Györgyi Kálmán szerk: Magyar Iparművészet 23. évfolyam 1920
1. szám - A csorbíttatlan Magyarországért
H A CSORBÍTTATLAN MAGYARORSZÁGÉRT osszú, kényszerű szünet után újra hűséges táborához száll a MAGYAR IPARMŰVÉSZET. Egy nemzet fájdalmas sóhajai között száll s ahol megáll, nem bizonyos, magyaré ott a föld még. Mi, akik büszkén hordtuk eddig is címünkben a „magyar" jelzőt, most is elsősorban magyarok vagyunk, testvérei a szenvedőknek, megértői a néma panaszoknak. Magyarok vagyunk mindenekfelett s úgy érezzük, hogy most minden oktató, ismertető, magyarázó, szónak eléje kell, hogy vágjon a hitvalló. A MAGYAR IPARMŰVÉSZET, a Társulat, mely mögötte áll s mindenki, aki valaha ízlésével, keze munkájával, ceruzájával, tollával vagy kalapácsával a magyar művészetet és ipart szolgálta , csak egy lehet a csorbíttatlan Magyarországhoz való szent ragaszkodásban. Hiszen mi, az alkotó munka s a nemzeti művészet őrtállói tudjuk legjobban, mit kellene ellenség prédájára adnunk, ha lemondanánk a végekről. Nemcsak a magyar hegyek eltolhatatlanok s a magyar folyók sodra megfordíthatatlan. A székely népművészet sem válhat soha románná. Kalotaszeg orgonája sem zúghat oláh melódiákat, a lőcsei városháza sem lehet tartósan csupán hajlék, a kassai Rákóczi-szék stílusa sem lesz soha cseh-szlovák. Nem politika, nem is csupán a kultúra folytonosságának kérdése az ezeréves Magyarország csorbíttatlan visszaszerzése, hanem a magyar teremtőerők biztosítása ez a jövendő nemzedékek számára. A fogadkozás e napjaiban, három évtizedes múltunk e legfájdalmasabb idején hadd álljunk meg egy percre mi is annak a sírnak a szájánál, melyet számunkra ástak. Elménk és kezünk munkája tízszeres legyen, a magyar géniusz életerejéhez való bizalmunk ezerszeres. Szegénység, csapások, gyász és önfeláldozás kínjai közt csak a jövőt akarjuk látni, amikor újra megmutathatjuk Milanóban vagy Párisban, nemzetek pavillonjában vagy huszárteremben, íme: ezt tudja a székely ácsmester, a matyó parasztasszony, a pécsi nagy fazekas, a pesti könyvnyomtató munkás. Együtt, egységesen akarunk haladni és dolgozni, mindig csak dolgozni a magyar tett csöndes hőseivel. Nem a szájhősökkel, a békebontókkal, a maszlaghirdetőkkel, az ellentétek szítóival. Hanem a szorgalmas, türelmes dolgozókkal, akik ma újra akarják felépíteni romjaiból a hazát. Egyetlen nagy munkahely legyen ez az ország s aki vérző sebeink között pártoskodik, uszít, viszályt sző: dobjátok ki a munka templomából! A magyar iparművészetnek pedig, mely azért van itt, hogy a fáradt, szenvedő és elalélt nemzetnek megmutassa a kisemberek évszázadok óta remekbe készült kincseit és hogy jobbá, ízlésesebbé tegye az elviselhetetlen jelent, az iparművészetnek, mely sohasem volt magyarabb, mint amilyen most lesz, az élet tiszteletére kell szoktatnia e nemzedéket. Áhítatosan akarjuk tovább is ápolni mindazt, ami e feldarabolt országot újra eggyé, hatalmassá s életét széppé, boldoggá teszi. Iparművészet