Magyar Ipar, 1926 (47. évfolyam, 1-10. szám)

1926-02-01 / 1. szám

MM1YAU IPAH 1926. február 1 - 1. a szükséges anyagi eszközök előteremtése és 2. a szervezkedéshez szükséges fokú szellemi in­telligencia fennforgása. Ami az elsőt illeti, a ren­delkezésünkre álló számadatok a következők: Az 1920. évi hivatalos statisztika szerint Ma­gyarországon összesen 245.738 iparvállalat van. Ebből gyárszerűleg űzött vagyis 20-nál több mun­kást foglalkoztató vállalat van 1551. Az engedély­hez kötött iparágak (1922: XII. t.-c. 34. §) számát ugyan nem tudjuk, de hozzávetőleges számítás szerint vonjunk le e címen annyit, hogy a terve­zet hatálya alá tartozó kézműiparosok összlétszá­­mát 220.000-re tegyük. A Szávay-féle memoran­dum összeállítása szerint a fennálló ipartestületek tagjainak létszáma 1923 december 31-én 118.452 volt. Azon iparosok számát tehát, akiket az új rendezés folytán újonnan kívánunk testületekbe tömöríteni, kerek számban 100.000-re vehetjük. Nem fér kétség ahhoz, hogy az ipari centrumo­kon kívül fekvő községekben élő ez az új elem anyagi teljesítőképesség szempontjából az ipa­rosság legkevésbbé teherbíró rétege. Magyarorszá­gon az összes iparosságból 1920-ban segéd nél­kül dolgozott 164.427 (66.9°/o), eg­r segéddel dol­gozott 40.655 (18.3%), vagyis egészen kisüzeműleg dolgozott 205.082 (85.2%). A segéd nélkül dol­gozó iparosok közül a vármegyék területén mű­ködött 120.364 (68.6%), az egy segéddel dolgozók közül 31.043 (19,5%), összesen 151.407 (88,1%). Az egészen kisüzeműleg működő kéz­­műiparosságnak tehát túlontúlnyomó része, mintegy 90%-a, a vármegyék­ben folytatja iparát. Ez elem nagy része oly csekély adót fizet, hogy tömegessége dacára sem járulhat számbavehető összeggel az ipartes­tületek fenntartásának terheihez. Hozzájárul, — amire még a 10. § tárgyalásánál ki fogunk térni, — hogy a falusi iparos e foglalkozása mellett rendszerint mezőgazdaságot is űz, sőt az ipar gyak­ran csak mellékfoglalkozása, miért is igazságalan volna ez egész adózásának arányában az ipar­­testületi járulékkal megterhelni. Mindezekből az következik, hogy igen optimisztikusan számí­tunk, ha a 1OO.00t) iparosból is a részt, vagyis 33.000- et tekintünk olyannak, aki az ipartestületi járulék szempontjából egyáltalán tekintetbe jön. A Szávay-féle memorandum szerint a fennálló ipartestületek bevételei az 1923. év végén 457.606.310 koronára rúgtak, mely összeget Szá­­vay a minisztériumhoz benyújtott emlékiratában hárommal, nyomtatásban megjelent műve 15. lap­ján pedig négygyel szorozva emel a mai paritásra. Vegyük alapul az utóbbit és számítsuk a bevé­teleket két milliárd koronában. Induljunk ki to­vábbá abból, hogy a bevétel fedezi a kiadásokat. Reá kell mutatnunk ebben az összefüg­gésben arra, hogy Szávay a maga, szá­mításait milyen különböző alapokra fekteti egy­felől a minisztériumhoz benyújtott emlékiratában, másfelől pedig nyomtatásban megjelent műve idézett helyén. Az előbbi helyen a 12. és 13. lapon a testületek fenntartási költségeit mai ér­tékben 1500 millió koronára teszi, a nagyobb és jobb munkaszemélyzettel lebonyolítandó jövendő működés költségét ez összegnek újabb három­szorosára, 4500 millióra emelkedőnek mondja, ha pedig még 200 új ipartestület létesül, úgy szerinte az összeg annak körülbelül még kétharmadával nő, vagyis 7500 millióra emelkedik. Ezzel szemben a nyomtatott kiadmányban a hivatali jobb és több munka megfizetése címén 300% helyett csak 30%-ot állít be, az új testületek fenntartási költ­sége címén pedig 66% helyett csak 20%-ot, úgy, hogy összes budget-je 3 milliárd koronát tesz ki. Tudjuk, hogy az eddig fennálló ipartestületek csak nagy nehézségek árán és alig voltak képesek a tengődő fenntartásukhoz szükséges összegeket előteremteni. Hathatós működést 30—40% budget­­emeléssel megkísérelni is kár. Az újonnan alakí­tandó ipartestületek a régiekkel szemben arány­talanul költségesebbek lennének. Nemcsak azért, mert az első beszervezés tetemes költségeinek amortizációjára legalább 10 esztendőt kell fordí­tani, hanem főkép azért, mert hiszen most az ipari centrumoktól távolabb eső, szétszórt kis helyeken élő iparosság bevonásáról van szó, akikkel való érintkezés fenntartása nagyobb személyzetet, aránytalanul több írásmunkát, tekintélyes porta­költséget vesz igénybe. Köztudomású, hogy az adó behajtása éppen ezeknél a kis adózóknál és a köz­pontoktól távolabb eső községekben a leghossza­­dalmasabb és a legköltségesebb, úgy, hogy előre meg lehet jósolni, miszerint a behajtással meg­bízott községek igen hamar a részükre biztosított behajtási jutalék lényeges felemelését fogják kí­vánni, ami az ipartestületek részére fennmaradó összeget lényegesen apasztani fogja. Fedezetül pedig mindezzel szembenáll az iparosság anyagilag legrosszabbul szituált és intelligencia szempontjá­ból legalsóbb fokon álló rétege. Bízvást elmondató tehát, hogy Szávay­­méltósága nem volt pesszi­mista, amikor a miniszter úrnak referált, ellen­ben igen nagy optimista volt, amikor e referátu­mától eltért. Vegyük tehát alapul azt, hogy az alakítandó 200 új ipartestület évi költségvetése a Szávay-féle memorandum értelmében 3 milliárd­­. Ez az összeg terhelné tehát azt a 33.000 új tagot, akiket ebbe a 200­­uj testületbe akarnánk tömöríteni, vagyis egy-egy új tagra majdnem 100.000 K járulék jutna, sőt ha hozzákalkuláljuk a központi szerv fenntartá­sának költségét, amely az alábbiak szerint­ sem­miesetre sem lehet kevesebb az összköltség 10 százalékánál, a­ fejenkénti 100.000 K-ból alig is futná. Feltéve, hogy az ipartestületi járulékot a ter­vezet 10. §-a értelmében a kereskedelmi és ipar­kamarai díj mintájára 5%-ban fogják megállapítani (aminél magasabbra józanul alig is lehetne menni), akkor egy-egy új ipartestületi tagnak 2.000.000­­ évi egyenes adót kellene fizetnie ahhoz, hogy a járulék összege abból kikerüljön. Ha már most szembeállítjuk e horribilis összeggel azt a tényt, hogy a legutolsó aranykoronás alapon egybeállí­­tott statisztika szerint Magyarországon az összes keresők egyenesadó-terhe fejenként átlag 375.000­­, úgy képet alkothatunk magunknak arról, milyen elviselhetetlen túlterhelést jelentene az ipartestü­leti járulék kivetése, illetőleg mily magas arany­kulcsot kellene alkalmazni ahhoz, hogy a szükséges összeg fedezve legyen. E számításban pedig még benne sem foglaltatik az országos kézműves tes­­­tü­let fenntartásának költsége, amely a tervezet 38. §-a értelmében az ipartestületeket terheli és amely az összes járulékok 20%-ánál kisebb összeg­gel nem finanszírozható. Szávay­­méltósága e címen 10%-ot vesz számításba, ami az ő optimisz­­tikus kiindulópontja szerint évi 300 milliót, pesz­­szimista álláspontja szerint évi 750 milliót tenne. Az előbbinek azonban legalább a duplája kell, úgy hogy ha valóban 3 milliárddal fedezve volna

Next