Magyar Ipar, 1917. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1917-07-08 / 27. szám

446 Scheiber Endre (Fatermelők és Fakereskedők Egyesülete) három csoportra osztotta a rendelet intézkedéseit. Az első csoportba tartoznak azok, amelyekbe az érdekeltség belenyugszik, a másodikba azok, amelyeket módosítani kell, a harmadik cso­portba pedig azok az intézkedések tartoznak, ame­lyeket egészen el kell ejteni. A Faértékesítő hiva­tal felállításába az érdekeltség belenyugszik. A második csoportba tartoznak a díjak, amelyek túl­­magasak. Ide tartozik továbbá, hogy minden el­idegenítésre nézve újabb bejelentési kötelezettség van megállapítva, ami a közvetítő kereskedelem ki­kapcsolását jelenti és különösen nagy hiba a kis­ember szempontjából. A büntető szankciók túlsá­gosan súlyosak és erkölcstelen a feljelentő meg­­jutalmazása. A szállítási engedély a belföldi for­galomban felesleges és csak a külföldre irányuló forgalomban kellene fenntartani. Elejtendő továbbá a hivatal kereskedelmi jellege. Dr. Fenyő Miksa a Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetségének igazgatója a fafeldolgozó nagyipar ne­vében elvileg hozzájárul Schreiber fejtegetéséhez. A szabályozásnak teljesen kielégítő módja volna egy faipari bizottság létesítése az illetékes mi­nisztériumok, a termelés, a feldolgozás és a fo­gyasztás képviselőinek részvételével. Ezen túl meg kellene hagyni a termelés és a forgalom teljes szabadságát. A rendelet fenntartása esetén kéri, hogy a végrehajtóbizottság és a külforgalmi ta­nács kibővíttessék a fafeldolgozó különböző ipar­ágak képviselőjével. Thék Endre, az Országos Iparegyesület al­­elnöke a következőket adta elő: Az előttünk fekvő javaslatot a magam részéről elhibázott­­nak tartom, mert annak nemcsak szelleme, hanem lényege is­­ határozott ellentéte a sza­bad kereskedelemnek, de egyben megbénítója azon összes faiparral foglalkozók létkérdésének, akik abból élnek az egész országban. A nagy­iparosok, kik fatermékekkel dolgoznak, meg fogják találni a módot üzemük fenntartására még az esetben is, ha a rettentő faárak mellett kell dol­­goztatniok, mert a rettenetes korlátozás és a sza­bad kereskedelem teljes tönkretétele mellett a nagyban való vásárlás oly előnyöket biztosít, hogy azzal szemben a kisebb ipari vállalatok versenyképessége lehetetlenné válik, amit ennek folytán lehet bárminek nevezni, csak a kor köve­telte oly intézkedésnek nem, amely a nemzet szo­ciális érdekeinek megfelel. A magyar nép jólétének, a családi tűzhely kiépítésének, hathatós tényezőjét képezte a fa­anyag, az utolsó bérestől a kisgazdáig, a kisgaz­dától fokozatosan a legnagyobb birtokosig, s főleg az iparosságnál, kik létük legfőbb feltételét csak azzal tudták biztosítani, hogy a faépítkezé­­sek könnyűségével érhettek olyan célt, hogy fo­kozatosan tudtak terjeszkedni, erősbödni, s ha ezt a csodás tényezőt, amely a faanyag könnyű hozzáférhetéséből eredt, oly kiváltságos egyének birtokolják, akik aztán az állammal — mint leg­nagyobb termelővel — kezet fognak: egész ha­tározottsággal állíthatom, hogy a kiváltságosak örvendhetnek a korlátoknak, de az a pár millió iparos és gyáros bizony elszomorodik, mert a kis- és középipar nem fog fejlődni, gyárosaink pedig versenyképességük terén el fogják veszteni azt a helyet, amit áldozatok árán szereztek. Te­hát a közgazdaság általában fejlődni nem fog. A magam részéről felmentettnek érzem ma­gamat minden magánérdektől; történjék bármi, üzletem erőforrását nem az anyag ára képezi, tehát nyíltan lehetek szószólója a közérdeknek abban, hogy a fakereskedelem terén elérhető elő­nyök egy pár többszörös milliomost fognak te­remteni, akiknek száma értéktelenné válik akkor, amikor az egyéni szabadság teljesen megszűnik és az ország versenyképessége teljesen megbénul. Ezek nem rémképek, de a szomorú való biztos tudata arról győz meg, hogy az előttünk fekvő javaslat részletes tárgyalásra nem alkalmas, s így alázatos kérésem az, hogy adassék vissza az előkészítő osztálynak, hogy a magas kormány, mint a legnagyobb termelő, ne csak önérdekű javaslatot készítsen, hanem egy olyannal ajándé­kozza meg az országot, amelyben a közérdek leg­­főbbike érvényesüljön. Alázatos kérelmemet aján­lom elfogadásra. Goda Géza, a Magánmérnökök Országos Szövetségének igazgatója a díjak magassága ellen szól és kívánja, hogy ezek csak egyszer, a ter­melő által legyenek fizetendők. Az építőipar csak félévenként legyen köteles készleteit bejelenteni. Kéri továbbá, hogy az építőiparnak a létesítendő bizottságokban kellő képviselet biztosíttassék. Vida Jenő (Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesülete) a rendelet részleteire vonatkozólag terjeszt elő javaslatokat főleg a bányászat szem­pontjából. Miklós Ödön nyug­­államtitkár a fatermelés bajait részletezi és főleg a munkaerő hiányát, a köz­lekedés és egyéb mizériáit ismerteti. Ezeknek or­voslása megszüntetné az árdrágítást is. Ha ezeknek nem segítenek, hiába csinálnak fahivatalt. A helyi hatóságokkal többet lehet elérni, mint a központi hivatallal, amely nehézkes aktagyártást jelent. A szállítási igazolványokat szintén csak az exportra kívánja szorítani. Bartóky József államtitkár megjegyzi, hogy a helyi hatóságok igénybe vételére a végrehajtás nagy súlyt fog helyezni. A termelés nehézségeit a kormány éppen úgy érzi, mint bárki a jelen­levők közül. Ezeknek az orvoslása érdekében lé­tesítettek a minisztérium kebelében külön fa­termelő osztályt, amely az érdekeltség bevonásá­val működik. A Faértékesítő hivatalnak sohasem fog eszébe jutni a fatermelés akadályozása. Balázs Gyula (kolozsvári kamara) és Rényi Oszkár (Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetsége) a rendelet részleteit bírálják. Gáspár Ferenc a tűzifakereskedők nevében kívánja, hogy tegyék lehetővé a most következő pár hét alatt, hogy Budapest el legyen látva tűzi­fával. Dicséri a Faértékesítő hivatal összeállítását a jelenlevők élénk ellentmondásai közben. Pollák (Fakereskedők Egyesülete). A keres­kedelmet túlságosan korlátozó bizottság működé­sét kívánja.

Next