemben, akiket nem fogad be, ennek a problémának a megoldása a pedagógusokra és a szülőkre hárul elsősorban. Ezeket a véleményeket nem a gyermekek találták ki, valahonnan hallották, az esetek nagy többségében a környezetükben levő felnőttektől. Miért kell ezeknek a gyermekeknek azért bűnhődniük, mert nem magyarországi, hanem erdélyi magyarok?! Az ilyen esetek szerencsére ritkák. Kötelességünknek érezzük azonban, hogy tiltakozzunk az ilyen megnyilvánulások ellen, különösen akkor, ha úgy érezzük, időben tesszük. Ezek a gyermekek félnek. Félnek attól, hogy nem fogadják be, nem tekintik egyenértékűnek őket — ugyanúgy, mint Erdélyben. Azoknak az embereknek, akik az említett példákban negatív módon állnak hozzá az Erdélyből áttelepültek ügyéhez, azt szeretnénk ajánlani, hogy egy percig gondolják magukat az ő helyükbe, gyermekeiket az ő gyermekeik helyébe! Nem sajnálatra, segítségre van szükségük! Semmi mást nem kérünk az Erdélyből áttelepült gyermekek nevében a pedagógusoktól és a szülőktől, csak türelmet, megértést és szeretetet. Köszönetet mondunk az Országos Pedagógiai Intézetnek, hogy ezt az ügyet magáénak vallja, és hathatós segítségét ígérte a problémák megoldásában. az alakulóban levő Tehetséggondozó Egyesület