Magyar Ipar, 1942 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-01 / 1. szám

M­A(,YAK I­I» ̋ , az iparoktatás szervezése is. Az Iparegyesületet már emlí­tettük. Méltán írja róla Berzeviczy Albert: „Egyik utolsója ama nagy polyhistoroknak, akik a modern Magyarorszá­got felépítették, azoknak az ezermestereknek, akik a leg­különbözőbb élethivatásokat és hivatottságokat tudták magukban egyesíteni. Kényszerűség volt ez vagy érdem? Talán mind a kettő. Szellemi erőnk korlátoltsága okozta, hogy annyifélére kellett vállalkozniok s az ő érdemük, hogy mindenütt nagyszerűen beváltak . . . Ma talán hajlan­dók vagyunk kétkedően lemosolyogni az ilyen sokoldalú­ságot, szörnyen szakszerűek lettünk, de mintha ebben a szakszerűségben néha elmerülnének a nagy nemzeti és szociális szempontok.“ Találó és megszívlelendő megjegy­zés. De mintha valamit nem vett volna észre Berzeviczy. Éppen azt, hogy e férfiak, ezek az „ezermesterek“, azért váltak be annyiféle hivatásban egyformán kitűnően, mert egybelátták az egész emberi-társadalmi életet, a nemzet életét; az egész emberben látták emberi eszményüket is, azon voltak, hogy ilyen egészen, egészben kiképzett embe­rek legyenek, nem pedig csak egy-egy csavar a gépezet­ben, mint manapság, amikor lassanként már csak egyes csavarok vannak, de mestere az egész gépezetnek alig. ők — egy régi renaissance fordulattal élve — az egész élet­nek mesterei akartak lenni. S azok is voltak. Trefort is így. Rendkívül képzett és igen sokoldalúan képzett ember volt. Sokat és sokfélét tanult és olvasott mindvégig, „szakember“ korában is. És nagy utazó volt. Alig húszéves korában már beutazta Európát, mégpedig — korában egészen szokatlan gondolat! — Oroszországon kezdve, északon folytatva, hogy onnan dél felé haladva, Itáliából térjen haza. De élete fogytáig minden alkalmat megragadott, hogy külföldi tapasztalatokat gyűjtsön, mi­ket itthon hasznosíthat. Irodalmi dolgozatai igen tág kör­ben mozognak, a szépirodalomtól kezdve, történelmen és szociológián át a közgazdaságig. De e sokfelé ágazó életnek és tevékenységnek alapja is, eredménye is egy egységes belső szellemi szemléletmód volt. Nagy egyetemes ideálok let égtek előtte, melyek általános érvényűek és melyek szerint az egész nemzeti életet alakítani, fejleszteni, reformálni kell. Ez jellemzi nemcsak őt, hanem nemzedé­kének többi jelesét is jellemzi. Ez teszi valamennyiüket rokonává Széchenyi Istvánnak. Trefort is valódi reformer volt. A haladás embere. Egyaránt ellensége reakciónak és forradalomnak. Hitt a haladásban, a tökéletesülés lehetőségében. Hitét tudós és józan történetszemlélet alapozta meg. Nem ismerte ugyan el, hogy a történelem az élet tanítómestere,­­— nemcsak azért, mert a helyzetek sohasem ismétlődnek, hanem azért is, mert tanítását úgysem fogadják el —, de vallotta, hogy „aki a múltat ismeri, igazságosabb szokott lenni a jelen megítélésében ... a jelen állapotokról okosabb és józanabb ítéletet hoz."­ Más helyt ezt írja: „a történelmi igazság az, amely bennünket a munkára s haladásra buzdít s ki­engesztel a jelennel.“ Igen, a történelem fényénél látjuk tisztán és a maga valóságában a jelent is, mert hiszen ez abból fejlődött, s a jövő tennivalóit is, mert ezt meg belőle kell nekünk kifejleszteni. De abban is Széchenyies jellemű Trefort is, mint éle­tében és halhatatlanságában társai, hogy eszményeiben, célrendszerében tiszta idealista, kiviteli tevékenységében azonban józan és politikus realista és utilitárius. „Nem igaz, — olvashatjuk egyik művében történet­­filozófiájának alaptételét —, hogy csak a pénz uralkodik a világ felett: az eszmék uralkodnak — éspedig uralkod­nak az egészséges és kórságos eszmék egyaránt. És két­ségtelen, hogy a leghelyesebb és legegészségesebb eszmék a leghelytelenebb tényeket produkálhatják . . .“ Kortársai közül nem egynek volt ez a tapasztalata. Azon volt hát, hogy helyes és egészséges eszmék jussanak uralomra, s azok se produkálhassanak helytelen tényeket. Ez volt az a vezérszempont, mely egész működését irányította. Ez a működés először is — s ebben is típusa nemze­dékének — kritikai tevékenységben jelentkezett. A fiatal publicista erősen ostorozza a hibákat, feddi nemzetét és noszogatja a fejlődésre. Ezzel kezdődik közéleti munkás­sága. S ezt akkor sem hagyja abba, amikor már működé­sének másik formája is jelentkezik, az alkotás, a tettleges reformmunka. Mindvégig szókimondó közéleti kritikus volt, a miniszteri székben is. Agitátor maradt, Berzeviczy Albert méltatása szerint. „Izgató“, amily izgatónak Szé­chenyi is tartotta magát, a nemzet életreizgatója és hala­dásra hajszolója. Mindazonáltal téves volna azt hinni, hogy a külföld­járó Trefort kritikátlan imádata mámorosodva lelkende­zett volna minden idegenért. A külföldet is ugyanazzal az élesszemű és szigorú kritikával nézte, mint hazáját és főként levelei tele vannak elégedetlen és gúnyoros meg­jegyzésekkel, mikkel tapasztalatait kísérte. Ennek nyilván az is oka, hogy ő odakint is otthon érezte magát. E magyar államférfi európai volt, övé volt az az egész kultúrkincs, amit Európa kitermelt, s felelős és egyenjogú tagjának érezte magát az európai közösségnek. A magyarság lénye­gét is ebben látta ő. „Nekünk mindig a nyugat felé kell gravitálnunk, mert mi csak a nyugati világra támaszkodva élhetünk. . . Magyarország mindig akkor volt a legjobb helyzetben, amikor szerepét ekként fogta fel“, írja az ország hivatásáról szólva. „Nem kell a történelmet falsi­­fikálni — teszi hozzá — s dicsőséget keresni ott, ahol nincs.“ A magyarság dicsősége mindig európaisága volt: a latin kultúra, nyugati civilizáció szolgálata. Az ország jövőjét kultúránk színvonalától függőnek tartotta s ezért a nemzeti kultúra fejlesztésével hitte meg­alapozhatónak. Ám a kultúrát egészen tág fogalmában érti s távolról sem valami élettől elvonatkoztatott tudóskodást ért rajta. Ő maga is — minden elméleti érdeklődése és készült­sége mellett — erősen gyakorlati ember volt. Szerette a tevékenységet. Egyszer egy ellenzéki szónok azt kérdezte tőle gúnyosan, mit képzel, meddig állanak fenn alkotásai. Szellemes válaszában elismerte, hogy egyáltalában nem tartja őket elmúlhatatlanoknak, mert ilyenekre csak a leg­nagyobb alkotó zsenik képesek, a művészetek, irodalom vagy tudomány terén, de igen jellemzően hozzátette: „Nekem egy kis örömem telik a cselekvésben, mert végre is az egy kis gyönyört ad az élet küzdelmei közt!“ Az úgynevezett „doktrinerek“ közé tartozott, de soha­sem becsülte túl az elméletet. Nem egy nyilatkozata vilá­gosan mutatja felfogását. „Fel kell hagyni a doktrínákkal s az ország nagy érdekeivel kell foglalatoskodni, mert az országnak emberre, vagyonra és értelmiségre van szük­sége.“ Ő nyilván nem áldozott volna fel semmit az ország­ból holmi elméletekért. Aminthogy e nemzedék általában nem volt erre hajlandó. Hiszen azért sikerülhetett a kiegye­zés és indulhatott meg az ország a modern fejlődés útján. Ha ez az út nem úgy haladt, amint e nagyok akarták és remélték, abban nem ők a hibásak. Ők még azt a melldön­gető és szavaló hazafiságot sem űzték, amely később oly népszerű lett. Trefort még ezt mondta választóinak: „Ha valaki, úgy, mint én, 30 évig közpályán működik, az egé­szen eltompul a retorika iránt. Tényeket és cselekményt várnak Önök és nem szavakat és én mindig ez irányban törekedtem . ..“ Természete is erre predesztinálja. Minden kortárs­­emlékezés feljegyez róla valami könnyed, élénk, tevékeny temperamentumosságot, amit szívesen tulajdonítanak fran­cia származásának. De mint láttuk, tudatos belátása is az alkotó tevékenység felé vonta. S ebben a gondolatkörben nem csoda, ha előkelő helyet foglal el az ipar. „Társadalmunk egy organikus hiányának“­ nevezi „az érzéketlenséget az ipar iránt. Ez irányban — folytatja — naponként kellene hatni... Ha azt akarjuk, hogy uno­káink emancipálhassák magukat a külföldi ipar alól, nekünk kell már buzgólkodunk ebben az irányban.“ S ő valóban buzgólkodott is. „Az nem democratia előttem — mondja máskor —, mikor mindenki iskolázott akar lenni és kézművel senki nem foglalkozik.“ S kemény szavakkal rójja meg az ország ipari elmaradottságát. Joggal tehette. 2

Next