Magyar Ipar, 1924 (45. évfolyam, 8-14. szám)
1924-10-01 / 8. szám
2 MAGYAR IPAR 1924. október 1 azok a keretek, amelyek között az állam ma mozoghat, sokkal szűkebbek, semhogy az előirányzott közmunkák megindítása a munkanélküliek lényeges enyhülésére vezethetne. Ha pedig a kereteket óhajtanák kibővíteni, az ehhez szükséges tőkét adózás útján kelleneösszegyűjteni, márpedig úgyszólván elsősorban éppen a kegyetlen adóterhek bénítják meg a gazdasági tevékenységet. A munkanélküliek részére szükséges segélyek folyósításának ugyanez az akadálya. Az állam szegény, segélyek kiutalása tehát nincs módjában, arra pedig gondolnunk sem lehet, hogy a munkaadót kényszerítsük munkanélküli segély fizetésére. Mert ha az ipar tőke felett rendelkeznék, akkor nem lenne kénytelen munkásait elbocsátani és így komolyan el sem képzelhető, hogy amikor az ipar a produktív munkát nem tudja fizetni, elviselhetné a munkanélküli segély terhét. A munkanélküliség esetére való biztosítás kérdése a pillanatnyi helyzet megoldását nem célozhatja, már azért sem, mert hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy akkora biztosítási alap összegyűljön, amely a biztosítás intézményének a zavartalan szolgálatára elégséges lenne. Messzebb kell tehát visszanyúlnunk, ha a munkanélküliség enyhülését akarjuk elérni. A versenyképesség kérdése emelkedik ki abból a láncsorozatból, amelyet a munkanélküliség okai alkotnak és amely megérdemli azt, hogy különösebb figyelemre méltassuk. Ha a hazai ipar nem versenyképes, akkor termelési tevékenységet sem fejthet ki. A versenyképesség biztosítása tehát az iparosnak és a munkásnak egyaránt érdeke. Ha teljes tárgyilagossággal foglalkozunk ezzel a kérdéssel, meg kell állapítanunk, hogy versenyképességünket nem csupán rajtunk kívül fekvő okok korlátozzák, mint amilyen a fejlettebb iparú államok dumpingje vagy a kereskedelmi szerződések hiánya, hanem az iparosok éppen úgy, mint munkásaink is, okozói részben a versenyképtelenségnek. Iparosaink általában nagyon is hozzászoktak a háborús és inflációs idők kényelmesen langyos levegőjéhez. Most azonban elérkezett már annak az ideje, hogy iparosaink ne várják a sorbaálló és szerényen kérő vevőket, hanem igyekezzenek vevőik kívánságának teljesítése tekintetében nagyobb hajlékonyságot mutatni, a vevőket maguk felkeresni, ceruzájukat jól kihegyezni, hajszálfinomsággal kalkulálni, a romló korona mellett nagyra nőtt kockázati, látszólagos nyereséget a haszon minimumával felcserélni, sőt vevőkörük biztosítása és új vevők szerzése érdekében még áldozatoktól se visszariadni. És amilyen őszintén megmondtuk véleményünket az iparosok hibáiról, ugyanúgy nyíltan hangoztatnunk kell azt is, hogy az üzemek versenyképességének biztosítása nem csupán a munkaadó, hanem a munkás érdeke is, akinek ennélfogva egyenesen kötelessége mindent elkövetni a versenyképesség biztosítása érdekében. Iparoskörökben általános az a panasz, hogy a munkások teljesítménye — egyes szakmákat és egyes lelkiismeretes munkásokat kivéve — messze mögötte marad annak a teljesítménynek, amellyel az áru versenyképességét biztosítani lehet. Ezzel szemben a munkások részéről lépten-nyomon azt a magyarázatot kapjuk, hogy a munkateljesítmény lezüllése az alacsony munkabérekben leli magyarázatát. Nem óhajtunk ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni, de úgy véljük, hogy ebben a kérdésben a munkaadók oldalán van az igazság. Akkor, amikor vannak szakmák, amelyekben a munkások átlagos teljesítménye a békebeli teljesítménynek csupán 38o/o-a, teljesen érthetőnek találjuk, ha a békeparitás 80—100o/o-áinak megfelelő munkabérek mellett versenyképességük megszűnik, mert ha a munkások békebeli keresetüknek csupán 50%-át kívánnák is, teljesítményük azonban a béketeljesítménynek csupán 40%-a, akkor is lehetetlenné tették a versenyképességet. Egyébként is valljuk Ford nézetét, aki azt mondja, hogy alacsony, vagy magas munkabér nincsen, hanem a munkabér színvonalát mindig a teljesített munka és a piaci helyzet szabja meg. Nézetünk szerint a helyezniük a munkateljesítmény növelésének kérdésére, ha csakugyan átérzik a mai viszonyok kétségbeejtő komorságát és őszintén kívánják a békés termelés bekövetkezését. Kétségtelenül tetszetős és könnyen népszerűsíthető az az álláspont, hogy a munkanélküliség játszva orvosolható a munkateljesítmény csökkentésével, mint ahogyan a sütőipari munkások a napi négy zsák liszt feldolgozásáról három zsák liszt feldolgozására kívánnak áttérni. Ebben az esetben a 25%-kal csökkentett teljesítmény a foglalkoztatott munkások 33%-ának megfelelő munkanélküli szakmunkások beállítását tenné szükségessé a mai termelés mennyiségének biztosítására. De mikor egyebek között éppen a munkateljesítmény csökkenése teszi számos áru előállítási költségét elviselhetetlenné, az árut versenyképtelenné, akkor az ipar termelési lehetőségének megbénítása nem egyéb, mint harakiri,, nem más, mint a tűzhely szétrombolása, amelyen szegényes ebédünket megfőzni akarjuk, vagy a fa kiirtása, amelynek gyümölcse bennünket táplálni hivatott. Ha valaki meggondolja azt, hogy csupán a termelés előfeltételeinek megteremtése, a termelés fokozása útján pótolhatjuk mindazt, ami a háború alatt elpusztult és ami ma a legtöbb dolgozni akaró ember asztaláról hiányzik, akkor aligha lelkesedhetik olyan gondolatért, ha még olyan tetszetősen hangzik is, amely az éhinségen az utánpótlás meggátlásával akar segíteni. Minden igyekezetünk arra irányul, minden jóérzésünk arra sarkal, hogy keressük a munkanéküliség enyhítésének eszközeit. Minden iparost arra kérünk, hogy üzemének korlátozásától még akkor is tartózkodjék, ha ez súlyos