Magyar Ipar, 1918. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1918-07-07 / 27. szám

423 rója ki magasabb kulcs szerint, így biztosítva lesz mindenképpen a községek megsegítése, de községi kezelésben nemcsak, hogy a remélt arany­forrást nem nyitja meg, hanem ellenkezőleg a mai szerény jövedelemről is le kell mondania. De van a javaslatnak egy másik szerencsét­len eszméje, amely a filmgyárakra vonatkozik. A film forgalombahozatalát ugyanis szintén enge­délydíjakhoz akarja kötni. Úgy kell ezt értelmezni, hogy a filmgyárak kész termékei, mozidarabjai csak bizonyos lefizetendő engedélydíj után hoz­hatók forgalomba úgy a belföldön, mint a kül­földön. Mit jelent ez? A magyar film, amikor a mozishoz kerül, már súlyos anyagi megterhelés­sel indul el útjára s igy drágán jut a mozgókép­színház vásznára. Ezzel szemben a meg nem adóztatott­­külföldi film sokkal olcsóbb lesz s a mozis természetesen az olcsóbbat vásárolja meg.­­Ilyenformán­ a filmgyárak elvesztik darabjaik szá­mára elhelyeződési esélyeik nagy százalékát ami visszahat magukra a gyárakra, a gyárak fejlődésére, boldogulására. A bölcs javaslat azonban számol ezzel az eshetőségre és azt mondja: megadózta­tom a külföldi filmeket! Azok sem jöhetnek be olcsóbban az ország­ területére. Ugy­e milyen egyszerű ? Csakhogy a rövidlátás nem számol azzal, hogy a külföldi bölcsesség hasonló kedves­kedéssel fog szolgálni. A külföld meg fogja re­torzióképpen adóztatni a magyar filmeket s azok most már kettős megterheléssel jutnak majd ki a külföldi filmpiacra. Micsoda drága filmek lesznek azok! Hogy fognak e drága hazai termékek kon­­kurrálni az idegen olcsó filmekkel, mikor másképen is nehéz a helyzetük. Hiszen épen most kezdenek csak versenybe kerülni a régi kultúrájú, hosszabb múltra visszatekintő külföldi gyárakkal, most kezd hitelük támadni. Amit a magyar tehetség, lelemény, ipari és művészi bátorság oly nagyszerűen kezdett, egy­szerre megéri a kormány beavatkozása. Hát ez volna e javaslat célja? És egyáltalán ez az az ipar­­fejlesztő programm, amelyet felelős kormányférfiak szájáról annyiszor halottunk elhangzani ? Eddig elv volt, bár szerényen gyakorolták, hogy szubvenciókat adtak a kezdet nehézségeivel küzdő új iparágaknak, most a modern iparpártolás új elvet teremtett meg: az életképesség olyan próbáját, amely a csecsemőt hideg vízbe mártja, ha életben marad, jó, ha elpusztul, amúgy sem volt életre­való. v . Pakots József: Gazdasági háború és a magyar ipar. Ha nagy német napilapot vagy gazdasági újságot veszünk kezünkbe, majdnem minden számban találunk cikket, amely a békekötést kö­vetendő gazdasági háború mibenlétét és esélyeit tárgyalja, természetesen német szempontokból. Már-már a közvélemény az átmenetgazdaságot nem is képzelheti másnak, mint a háború gaz­dasági térre való terelésének. Az entente államai is természetszerűen vizsgálják azokat a módo­zatokat, miként fogják gazdasági előnyüket, kü­lönösen a nyersanyagbeszerzés terén, a háború után a maguk javára felhasználni. Csak a leg­utóbbi napokban jutott hozzánk azoknak az an­gol bizottságoknak jelentése, amelyek a párisi gazdasági konferencia határozatainak értelmében e gazdasági háború teendőit kidolgozták. De szembe ötlik, hogy mindkét részről, úgy német, mint angol oldalról, még nem mentek túl a közvélemény előkészítésén, illetőleg véleménye­zések bekérésén. És ennek oka nemcsak az in­tézmények érvénybeléptetésének időszerűtlenségé­ben rejlik, hanem főként abban, hogy tudatában vannak annak, milyen kétélű fegyver a gazda­sági háború még­ a gazdaságilag leghatalmasabb nemzetekre nézve is és hogy bármilyenek ennek a háborúnak esélyei, a felülkerekedő hatalmi cso­portnak is csak Pyrrhusi győzelmet hozhat. Csak a minap mutatott rá Ballin, a Hapag vezérigazga­tója, az ellentmondásra, amely abban rejlik, hogy míg egyrészt a tengerek szabadságát hangoztat­ják a legelengedhetetlenebb békefeltételnek, más­részt a gazdasági háború és Középeurópa elke­rülhetetlenségét látják jónak átvinni a köztudatba. Dr. Bernhard Dernburg, szolgálaton kívüli államtitkár tárgyalja a „Berliner Tagblatt“­­egyik legutóbbi számában a gazdasági háború esélyeit. Egy korábbi írásában már rámutatott volt arra­, hogy a háborút követő nyersanyag- és hajótérinségre való tekintettel Németország csak olyan békét köthet, amely ipara részére a szük­séges nyersanyagot biztosítja. Minthogy pedig minden állam hasonló helyzetben lesz, a gazda­sági béke csakis egy népszövetség megalakítása esetén lesz lehetséges, amely választott bíróság útján fogja a nyersanyag szétosztását eszközölni. Az angol lapok Dernburg praemisszának helyességét mind elismerik és míg egyik része az elv igazságát és szükségességét hangsúlyozza, másik része, mint a „Westminster Gazette“, arra a felsőbbségre utal, amelyet az angol gazdaság­nak a nyersanyagok és a piacok tekintetében Németországgal szemben érvényesítenie kell. Németország a neki szükséges nyersanyagok biztosítása nélkül nem köthet békét és a nyers­anyagokat természetesen készáruval akarja meg­fizetni. A gazdasági erőviszonyok szemléleténél pedig Dernburg kétségbe vonja az entente fö­lényét. Három gazdasági szférára osztja a földet: az első a kontinentális szféra, amely Németország

Next