Magyar Ipar, 1917. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1917-07-08 / 27. szám
446 Scheiber Endre (Fatermelők és Fakereskedők Egyesülete) három csoportra osztotta a rendelet intézkedéseit. Az első csoportba tartoznak azok, amelyekbe az érdekeltség belenyugszik, a másodikba azok, amelyeket módosítani kell, a harmadik csoportba pedig azok az intézkedések tartoznak, amelyeket egészen el kell ejteni. A Faértékesítő hivatal felállításába az érdekeltség belenyugszik. A második csoportba tartoznak a díjak, amelyek túlmagasak. Ide tartozik továbbá, hogy minden elidegenítésre nézve újabb bejelentési kötelezettség van megállapítva, ami a közvetítő kereskedelem kikapcsolását jelenti és különösen nagy hiba a kisember szempontjából. A büntető szankciók túlságosan súlyosak és erkölcstelen a feljelentő megjutalmazása. A szállítási engedély a belföldi forgalomban felesleges és csak a külföldre irányuló forgalomban kellene fenntartani. Elejtendő továbbá a hivatal kereskedelmi jellege. Dr. Fenyő Miksa a Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetségének igazgatója a fafeldolgozó nagyipar nevében elvileg hozzájárul Schreiber fejtegetéséhez. A szabályozásnak teljesen kielégítő módja volna egy faipari bizottság létesítése az illetékes minisztériumok, a termelés, a feldolgozás és a fogyasztás képviselőinek részvételével. Ezen túl meg kellene hagyni a termelés és a forgalom teljes szabadságát. A rendelet fenntartása esetén kéri, hogy a végrehajtóbizottság és a külforgalmi tanács kibővíttessék a fafeldolgozó különböző iparágak képviselőjével. Thék Endre, az Országos Iparegyesület alelnöke a következőket adta elő: Az előttünk fekvő javaslatot a magam részéről elhibázottnak tartom, mert annak nemcsak szelleme, hanem lényege is határozott ellentéte a szabad kereskedelemnek, de egyben megbénítója azon összes faiparral foglalkozók létkérdésének, akik abból élnek az egész országban. A nagyiparosok, kik fatermékekkel dolgoznak, meg fogják találni a módot üzemük fenntartására még az esetben is, ha a rettentő faárak mellett kell dolgoztatniok, mert a rettenetes korlátozás és a szabad kereskedelem teljes tönkretétele mellett a nagyban való vásárlás oly előnyöket biztosít, hogy azzal szemben a kisebb ipari vállalatok versenyképessége lehetetlenné válik, amit ennek folytán lehet bárminek nevezni, csak a kor követelte oly intézkedésnek nem, amely a nemzet szociális érdekeinek megfelel. A magyar nép jólétének, a családi tűzhely kiépítésének, hathatós tényezőjét képezte a faanyag, az utolsó bérestől a kisgazdáig, a kisgazdától fokozatosan a legnagyobb birtokosig, s főleg az iparosságnál, kik létük legfőbb feltételét csak azzal tudták biztosítani, hogy a faépítkezések könnyűségével érhettek olyan célt, hogy fokozatosan tudtak terjeszkedni, erősbödni, s ha ezt a csodás tényezőt, amely a faanyag könnyű hozzáférhetéséből eredt, oly kiváltságos egyének birtokolják, akik aztán az állammal — mint legnagyobb termelővel — kezet fognak: egész határozottsággal állíthatom, hogy a kiváltságosak örvendhetnek a korlátoknak, de az a pár millió iparos és gyáros bizony elszomorodik, mert a kis- és középipar nem fog fejlődni, gyárosaink pedig versenyképességük terén el fogják veszteni azt a helyet, amit áldozatok árán szereztek. Tehát a közgazdaság általában fejlődni nem fog. A magam részéről felmentettnek érzem magamat minden magánérdektől; történjék bármi, üzletem erőforrását nem az anyag ára képezi, tehát nyíltan lehetek szószólója a közérdeknek abban, hogy a fakereskedelem terén elérhető előnyök egy pár többszörös milliomost fognak teremteni, akiknek száma értéktelenné válik akkor, amikor az egyéni szabadság teljesen megszűnik és az ország versenyképessége teljesen megbénul. Ezek nem rémképek, de a szomorú való biztos tudata arról győz meg, hogy az előttünk fekvő javaslat részletes tárgyalásra nem alkalmas, s így alázatos kérésem az, hogy adassék vissza az előkészítő osztálynak, hogy a magas kormány, mint a legnagyobb termelő, ne csak önérdekű javaslatot készítsen, hanem egy olyannal ajándékozza meg az országot, amelyben a közérdek legfőbbike érvényesüljön. Alázatos kérelmemet ajánlom elfogadásra. Goda Géza, a Magánmérnökök Országos Szövetségének igazgatója a díjak magassága ellen szól és kívánja, hogy ezek csak egyszer, a termelő által legyenek fizetendők. Az építőipar csak félévenként legyen köteles készleteit bejelenteni. Kéri továbbá, hogy az építőiparnak a létesítendő bizottságokban kellő képviselet biztosíttassék. Vida Jenő (Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesülete) a rendelet részleteire vonatkozólag terjeszt elő javaslatokat főleg a bányászat szempontjából. Miklós Ödön nyugállamtitkár a fatermelés bajait részletezi és főleg a munkaerő hiányát, a közlekedés és egyéb mizériáit ismerteti. Ezeknek orvoslása megszüntetné az árdrágítást is. Ha ezeknek nem segítenek, hiába csinálnak fahivatalt. A helyi hatóságokkal többet lehet elérni, mint a központi hivatallal, amely nehézkes aktagyártást jelent. A szállítási igazolványokat szintén csak az exportra kívánja szorítani. Bartóky József államtitkár megjegyzi, hogy a helyi hatóságok igénybe vételére a végrehajtás nagy súlyt fog helyezni. A termelés nehézségeit a kormány éppen úgy érzi, mint bárki a jelenlevők közül. Ezeknek az orvoslása érdekében létesítettek a minisztérium kebelében külön fatermelő osztályt, amely az érdekeltség bevonásával működik. A Faértékesítő hivatalnak sohasem fog eszébe jutni a fatermelés akadályozása. Balázs Gyula (kolozsvári kamara) és Rényi Oszkár (Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetsége) a rendelet részleteit bírálják. Gáspár Ferenc a tűzifakereskedők nevében kívánja, hogy tegyék lehetővé a most következő pár hét alatt, hogy Budapest el legyen látva tűzifával. Dicséri a Faértékesítő hivatal összeállítását a jelenlevők élénk ellentmondásai közben. Pollák (Fakereskedők Egyesülete). A kereskedelmet túlságosan korlátozó bizottság működését kívánja.