Magyar Ipar, 1934 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1934-01-31 / 1. szám

LV. kötet. Budapest, 1934. január 31 1. szám. MAGYAR IPAR »»IPARÜGYEK« — AZ ORSZÁGOS IPAREGYESÜLET LAPJA Megjelenik havonként kétszer. Az előfizetés dija egész évre 10 P. Az Iparegyesület tagjainak tagsági dijukért jár. Felelős szerkesztő: DÁLNOKI-KOVÁTS JENŐ Főmunkatárs: NAMÉNYI ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Országos Iparegyesület Budapest, VI., Gróf Zichy Jenő-u. 4. Telefon: A. 226-75 és 212-75. Hespice fin Gin ! Egy kis elmélkedés az „ipari numerus claususról“. Aki maga is kardot forgatott valaha, még oly kon­tár módon kezelte légyen azt, annak nagy gyönyörűsége telik két avatott penge mérkőzésében. Ilyen élvezetet szerzett nekem az a toliharc, amely a „Honi Ipar“ ha­sábjain az „ipari numerus clausus“ körül a közelmúlt­ban folyt. iSugár Ottó és Fenyő Miksa támadta-védte ezt az eszmét. Ám az ilyen hírlapi ordái iákkal úgy van a tájékozatlan olvasó, mint a középkori biró a judicium crucis-szal. Ez annak adott igazat, aki a feszület előtt állva, tovább győzte erővel, karjait kereszt módjárt szét­tárva tartani; amaz annak hisz, aki tovább győzi — szóval. Van azonban az ilyen vitáknak az avatatlan, de tár­gyilagos és behatóbban érdeklődő olvasó szemében még egy más tulajdonsága is: a járatlan ember — mint az angol mondja: „the man on the street“ — nem tud el­igazodni rajta és mindig marad valami, amit nem ért meg és a maga egyszerű eszével keresi annak magya­rázatát. így vagyok az említett polémiával én is. Meg­próbáltam hát a magam fejével végiggondolni a témát és evégre újból és figyelmesen elolvastam a szóban forgó cikkeket. Azt mondja Fenyő: „Nem tudom belátni, ha egy iparágban a meg­lévő üzemek fedezik az ország szükségletét, az exportlehetőségek pedig el vannak zárva, miért engedjük meg abban uj üzemek keletkezését... miért ne avatkozhasson bele itt az állam . . . miért ne sza­bályozhassa a fejlődés útját?“ Ezzel a még itt közölt megrövidített alakjában is kissé homályos mondattal mérnök létemre úgy jártam el, mint bonyolult algebrai kifejezéssel szokás: ipar­kodtam azt leegyszerűsíteni. Legegyszerűbb alakjában — úgy vélem — igy szólana a tétel: „Elejét kell venni annak, -hogy iparunk kelleténél többet termeljen.“ Ez hát a cél. Hogy ennek elérése esetén milyen etikai következmények támadnának, azt taglalni annál kevésbé kívánom, mert Sugár Ottó válaszában ezekkel igen behatóan és találóan foglalkozott. Tekintsünk hát el ezektől és fogadjuk el a célpontot ott, ahova azt Fenyő kitűzte. Vegyük úgy, mintha már életbe is lépett volna a Fenyő kívánta rendszabály. Valamely gyengébben foglalkozott iparágban uj vállalatot alapítani tehát nem szabad, nehogy túlter­melés álljon be. De vájjon, ha feltehető az, hogy akad vállalkozó, aki tőkéjét kockára tenni kész azzal, hogy ebben az iparágban a túltermelést uj üzem alapításával még fokozza, nem sokkal inkább feltehető-e az, hogy a már meglévő telepek tulajdonosai közt akad olyan, aki — mivel beruházott tőkéjét kivonnia úgysem lehet -— megpróbálja tőkéjének kamatozását akként fokozni, hogy termelését növeli? Ezzel megint csak szembe kerülünk a túltermelés mumusával. Ez esetben az orvosszer a kartell, még pedig a kény­szerkartell, nehogy valami „outsider“ zavarhassa a cir- kulusokat. Közbevetőleg legyen mondva, kissé pikáns látvány az, hogy annak a kormánynak köreiben foglal­koznak ilyen kartell eszméjével, amely még nemrég tör­vényt alkotott az „átkos kartellek“ megrendszabályozá- sára. A kartellek ellen síkra szállani eszemben sincs. Tudom, hogy ezek a mai gazdaság szükséges szervei, jöjjön hát létre a kartell és állja útját a túltermelésnek — egyazon iparágban. Vannak -azonban olyan szükségletek is, amelyek ki­elégítésére több egymástól elütő céh — bocsánat! iparág — termékei alkalmasak. Egy kis — valóban kulináris — példa: Anyáink konyháinak büszkesége volt a belül cinezett, kívül fényesre sikált rézedény; azóta jórészt kiszorította ezt a zománcozott vas-, majd az alumínium- edény. Ezek a különböző anyagból készített edények persze éles versenyben állanak egymással, mindegyik azon van, hogy tágabb tért hódítson magának, s igy megeshetik, hogy mégis csak több konyhaedény kerül a piacra, mint amennyire szükség van. Hogy ennek elejét vegyük, külön megállapodás, vagy hatósági rendelkezést kell majd teremteni. Ugyde még nem vagyunk a végén. A különféle edényfajták közül a fogyasztó szabadon választhat, s úgy lehet, hogy egyik fajtát megkedveli, favorizálja s ezzel felborítja a nagy gonddal helyreállított egyen­súlyt. Vájjon nem volna-e ajánlatos hatóságot szervezni annak megszabására, hogy ki és mikor főzhet ilyen, ki amolyan edényben? így van az, aki rálépett a síkos és meredek lejtőre, az csúszik lefelé és „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg“. Ezért: respice finem! Azóta, hogy ezt a néhány észrevételt nagy heve­nyészve papírra vetettem, három újabb hozzászólást hozott a „Honi Ipar“ legutóbbi száma. Ezek közül kettő­nek szerzője „a kormányhoz közelálló kiváló szak­tényező“, illetőleg „ipari közéletünk egyik legkiválóbb vezetője“. Mindkettő óvatosan kerüli a határozott állás- foglalást. Az első igy nyilatkozik „Azokban az iparágakban mondanák ki a zárt számot, amelyeknek érdekeltjei annyira félnek versenytől, hogy cserébe szívesen fogadják el a hg- nagyobb mértékű állami beavatkozást. Azokban az iparágakban merevednének meg a keretek, ahol a vállalkozók hajlandók az ördögöt Belzebubbal ki­kergetni.“ ‘ És alább: „Én természetesen nem vagyok ellensége az in- tervencionizmusnak, a tervgazdálkodásnak. Olyanból azonban nem kérek, mely anarchiát teremtene és olyan gazdaságpolitikának vetné meg alapját, amely­nek mértéke a különböző termelési ágak — kurázsija. Úgy látszik, mintha ennek a nyilatkozatnak szer­zője nem túlságosan lelkesednék az „ipari numerus clausus“ rendszeréért.

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék