Szablya-Frischauf Ferenc szerk.: Magyar Iparművészet 41. évfolyam 1938
Domanovszky endre faliszőnyegei
DOMANOVSZKY ENDRE FALISZŐNYEGEI® "Thomanovszky Endre két éve ugyanazokban a termekben, ahol mostan faliszőnyegeiből és faliszőnyegterveiből rendezett kiállítást, festményeit állította ki. Abban az esetben, amikor a művész megváltoztatja kifejezési eszközét, tehát Domanovszky esetében is, az első kérdés ami felvetődik: mi indította a művészt kifejezési nyelvének megváltoztatására? Belső szükségszerűség-e? A művész mondanivalója kívánt-e meg új kifejezési eszközt, új megfogalmazást? Vagy az új forma keresése csupán új művészi tájékozódást jelent? Domanovszkynál az előbbi esettel állunk szemben. Az ő művészi mondanivalója számára az olajfestmény nyújtotta keret szűknek bizonyult. Már művészi munkásságának első szakaszában munkái, amelyek szín- és formamegoldásukkal reneszánsz hatásra emlékeztettek, transzcendens jellegűek, a transzcendens tartalmat ezekben az alkotásaiban tőle lelkileg távol álló, idegen mítosz formanyelvén fejezte ki. Ez a formanyelv azonban, részint szigorú lezártságával, részint kötött szimbolikájával nem bírta el Domanovszky egyéni mondanivalóját. Ki kellett alakítania egyéni formanyelvét. Az új formanyelv birtokában, amelynek kialakítása meglehetősen gyorsan ment végbe, munkájának transzcendens tartalma csodálatos gazdagságban és mélységben tárult fel. A természet tárgyi jelenségei munkáiban mindinkább elvesztették objektív jelentésüket, szimbólumokká váltak és szimbolikussá vált a természet jelenségeinek egymásra való vonatkoztatása is. Alakjai nem reális, háromkiterjedésű térben élnek, hanem a művész mítoszvilágában. Domanovszky mitikus világszemlélete számára a táblakép nyújtotta lehetőség szűknek bizonyult, nagyobb felületeket keresett és olyan anyagot, amely hajlékonyabban követi vízióit. Ezt az „anyagot" találta meg a faliszőnyegben, a faliszőnyeg ősi, ázsiai értelmezésében. Az első kísérletet a „Madarak" című faliszőnyegpár jelenti. Ezekben még nem találjuk meg szőnyegeinek későbbi művészi értékét. Kellemes vonal-és foltritmusuk a szemlélőben csupán dekoratív hatást vált ki, de nem utal mélyebb művészi tartalomra. Az „Éneklők" című szőnyege már művészi tartalom és stílus szempontjából is mélyebb és gazdagabb. Jóllehet az „Éneklők" folthatása, szűkszavú, monumentalitásra törekvő formanyelve nemcsak arról tanúskodik, hogy megtalálta a szőnyeg nyelvét, hanem arról is, hogy annak egyéni színt tudott adni; teljesen azonban ebben a munkájában még nem sikerült magát a szőnyeg nyelvén kifejeznie. Legjellemzőbb erre a munkájára az a * Jegyzetek Domanovszky Endrének 1938 január hó folyamán az Ernst Múzeumban kiállított faliszőnyegeihez és faliszőnyegterveihez. küzdelem, amelyet Domanovszky egyrészt a természettel vívott, hogy annak forma- és színjelenségeit leegyszerűsítve, új jelentéstartalommal ellátva, mondanivalója számára alkalmassá tegye; másrészt az a küzdelem, amit a táblakép ellen vívott és amely arra irányult, hogy kiküszöbölje szőnyegeiből a táblakép kifejező eszközeit. Színei, még itt, a formákhoz viszonyítva kevésbbé transzponáltak, kapcsolatuk a természettel még közvetlenebb. Az egyes alakoknak, az éneklők csoportjának, a háttérnek a síkra való leegyszerűsítését nagy stílusérzékkel oldotta meg. A következő lépést, nevezetesen azt, hogy a szerkezetében még mindig naturális teret teljesen feloldja vízióiban, itt még nem tette meg, de utal rá, az alakok közötti háttér feloldásával. Az éneklő alakok halk tónusú színeiből élesen kiemelkedő, dekoratív ritmusú fekete körvonalak és foltok összecsendülése az éneklők mögött levő lomb élénk zöld színeivel a sajátságosan finom disszonancia hatását váltja ki. A disszonancia motívumai (talán épp ez volt az inspiráló motívum) visszatérnek az éneklő alakok foltritmusában, mozdulataik különös, megnyugtató harmóniában fel nem olvadó összecsengésében. Nagyobb méretű figurális munkái közül a „Virágszedő"-t és a „Furulyás"-t emeljük ki. A „Virágszedő" finoman megkomponált folthatása, a virágszedő alakjának első látásra kissé bizarr, de őszinte áhítattal megrajzolt testtartása a mély barnák közül előtűző piros virág mély tüzének színharmóniája, Domanovszky művészetének első periódusából származó munkáinak poetikus hangulatára emlékeztet. Mondanivalóját azonban a „Virágszedő" sokkal tömörebben, őszintébb nyelven fejezi ki, mint a vele rokonszellemű első periódusból származó olajfestményei. Szőnyegeinek sajátságos művészi értéke először a „Furulyás" című szőnyegben bontakozik ki. A nagy foltokra leegyszerűsített formák egymáshoz való viszonyukban teljesen elszakadtak a természeti vonatkozásuktól, hogy Domanovszky mítoszvilágában új értelmezést nyerjenek. A meleg barna és barnáspiros színekből szövött háttér nagylevelű virágszimbólumai utalnak a realitásra, amely felett a zene irracionális világába emelkedve ül a furulyás. Még bensőségesebb hangot üt meg, még mélyebbre vezet Domanovszky mítoszvilágába a „Hajós" és a sajnos még csak vázlatban meglevő „Napkelte". Emberi és állati alakjai, fái, a szőnyegen szereplő összefüggésükben, irreális színhatásukkal misztikus jelekké váltak. A „Napkelte" mély feketéből előtörő tűzvörös színei, az óriási korong fehér izzása, a koronggal szemben ágaskodó vörös és fekete lovak megtorpanása, a természetfeletti csoda várásának feszültséggel telített hangulatát árasztja. A csodavárásban rejlő szorongást a fehér madarak szárnycsapásainak szelíd ritmusa, a