Magyar Ipar, 1906. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-29 / 30. szám
lezettségeit. Egyszersmind tiltakozott az újabb díjemelés ellen. Bálint Menyhért ugyanebben az értelemben beszélt, míg Pócza Péter azt hangoztatta, hogy a szabósegédek nem fognak hozzájárulni és a mesterek eljárását egy általános sztrájkkal fogják viszonozni. A lárma oly nagy volt, hogy a tanácskozás megakadt. Amikor a kedélyek lecsillapodtak, Adler Lipót az ipartestületi vezetőséget a vád ellen megvédeni igyekezett. Most következett Ferenczy Gyulának, a két betegpénztár egyik hivatalnokának és ipartestületi tagnak a felszólalása, aki személyeskedő módon eltért a tárgytól, mire Karácsonyi elnök többször figyelmeztette, hogy maradjon meg a napirendnél. Az elnök a közgyűlés feloszlatásával fenyegetődzött, de az mind nem használt. Végre is megvonta a szót Ferenczytől. Erre nagy zaj és botrány keletkezett, amely csak akkor szűnt meg, mikor Ferenczy néhány hívével eltávozott a teremből. Steiner József és Fodor Gusztáv felszólalása után a gyűlés, körülbelül 1000 szabómester 8 ellenzékivel szemben, Ullmann, illetőleg Neuländer Ignácz javaslatát, külön ipartestületi betegsegélyző pénztár felállítására nézve elfogadta. Ezt a közgyűlési határozatot memorandumba foglalva küldöttségileg fogják átadni a kereskedelmi miniszternek. Segélypénztárak. Visszásságok az ellenőrzés gyakorlása körül. Sokszor vitattuk, hogy a betegsegélyző pénztári törvénynek az a rendelkezése, mely a betegsegélyző pénztárakat az iparhatóságok felügyelete és ellenőrzése alá helyezi, gyakorlati alkalmazásában a törvény legszerencsétlenebb részének bizonyult. Az iparhatóságoknak túlnyomó része nem rendelkezik a rendszeres ellenőrzés gyakorlásához szükséges idővel, ennélfogva vagy egyáltalán nem gyakorolja az ellenőrzést, vagy pedig oly felületesen és sablonszerűen végzi ebbeli törvényes kötelességét, hogy azt beható és rendszeres ellenőrzésnek nem is lehet nevezni. Azok az iparhatósági közegek, kik az ellenőrzést a hatóság nevében és megbízásából tényleg teljesítik, legfeljebb a pénztári bevételek és kiadások számbavételére, a számvitel helyességének megállapítására szorítkoznak, a legjobb esetben tehát időről-időre rovancsolnak, de sohasem terjeszkednek ki az ügyvitelre, melynek megvizsgálásához az időn kívül a hozzáértés is hiányzik. A kereskedelmi minisztérium azt a törvényes jogát, hogy egyes pénztárakat saját közegeivel vizsgáltasson meg, rendszerint csak oly esetben szokta gyakorolni, amikor tudomására jut, hogy valamelyik pénztárnál valami baj ütött ki, amikor tehát a már bekövetkezett baj nagyságát és körülményeit kell szakszerűleg megállapíttatnia. Szakszerűség és rendszeresség szempontjából tehát a betegsegélyző pénztárak iparhatósági ellenőrzése a lehető leggyengébb lábon áll s ennek a kedvezőtlen hatása igen sok pénztárnak a primitiv ügyvezetésén meg is látszik. Az iparhatóságok felügyelete alatt álló, tehát ellenőrzés szempontjából az iparhatóságoknak alárendelt betegsegélyző pénztárak sokszoros ügyeikben és bajaikban kénytelenek az iparhatóságok támogatását és közreműködését igénybe venni (kihágási ügyek letárgyalása, hátralékok behajtása stb.). Természetes tehát, hogy a lelkiismeretesen vezetett betegsegélyző pénztárak az iparhatóságoknak igen sok dolgot adnak. S ezt a legkevesebb iparhatóság szereti. Ebből a viszonyból tehát sok helyütt az iparhatóság részéről animozitás fejlődik ki a betegsegélyző pénztár ellen s ezt ellenőrzési hatalmánál fogva szokta a pénztárral leginkább éreztetni. Ha ehhez a hatósági animozitáshoz csatlakozik az az ellenséges indulat, mely a pénztári intézmény ellen még ma is sok helyütt (különféle formákban és különféle okból) megnyilatkozik, akkor olyan vexatórius jellegű, rosszindulatúnak is mondható hajsza keletkezik, mely a legjobb pénztárt is megingatni képes. Eklatáns példa erre a kaposvári eset. 1901-ben névtelen feljelentés érkezett a kereskedelmi minisztériumhoz a kaposvári kerületi betegsegélyző pénztár ellen. Ennek a névtelen feljelentésnek következtében a miniszter D. J. miniszteri számellenőrrel több hétig tartott alapos vizsgálatot végeztetett a feljelentett pénztárnál. A vizsgálat megállapította a feljelentés alaptalanságát és azt, hogy a pénztár pénz- és ügybekezelése minden tekintetben szabályos és kifogástalan. Alig nyert befejezést ez a vizsgálat, újabb névtelen feljelentés érkezett, most már Somogy vármegye főispánjához a kaposvári kerületi pénztár ellen. Ennek a feljelentésnek következtében — habár a főispán köztudomás szerint nem is iparhatóság, tehát semmiféle felügyeleti jogot nem gyakorolhat a betegsegélyző pénztár fölött— 1902-ben újabb széleskörű vizsgálatot ejtett meg az iparhatóság a kaposvári kerületi pénztárnál. Ez a vizsgálat is kiderítette a feljelentés alaptalanságát. De nehogy egy év is elmúlhasson vexatórius jellegű vizsgálat nélkül, 1903-ban Somogy vármegye alispánja indított meg széleskörű vizsgálatot a kaposvári kerületi pénztár ellen, bevonván a vizsgálatba a pénztár összes bizalmi férfiait is. Ez a vizsgálat oly beható volt, hogy csak 1904. júliusban nyerhetet befejezést. Az 1905. évre már több vizsgálat esik : a minisztériumhoz intézett feljelentés következtében W. L. A. miniszteri számvizsgáló és R. L. pénzügyigazgatósági számvizsgáló hetekig tartó vizsgálatot folytattak a kaposvári kerületi pénztárnál. Ennek eredménye az lett, hogy a miniszter 71222905. sz. leiratában arról értesítette a pénztárt, hogy vagyonkezelését a kiküldött számvevőségi közegek rendben találták. Ennek a vizsgálatnak az eredményét be sem várva, egy elmozdított pénztári írnok egyenesen a királyi ügyészségnél tett feljelentést, a pénztár vezető tisztviselőjét sikkasztással és okirathamisítással vádolva. A kir. ügyész és a vizsgálóbíró két takarékpénztári főkönyvelővel, mint