Szablya-Frischauf Ferenc szerk.: Magyar Iparművészet 47. évfolyam 1944
1. szám - Művészet és ipar
faragott vitrineket, az általános anyagpazarlást — vagy esetleg a kiállított tárgyakat nézzem-e meg. Rövid ideig tartó nézelődés után a mi bankárunk izgatottan mutatott egy ezüst teáskészletre és bizonygatta, hogy az neki nagyon tetszik. — Hogy miért? Hát mondtam már — izgottmozgott — hogy nem analizálom azt soha. Tetszik és nincs tovább, de most már szeretném tudni, ti mit szóltok hozzá. A festő mindjárt kiáltott: — Ez nekem is tetszik; nyilván nem közvetlen művészi munka ugyan — de tetszik. Azonban hol itt a művészi érték? A gondolatban? — a tervben? — a megcsinálásban? — Mindháromban, ha nem is egyforma mértékben és értékben — válaszolta az építész. Erről azonban te többet tudsz mondani — fordult felém. — Igen, ez művészi terv után készült műipari munka. Természetes, hogy a tervező egyéni értékeit látjátok azon elsősorban. Amikor ezt csinálta, az építészéhez hasonló munkát végzett — ha nem is annyira szerteágazót. Éppen annyira kötött volt anyaghoz és rendeltetéshez, mint amaz; éppúgy kellett ismernie a kialakítás művészi feltételeit és lehetőségét, — szakmájának minden gyakorlati részével együtt. — Ez a munka megkívánta a művésztől, hogy ösztönös alkotását értelmi ellenőrzéssel realizálja. Erre mondják azt röviden, hogy „kötöttség". — Ítéljétek meg magatok: aac sonyabbrendűséget jelenthet-e ez. — De nézzétek a megcsinálás szolidságát és az anyag mindenféle tulajdonságának kiművelését — ezek teszik teljessé a megoldást. — A furcsa mégis az, hogy a munka méretei, használati tárgy mivolta, meg mit tudom én még mi akadályozza némely „kultúrembert" — sőt egyes művészeket is — az ilyesmi értékeinek felismerésében. — Talán az annak az igazi oka — sóhajtott az építész — hogy nagyon sokan nem értik meg a művészet gyakran halk szavát és szemérmes ajándékait nem becsülik. — Lehet — feleltem — de ez mit sem változtat a lényegen. A nap süt, ha a vakok nem is látják — és a madárdal szépségét sem a botfülűek élvezik. Akik a művészetet csak egy-egy formában, anyagban vagy szellemben képesek érzékelni, azoknak rossz a szemük és nincs szemüvegük. — A valóság pedig mégis csak az — nyelvelt a festő — hogy egy teáskanna problémája nem ad alkotójának annyi művészi lehetőséget, mint például egy történelmi freskó. — Elismerem. — De a festőknek sem jut mindég olyan nagy feladat — viszont az ötvösnek is lehet, történelmi eseményeket rögzítő és azokat évezredekre megőrző munkája. Csöndben mentünk tovább. — Ez igen! — szólalt meg ismét a festő. Ez a vert ezüst tabernaculum ajtó már jelentékeny darab. Eszembe sem jut most a gátló technikára gondolni, olyan közvetlen az egész. Látszik, hogy ezt művész csinálta ihlettel, lázzal és néhol türelmetlenül. Örömmel néztük a szép darabot. — Lehet így is — feleltem — de itt mégsem az az igazi érték, amit te „közvetlenségnek" látsz. A fegyelmezetlen technika, a néhol indokolatlan elnagyolás, csak természetes járuléka az ilyen vérmérsékletű művész alkotásmódjának. — Nem tudod megtagadni magad... — mozdult az építész a festő felé. — Ha te a művészi közvetlenséget a pongyolaságban látod, akkor nagyon tévedsz... Nézd meg azt ott — mutatott egy lemezekből durván összerótt feszületre — nem más az, mint ostoba utánzata a középkor áhítatban fogant munkáinak. Az ilyesmi csak valami hiányosság igazolása. — Korunk egyik kinövése, hogy azt — sok mindent belemagyarázva — még fitogtatni is lehet. — Azt mondják, hogy a művésznek önmagát kell megmutatnia; én azt felelem: ne mutogassa senki szellemi sutaságát vagy lelki ferdeségét. A művészet szent hivatása: a legmagasabb erkölcs, a felemelő és vigasztaló, a mindent megszépítő és irányt mutató értékek szolgálata. Az azután rendjén van, ha azt mindenki úgy csinálja, ahogy tudja — végeredményben úgyis önmagát adja ... Tudom nagyon jól: van az életben sok-sok fájdalmas dolog, bánat és szenvedés, szenny és borzalom — ezek azonban csak az Örök Szépség szintézisében kapják meg igazi értelmüket és talán értéküket is. Közben egy kisebb társaság előrement és érdeklődéssel hívott bennünket egy nagy dísztárgy elé. — Hogy milyen szép ez? — ámuldozott egyikőnk asszonya. Én is ámultam — csak éppen másért. — Talán nem is tetszik magának?! — kérdezte fenyegetően. —Igen ... hát úgy ni... persze ... — Akkor mondjon róla valamit, — unszolt. — Hm... ez ragyogó technikával készült asztaldísz. Aki csinálta, jól tud rajzolni, mintázni, sőt művészi eszközöket használ, csak éppen... hogy is mondjam ... hiányzik itt az igazi tehetség. — Hiszen ez kézi munka — feszegette tovább. — Méghozzá mennyi munka. Nem tagadhatja ennek értékét!? — Az, hogy „kézi munka" valami, még önmagában semmit sem jelent. Értéke abban a lehetőségben van, hogy a készítő elejétől végig kedve szerint fejlesztheti munkáját és módjában van így magasabbrendűt nyújtani. Ha erre nem képes, akkor kézi munka ide — kézi munka oda, üres fikció az egész. — Érdekes — legtöbben mennyire másképen látják ezt a kérdést, ami nem „kézzel" készült, nem sokra tartják. — Eléggé helytelenül, de megvan a magyarázata. Míg az utóbbi száz esztendő iparosai, gyárosai rájöttek arra, hogy a műipari termelés legfontosabb követelménye mégiscsak a minél intenzívebb művészi irányítás — addig alaposan lejáratták magukat. Hozzájárul még ehhez, hogy a sorozatban gyártott műtárgy nehezebben férkőzik az „egyéniség" szeretetébe. — Szóval te azt mondod — kérdezték — hogy a műipar kellő művészi közreműködés nélkül kétesértékű munkát végez? Azt állítod, hogy a szükséges kooperáció nélkül előbb-utóbb bajba jut? — Igen, ezt állítom! — Erre van szüksége az iparművésznek is, mert ez a tulajdonképens hivatása — mondta félre nem ismerhető hangsúllyal a festő. — Ez is — válaszoltam — de elsősorban az, hogy szakmájában közvetlen kialakítással maradandó értékeket alkosson — ahogy te és a többiek teszitek. Na valaki művész, akkor alkotnia kell! — A festő, a szobrász, az ötvös, a zenész, a költő, a színész és a többi mind, a maga területén képes erre a legjobban. Értéksorrendet megállapítani a munkaterületek között nem lenne észszerű — de nem is lehetséges. Az a sok arany, ezüst, bronz, üveg, cserép, fa, elefáncsont, márvány stb., stb. kultúremlék, egyformán őrzi az emberiség ködbevesző múltjának ideáljait. És mi értelme lenne például a vaphioi aranycsészével szemben, a knpsosi fejedelmi palota magasabbrendűségét vitatni, mikor mind a kettő, a maga művészi jelentőségében a másikkal összehasonlíthatatlan. — Kazinczy Ferenc idejében, — de méginkább azelőtt — az ehhez hasonló erőszakos osztályozásra nem is gondoltak. Ő maga 1828-ban Pestről írott egyik levelében ezeket mondja: „.... Csak akkor láthatom a nemzet nagy diszét.