Szablya-Frischauf Ferenc szerk.: Magyar Iparművészet 41. évfolyam 1938

Domanovszky endre faliszőnyegei

DOMANOVSZKY ENDRE FALISZŐNYEGEI® "Thomanovszky Endre két éve ugyanazokban a termekben, ahol mostan faliszőnyegeiből és faliszőnyegterveiből rendezett kiállítást, festményeit állította ki. Abban az esetben, amikor a művész megváltoztatja kifejezési eszközét, tehát Doma­novszky esetében is, az első kérdés ami felvetődik: mi indította a művészt kifej­ezési­ nyelvének meg­változtatására? Belső szükségszerűség-e? A művész mondanivalója kívánt-e meg új kifejezési eszközt, új megfogalmazást? Vagy az új forma keresése csupán új művészi tájékozódást jelent? Domanovszkynál az előbbi esettel állunk szem­ben. Az ő művészi mondanivalója számára az olajfestmény nyújtotta keret szűknek bizonyult. Már művészi munkásságának első sza­kaszában munkái, amelyek szín- és forma­meg­oldásukkal reneszánsz hatásra emlékeztettek, transzcendens jellegűek, a transzcendens tartalmat ezekben az alkotásaiban tőle lelkileg távol álló, idegen mítosz formanyelvén fejezte ki. Ez a forma­nyelv azonban, részint szigorú lezártságával, részint kötött szimbolikájával nem bírta el Doma­novszky egyéni mondanivalóját. Ki kellett ala­kítania egyéni formanyelvét. Az új formanyelv birtokában, amelynek kialakítása meglehetősen gyorsan ment végbe, munkájának transzcendens tartalma csodálatos gazdagságban és mélységben tárult fel. A természet tárgyi jelenségei munkáiban mindinkább elvesztették objektív jelentésüket, szim­bólumokká váltak és szimbolikussá vált a ter­mészet jelenségeinek egymásra való vonatkozta­tása is. Alakjai nem reális, háromkiterjedésű térben élnek, hanem a művész mítoszvilágában. Domanovszky mitikus világszemlélete számára a táblakép nyújtotta lehetőség szűknek bizonyult, nagyobb felületeket keresett és olyan anyagot, amely hajlékonyabban követi vízióit. Ezt az „anyagot" találta meg a faliszőnyegben, a fali­szőnyeg ősi, ázsiai értelmezésében. Az első kísérletet a „Madarak" című faliszőnyeg­pár jelenti. Ezekben még nem találjuk meg szőnye­geinek későbbi művészi értékét. Kellemes vonal-és foltritmusuk a szemlélőben csupán dekoratív hatást vált ki, de nem utal mélyebb művészi tartalomra. Az „Éneklők" című szőnyege már művészi tartalom és stílus szempontjából is mélyebb és gazdagabb. Jóllehet az „Éneklők" folthatása, szűk­szavú, monumentalitásra törekvő formanyelve nemcsak arról tanúskodik, hogy megtalálta a sző­nyeg nyelvét, hanem arról is, hogy annak egyéni színt tudott adni; teljesen azonban ebben a munká­jában még nem sikerült magát a szőnyeg nyelvén kifejeznie. Legjellemzőbb erre a munkájára az a * Jegyzetek Domanovszky Endrének 1938 január hó folyamán az Ernst­ Múzeumban kiállított faliszőnyegei­hez és faliszőnyegterveihez. küzdelem, amelyet Domanovszky egyrészt a ter­mészettel vívott, hogy annak forma- és szín­jelenségeit leegyszerűsítve, új jelentéstartalom­mal ellátva, mondanivalója számára alkalmassá tegye; másrészt az a küzdelem, amit a táblakép ellen vívott és amely arra irányult, hogy kiküszö­bölje szőnyegeiből a táblakép kifejező eszközeit. Színei, még itt, a formákhoz viszonyítva kevésbbé transzponáltak, kapcsolatuk a természettel még közvetlenebb. Az egyes alakoknak, az éneklők csoportjának, a háttérnek a síkra való leegyszerűsí­tését nagy stílusérzékkel oldotta meg. A következő lépést, nevezetesen azt, hogy a szerkezetében még mindig naturális teret teljesen feloldja vízióiban, itt még nem tette meg, de utal rá, az alakok közötti háttér feloldásával. Az éneklő alakok halk tónusú színeiből élesen kiemelkedő, dekoratív ritmusú fekete körvonalak és foltok összecsendülése az éneklők mögött levő lomb élénk zöld színeivel a sajátságosan finom disszonancia hatását váltja ki. A disszonancia motívumai (talán épp ez volt az inspiráló motívum) visszatérnek az éneklő alakok foltritmusában, mozdulataik különös, megnyug­tató harmóniában fel nem olvadó összecsengésé­ben. Nagyobb méretű figurális munkái közü­l a „Virágszedő"-t és a „Furulyás"-t emeljük ki. A „Virágszedő" finoman megkomponált folthatása, a virágszedő alakjának első látásra kissé bizarr, de őszinte áhítattal megrajzolt testtartása a mély barnák közül előtűző piros virág mély tüzének színharmóniája, Domanovszky művészetének első periódusából származó munkáinak poetikus han­gulatára emlékeztet. Mondanivalóját azonban a „Virágszedő" sokkal tömörebben, őszintébb nyelven fejezi ki, mint a vele rokonszellemű első periódus­ból származó olajfestményei. Szőnyegeinek saját­ságos művészi értéke először a „Furulyás" című szőnyegben bontakozik ki. A nagy foltokra leegy­szerűsített formák egymáshoz való viszonyukban teljesen elszakadtak a természeti vonatkozásuktól, hogy Domanovszky mítoszvilágában új értelmezést nyerjenek. A meleg barna és barnáspiros színekből szövött háttér nagylevelű virágszimbólumai utal­nak a realitásra, amely felett a zene irracionális világába emelkedve ül a furulyás. Még bensőségesebb hangot üt meg, még mélyebbre vezet Domanovszky mítoszvilágába a „Hajós" és a sajnos még csak vázlatban meglevő „Nap­kelte". Emberi és állati alakjai, fái, a szőnyegen szereplő összefüggésükben, irreális színhatásukkal misztikus jelekké váltak. A „Napkelte" mély feketéből előtörő tűzvörös színei, az óriási korong fehér izzása, a koronggal szemben ágaskodó vörös és fekete lovak megtorpanása, a természetfeletti csoda várásának feszültséggel telített hangulatát árasztja. A csodavárásban rejlő szorongást a fehér madarak szárnycsapásainak szelíd ritmusa, a

Next