Magyar Ipar, 1947 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1947-06-15 / 1. szám
A MAGYAR IPAR ben kétségkívül az ipar szenvedte el a legszörnyűbb háborús károkat. 1944 december 22-én — a Magyarországon dúló háború tetőfokán — alakult meg a debreceni kormány és ebben az időben valóságos ipari életről szó sem lehetett. A nácik és nyilas cinkosaik kifosztották, felgyújtották ipari üzemeink színe-javát és amit hátrahagytak, annak javarészével a repülőbombák és az ágyúgolyók végeztek. Amit egymástkövető nemzedékek építettek a magyar iparban, lángokban állt és romokban hevert. * Takács Ferenc, a magyar munkásmozgalom régi, bátor előharcosa lett a demokrácia első iparügyi minisztere. A debreceni pénzügyi palota kétemeletes épületében kapott otthont az összkormány s két szoba jutott a második emeleten az iparügyi minisztériumnak. Az egyik szobában Takács miniszter ült, az előszobában Kovács Gábor miniszteri titkár tartózkodott, a másik szobában pedig a minisztérium »összes osztályai és alkalmazottai« dolgoztak. Az összes alkalmazottakat egy gépírókisasszony jelentette, továbbá Gál László miniszteri titkár, ma miniszteri osztályfőnök és az Anyaghivatal elnökhelyettese. Nagy segítséget jelentett a miniatűr minisztérium részére a debreceni Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára, dr. Harsányi Imre, mint »külmunkatárs«. * A rendezett viszonyok szemszögéből tekintve, a debreceni kormány iparügyi minisztériuma az adott körülmények között alig folytathatott miniszteriális tevékenységet, inkább egy fontos iparfelügyelőségnek felelt meg. Nem volt vasút-, autó-, postaösszeköttetés, az ország területének nagyobb részén harcok dúltak s az összeköttetés még a felszabadult részekkel sem állt helyre. Ilyen körülmények között alkotta meg Debrecenben az iparügyi minisztérium az első nagy fontosságú rendeletét, az üzemi bizottsági rendeletet, amely igazi forradalmi lépés volt a magyar ipar történelmében. A rendelet, amely egészében jól bevált, ipari termelésünknek egyik legerősebb tartópillére lett. * A debreceni iparügyi minisztérium kényszerű elszigeteltségében valósággal légüres térben dolgozott. Mindenáron meg kellett hát teremteni az összeköttetést elsősorban Budapesttel, amely az ország iparának túlnyomó részét jelenti, de kapcsolatot kellett találni az ország már felszabadított területeinek iparával is. Hálával kell visszagondolni az orosz katonai parancsnokság segítőkészségére, amely az egész vonalon megnyilvánult az iparügyi minisztérium munkája iránt. Többek között ennek köszönhető az is, hogy Gál László miniszteri titkár, Takács Ferenc miniszter nyílt parancsával egy orosz katonai autón 1945 január 26-án megjelent Budapesten, mint a debreceni kormány első hivatalos megbízottja. Gál László első benyomásairól a következőket mondja: — A város végén kellett megállnunk az utat elzáró torlaszok miatt. Élénk ágyúpárbaj folyt a pesti és a budai oldal között: aknák robbantak, gránátok dörrenése hasított a levegőbe, sűrű füstgomolyok emelkedtek az ég felé, üszkös romok között vánszorogtunk s minden lépés életveszéllyel járt. Emberi tetemek, oszló lóhullák, kötésig érő szemét borították az utcákat s a lakosság megmaradt része éhezve és fázva még a pincékben kuporgott. Csikorgó tél volt s ha besötétedett, szerte rőt tüzek világították az eget. A pesti részen mindössze hét gyár kéménye füstölgött, egy nagyobb és hat kisebb üzemé. Szivettépő, kietlen látvány volt s ahogy megnéztem e dantei képet, belémhasított: tíz évig nem lesz feltámadás. — És másnap reggel hozzákezdtem a munkához. Büszke leszek rá, amig élek, hogy a demokratikus kormány szervei közül először az iparügyi minisztérium kezdte meg működését Budapesten, a többi minisztérium csak áprilisban jöt Utánunk Debrecenből. Ez volt az a mag, amely körül az új kormány, az új közigazgatás Budapesten kikristályosodott. — Első utam Budapest akkori orosz katonai parancsnokához, Csernisov tábornokhoz vezetett, akit rendkívül előzékenyen fogadott s bár a fegyverszüneti feltételek szerint polgári közigazgatás a fronttól csak nagyobb távolságig működhetett, lehetővé tette, hogy a debreceni kormány iparügyi minisztériuma azonnal megkezdhesse a fővárosban munkáját. Nagysegítségemre voltak Csorba János polgármester, továbbá Bechtler Péter alpolgármester és a Szakszervezeti Tanács vezetője, Kossa István főtitkár. — A minisztérium fennhatósága alatt álló hivatalok közül csupán egy akadt, amelyben felüthettem sátorfámat: a József utcai Állami Munkaközvetítő. A főváros egyetlen napilapjában, a Szabadságban hirdeést adtam közre, jelentkezzenek az iparügyi minisztérium tisztviselői. Az első hívásra mintegy háromszáz kolléga jelentkezett. Ezek elbújtak a kiürítési parancs elől, nem voltak hajlandók Nyugatra távozni és lángoló lelkesedéssel ajánlották fel szolgálataikat. Máig sem tudom, hogyan szereztek hírt az újsághirdetésről Budán rekedt tisztviselőink s miként voltak képesek átszökni golyózáporban, apró lélekvesztőkön a Dunán? De eljöttek, egy szál ruhában, kékrefagyva, kenyér nélkül s ablaktalan, fűtetlen helyiségekben, amely körül még mindig robbantak a nácik lövedékei, példamutató bátorsággal és buzgalommal hozzáláttak a munkához. Tevékenységünk javarésze a kezdeti időben abból állott, hogy az üzemek dolgozóit a katonai városparancsnok igazolványaival láttuk el, melyek birtokában a munkások szabadon mozoghattak, megkezdhették üzemeik újjáépítését és megindíthatták az ipari termelést. Többezer példányban szereztem a városparancsnokságtól úgynevezett védelmi táblákat is, melyeknek orosz szövege szerint az illető üzem a város katonai parancsnokságának védelme alatt áll és sem a helyiségeket, sem a készleteket nem vehetik igénybe alakulatok, vagy személyek. — Minisztériumunk tisztviselőit kezdetben még fizetni sem tudtuk, csak segélyeket adtunk azokból az összegekből, amelyeket számvevőségünk különböző hivatalokból összegyűjtöüt. Örültünk, ha naponta egy leveshez jutottunk s tisztviselőink valóban heroikus lelkesedéssel szolgálták a közös ügyet. — A tüzérségi harc egyre erősödött a környékünkön, új otthon után kellett nézni. Először a Nagyatádi- Szabó utcai Állami Ércbányászat romos helyiségeiben húzódtunk meg, majd hozzáláttunk az akadémia utcai Szabadalmi Bíróság épületének rendbehozatalához, ahol magunk végeztük a hivatali teendőkön felül a romeltakarító napszámos-munkát is. Tevékenységi körünk egyre nőtt, feladataink szaporodtak, tisztviselőink létszáma emelkedett s hivatalaink javarészét májusban költöztettük át a Pénzintézeti Központ szabadságtéri palotájába. * 1945 június elsején Bán Antal személyében új minisztert kapott az iparügyi minisztérium. Ez időtől kezdve az ipar egész vonalán hatalmas fejlődés indult el. A lerombolt üzemek újjáépültek, sőt merőben új gyárak is keletkeztek, a munkásság üzemi alkotmányt és kollektív szerződést kapott, az ipari export megindult, a kirakatok megteltek áruval. Hogy mennyit dolgozott és mit végzett Bán Antal és minisztériuma rövid két év alatt, ezernyi nehézség közepette, arról ennek az újságnak a többi oldalain számolunk be. E kis cikkben csak szerény emléket akartunk állítani az új iparügyi minisztériumnak, amelynek munkája így kezdődött... Farkas Lajos 1947 június 15-