Györgyi Kálmán szerk: Magyar Iparművészet 29. évfolyam 1926
1-2. szám - Kozma Lajos: A magyar tradícióról
súlyú, művészetében is, mely nehezen bírja el a provinciális zamatot, a mi magyar argol-nkat. Hollandiában tanult magyar asztalosunk székén ott érezzük a nagy kultúra mellett a faragó bicskáját, sajátos lendületű kanyarulatait a pásztorok népének. Rákóczi székének (kassai múzeum) mozgása, pompája az osztrák barokban született, de mennyi pogány szín és utánozhatatlan paraszti erő van benne. József császár merev előkelősége, az empire hideg egyszerűsége, a biedermeyer egyszerű köznapisága, mennyi utánozhatatlan magyarságot, derűt, lassúvérű bőséget, nagyaszszonyos, levendulaszagú falusi előkelőséget, kuruc keménységet, nyakas, játékos csakazértséget rejt magában. Jött újra a Kelet, hogy el ne felejtsük, hogy honnan jöttünk. Jött a tatár, jött a török. Jöttek az Erdélyen átvezető, nagy európai országúton a békés kereskedők s szőnyegben, díszes fegyverben adták a vámot a fejedelemnek. A Kelet utánunk jött és megerősítette a kiindulásunkat. Fiaink, hazajövet nyugati vándorútjaikról, új szokások, új formák, új műtárgyak seregével hozták elénk a nyugatot. És ebben a nagy kettős ölelésben született meg a mi magyar művészetünk. Mint a méh, virágról-virágra, mézet, tiszta zamatát kiszedve a dolgoknak, újraalkottuk őket, de a mi nyelvünkön, magyarul. Hollandi, lengyel, olasz, osztrák érintkezések ide hozták a leáldozó nap országainak szépségét és mi nem zártuk be előlük szívünket, lelkünket, engedtük, hogy vérünkké váljanak, hogy újra kivirágozhassanak bennünk magyarul. Minden politikailag elnyomott nemzet megtermi az erős vágyat a nemzeti kultúra után, de nem minden apostola ennek a hitnek gondolkozik egyformán az eszközökről. Voltak, akik a nyugati kultúrában sok veszélyt láttak; elfelejtették, hogy bízniok kellene a magyar föld asszimiláló erejében, mely ezer éven át tudta a varázslatot: a „Metamorphosis Hungariae"-t. Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy ez a magába fogadó átalakító erő még elevenen él és működik és mint egészséges szervezet, vérré változtat minden táplálékot. A magyar tradíció nem jelenti, hogy azt csináljuk, amit már eleink is megcsináltak! Nemhogy elfelejtsük mindazt, ami Szent István óta történt, hogy folytassuk a rovásírásnál, ott, ahol Kupa vezér nyakas magyarjai elhagyták. Hanem igenis jelenti, hogy azt csináljuk, amit eleink: Kelet és Nyugat hídján állva (sokszor őrt állva) a magunk keleti zamatát, vidékies frisseségét, paraszti gőgjét, díszítő készségünket forrasszuk össze a nyugat pallérozott tudásával. Ybl Ervin írta a „Magyar Iparművészet" legutóbbi számában: azelőtt francia, ma német irány diktálja a rohamot, azelőtt a franciától (közvetlenül vagy közvetve), ma meg a némettől tanulja a jelen irányát mindenki. És a magyar tradíció szerint ez nem szégyen. Csak másolni, utánozni szégyen, vagy visszafelé menni. Ámde újat csak a korszellem mesgyéjén lehet teremteni, egységben minden élő testvérnéppel, de ízben, zamatban más-más konyha gusztusa szerint. Minden kor kultúrája független az egyéni önkénytől, minden kortárs ugyanazon a nyelven beszél, csak az idomása, a nyelvjárás más. Máskép bábeli zűrzavar lármája volna az értelmes beszéd: mindenki hallja, senki sem érti. Mintha nem is olyan régen ilyen bábeli zűrzavarra füleltünk volna föl és az izmusok, kísérletek váltogatták egymást vagy a másik végletben az új cél, új hit ára, egy régi, elkopott frázis: a régieskedés. Nem nehéz újnak és modernnek lenni. Csak belső ösztönünkre kell hallgatnunk és nem szabad elfelejtenünk, hogy mire tanít a magyar tradíció, mire vágyunk, mit akarunk? Üde, világos lakást, kevés, de harmonikus színt, kevés, de jó díszt. Szép profilok ereje többet ér, mint egy véka cifra dísz. Tiszta, egyszerű főformát. Nem kell aprólékos halmaza a formáknak. Hangsúlyozni azt a keveset, amivel hatni akarunk. Élje a maga életét: tetőtől talpig egységes legyen! Ahol elbírja: architektúrát,ahol kell: játékos könnyedséget. De mindig szerveset, dinamikusat,elevenet. Azután becsületesen, jól legyen megcsinálva s ne mutasson mást, mint a mi. Tehát semmi szurrogátumot! Azt, hogy magyart, nem is mondom, az úgyis megvan abban, akit áthat a magyar tradíció és csinált virág lesz menten a kalapja mellett annál, akinél ez puszta akarás vagy cél. Nyugatról Keletre, Keletről Nyugatra. Ülünk ezen a nagy hintán mi kevés magyarok és hintázik velünk a sors. Egyszer fölkap, egyszer ledob. De jó magyarnak lenni! De jó sírni, de jó vigadni. De jó sírva vigadni !