Magyar Ipar, 1926 (47. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 1. szám
MM1YAU IPAH 1926. február 1 - 1. a szükséges anyagi eszközök előteremtése és 2. a szervezkedéshez szükséges fokú szellemi intelligencia fennforgása. Ami az elsőt illeti, a rendelkezésünkre álló számadatok a következők: Az 1920. évi hivatalos statisztika szerint Magyarországon összesen 245.738 iparvállalat van. Ebből gyárszerűleg űzött vagyis 20-nál több munkást foglalkoztató vállalat van 1551. Az engedélyhez kötött iparágak (1922: XII. t.-c. 34. §) számát ugyan nem tudjuk, de hozzávetőleges számítás szerint vonjunk le e címen annyit, hogy a tervezet hatálya alá tartozó kézműiparosok összlétszámát 220.000-re tegyük. A Szávay-féle memorandum összeállítása szerint a fennálló ipartestületek tagjainak létszáma 1923 december 31-én 118.452 volt. Azon iparosok számát tehát, akiket az új rendezés folytán újonnan kívánunk testületekbe tömöríteni, kerek számban 100.000-re vehetjük. Nem fér kétség ahhoz, hogy az ipari centrumokon kívül fekvő községekben élő ez az új elem anyagi teljesítőképesség szempontjából az iparosság legkevésbbé teherbíró rétege. Magyarországon az összes iparosságból 1920-ban segéd nélkül dolgozott 164.427 (66.9°/o), egr segéddel dolgozott 40.655 (18.3%), vagyis egészen kisüzeműleg dolgozott 205.082 (85.2%). A segéd nélkül dolgozó iparosok közül a vármegyék területén működött 120.364 (68.6%), az egy segéddel dolgozók közül 31.043 (19,5%), összesen 151.407 (88,1%). Az egészen kisüzeműleg működő kézműiparosságnak tehát túlontúlnyomó része, mintegy 90%-a, a vármegyékben folytatja iparát. Ez elem nagy része oly csekély adót fizet, hogy tömegessége dacára sem járulhat számbavehető összeggel az ipartestületek fenntartásának terheihez. Hozzájárul, — amire még a 10. § tárgyalásánál ki fogunk térni, — hogy a falusi iparos e foglalkozása mellett rendszerint mezőgazdaságot is űz, sőt az ipar gyakran csak mellékfoglalkozása, miért is igazságalan volna ez egész adózásának arányában az ipartestületi járulékkal megterhelni. Mindezekből az következik, hogy igen optimisztikusan számítunk, ha a 1OO.00t) iparosból is a részt, vagyis 33.000- et tekintünk olyannak, aki az ipartestületi járulék szempontjából egyáltalán tekintetbe jön. A Szávay-féle memorandum szerint a fennálló ipartestületek bevételei az 1923. év végén 457.606.310 koronára rúgtak, mely összeget Szávay a minisztériumhoz benyújtott emlékiratában hárommal, nyomtatásban megjelent műve 15. lapján pedig négygyel szorozva emel a mai paritásra. Vegyük alapul az utóbbit és számítsuk a bevételeket két milliárd koronában. Induljunk ki továbbá abból, hogy a bevétel fedezi a kiadásokat. Reá kell mutatnunk ebben az összefüggésben arra, hogy Szávay a maga, számításait milyen különböző alapokra fekteti egyfelől a minisztériumhoz benyújtott emlékiratában, másfelől pedig nyomtatásban megjelent műve idézett helyén. Az előbbi helyen a 12. és 13. lapon a testületek fenntartási költségeit mai értékben 1500 millió koronára teszi, a nagyobb és jobb munkaszemélyzettel lebonyolítandó jövendő működés költségét ez összegnek újabb háromszorosára, 4500 millióra emelkedőnek mondja, ha pedig még 200 új ipartestület létesül, úgy szerinte az összeg annak körülbelül még kétharmadával nő, vagyis 7500 millióra emelkedik. Ezzel szemben a nyomtatott kiadmányban a hivatali jobb és több munka megfizetése címén 300% helyett csak 30%-ot állít be, az új testületek fenntartási költsége címén pedig 66% helyett csak 20%-ot, úgy, hogy összes budget-je 3 milliárd koronát tesz ki. Tudjuk, hogy az eddig fennálló ipartestületek csak nagy nehézségek árán és alig voltak képesek a tengődő fenntartásukhoz szükséges összegeket előteremteni. Hathatós működést 30—40% budgetemeléssel megkísérelni is kár. Az újonnan alakítandó ipartestületek a régiekkel szemben aránytalanul költségesebbek lennének. Nemcsak azért, mert az első beszervezés tetemes költségeinek amortizációjára legalább 10 esztendőt kell fordítani, hanem főkép azért, mert hiszen most az ipari centrumoktól távolabb eső, szétszórt kis helyeken élő iparosság bevonásáról van szó, akikkel való érintkezés fenntartása nagyobb személyzetet, aránytalanul több írásmunkát, tekintélyes portaköltséget vesz igénybe. Köztudomású, hogy az adó behajtása éppen ezeknél a kis adózóknál és a központoktól távolabb eső községekben a leghosszadalmasabb és a legköltségesebb, úgy, hogy előre meg lehet jósolni, miszerint a behajtással megbízott községek igen hamar a részükre biztosított behajtási jutalék lényeges felemelését fogják kívánni, ami az ipartestületek részére fennmaradó összeget lényegesen apasztani fogja. Fedezetül pedig mindezzel szembenáll az iparosság anyagilag legrosszabbul szituált és intelligencia szempontjából legalsóbb fokon álló rétege. Bízvást elmondató tehát, hogy Szávayméltósága nem volt pesszimista, amikor a miniszter úrnak referált, ellenben igen nagy optimista volt, amikor e referátumától eltért. Vegyük tehát alapul azt, hogy az alakítandó 200 új ipartestület évi költségvetése a Szávay-féle memorandum értelmében 3 milliárd. Ez az összeg terhelné tehát azt a 33.000 új tagot, akiket ebbe a 200uj testületbe akarnánk tömöríteni, vagyis egy-egy új tagra majdnem 100.000 K járulék jutna, sőt ha hozzákalkuláljuk a központi szerv fenntartásának költségét, amely az alábbiak szerint semmiesetre sem lehet kevesebb az összköltség 10 százalékánál, a fejenkénti 100.000 K-ból alig is futná. Feltéve, hogy az ipartestületi járulékot a tervezet 10. §-a értelmében a kereskedelmi és iparkamarai díj mintájára 5%-ban fogják megállapítani (aminél magasabbra józanul alig is lehetne menni), akkor egy-egy új ipartestületi tagnak 2.000.000 évi egyenes adót kellene fizetnie ahhoz, hogy a járulék összege abból kikerüljön. Ha már most szembeállítjuk e horribilis összeggel azt a tényt, hogy a legutolsó aranykoronás alapon egybeállított statisztika szerint Magyarországon az összes keresők egyenesadó-terhe fejenként átlag 375.000, úgy képet alkothatunk magunknak arról, milyen elviselhetetlen túlterhelést jelentene az ipartestületi járulék kivetése, illetőleg mily magas aranykulcsot kellene alkalmazni ahhoz, hogy a szükséges összeg fedezve legyen. E számításban pedig még benne sem foglaltatik az országos kézműves testület fenntartásának költsége, amely a tervezet 38. §-a értelmében az ipartestületeket terheli és amely az összes járulékok 20%-ánál kisebb összeggel nem finanszírozható. Szávayméltósága e címen 10%-ot vesz számításba, ami az ő optimisztikus kiindulópontja szerint évi 300 milliót, peszszimista álláspontja szerint évi 750 milliót tenne. Az előbbinek azonban legalább a duplája kell, úgy hogy ha valóban 3 milliárddal fedezve volna