Magyar Iparművészet, 1999 (6. új folyam, 1-4. szám)
1999 / 1. szám
Néhány gondolat a harmadik évezred kezdetéig Visszaszámlálás I. 9 A visszaszámlálásnak valóban egyszerű a magyarázata. Ha valaki a szakrális művészettel foglalkozik és a kereszténységet kétezer évének utolsó esztendejében szemléli, természetes módon az ünnepekhez köti mondandóját. Márpedig az ünnepek a beteljesüléssel, a tavaszi feltámadás üzenetével indulnak, a húsvéti idővel és jutnak el az esztendő végén a történelmi kezdethez, Karácsonnyal a születéshez. A szakralitást őrizve, az ünnepeket megfogalmazni az őket meghatározó szimbólumokkal lehet elsősorban. Megtehetnénk azt is, hogy az ünnep eseményeit mondjuk el, ami tematikájukhoz vezet, de ha a szimbólumok felől közelítünk hozzájuk, bizonyos, hogy mélyebben hatolunk a lényegükhöz. Ez az út azért is jobb, mert a modern ember számára oly igen veszendőbe ment jelképek rekonstruálására adódik egy alkalom, és ez erkölcsi kötelesség egy olyan század végén, amely botrányosan bizonyította, hogy a meg-nem-értett szimbólumok miként válnak az ember ellenségévé. Mert kiüresedve idolokká lesznek, és az idol egy gonosz hatalom kezében pusztító jelképpé formálódik. Ezért kényszerült a magyar parlament törvényt hozni az egyik legszentebb ősi jelkép, a csillag ellen, és ezért kell gyűlölnünk a szvasztikát, amelyet csupán megfordítottak, és a hindu, kínai, indián napkultusz jegyéből, a tibeti Buddha szent jeléből, a bajelhárító, gonoszt elűző jelből a világtörténelem máig legpusztítóbb emblémája született meg, a náci horogkereszt. Tegyünk meg mindent a szimbólumok megértése érdekében, mert valójában ők a mi szellemi-lelki táplálékaink. Én magam fél évszázada fogadtam örökbe őket, és azóta mindenkit erre kérek, aki érzi fontosságukat. Mert hozzátartoznak ember voltunkhoz, az emberi szellemmel együtt született archetípusok, az emberré válás pillanatától éltetnek, és lehetővé teszik minden kor számára, hogy saját lelkisége és igénye szerint interpretálja őket. Ez az én optimizmusom egyik alapja. Újraélesztésük egy-két évtized óta világviszonylatban megtapasztalható. Tanulmányok sora bizonyítja, hogy a szimbólumok elvesztése olyan teljes embert érintő elcsenerészesedéshez vezetett, amely nemcsak az egyénre és környezetére hatott ki, hanem megfertőzte a társadalmat, pusztította az egész földet. És ami a legrettenetesebb, elvette a legfontosabb három emberi tényező szakralitását: a születését, a szerelemét és a halálét. Szimbólumok nélkül ezek eltorzultak. Ezért akarok úgy beszélni az ünnepekről, hogy jelképeiket élesztem. Rájuk merem bízni az ünnep lényegének megfogalmazását. A keresztény kultúrán belül az ünnepeknek és jelképeknek, bár nem egyetlen, de legmeghatározóbb gyökerét a Bibliában találjuk. Olyan forrás ez, amely körülhatárolja a legfőbb ünnepeket és kijelöli a hozzájuk kapcsolódó jelképek lehetséges interpretációját. Ebből adódik az az alapgondolat, hogy olyan ünnepeket keresünk, amelyek közös ünnepei a két szövetségnek, az Ó- és Újtestamentumnak, tehát azokat emeljük ki az év szakralitásából, amelyek összekötik a kettőt. Az első ezek közül, mint említettük, a Húsvét, a választott nép megszabadulásának emléknapja, és ünnepe Krisztus feltámadásának. Ezt követi a Pünkösd, amely az Úr Izrael fiaival kötött szövetségének megünneplése, és a Szentlélek eljövetelének tanúságnapja. A harmadik a Karácsony, az Ószövetség népe számára a templom megtisztításának és ezért liturgiájában a fénynek ünnepe, a kereszténység Krisztus születését köszönti, azt a történelmi pillanatot, amely új időszámítást indított, s amelynek most kétezer évére tekinthetünk vissza. 1999. december 31-én éjfélkor a világ - tudva vagy sem - a megszületett Isten Fiát fogja köszönteni. A nap, amelyre virrad ez az éjfél, Jézus születésének nyolcada, a gyermek névadásának és körülmetélésének ünnepe, amikor a választott nép szakrális szertartásával maga közé fogadta a Názárétit. Minden év első napján és az új évezred első napján erre emlékezik a keresztény világ. Milyen isteni szépséggel, értelmes esztétikával kapcsolódnak össze az események a Biblián keresztül, és ugyanígy emelkednek ki az ószövetségből a szimbólumok és válnak az Újszövetségben a keresztények számára máig jelképekké. A Húsvétot két nagy fontosságú szimbólum értelmezi: az életfa és a Bárány. A keresztény életfa a teremtéstörténethez vezet vissza. A Paradicsom vegetációjából másodmagával emelkedett ki, párja volt a jó és rossz tudásának fája. E kettő tövéből indul a Bibliában az emberiség drámája. A tudás fájának gyümölcse hozta el a halált, az életfát pedig elzárta előlünk a Mindenható. A végtelen irgalom azonban megkönyörül az emberen, és a megváltás isteni gesztusa által az életfa megjelenik az emberiség történelmében, hogy visszaadja az elvesztett életörökséget. Ez lesz a golgotai keresztfa és így válik a megváltást beteljesítő Húsvét jelképévé. Hogy nincs élet nélküle, sem győzelem és üdvösség, az nem csupán a bibliai fa misztériuma, hanem megtaláljuk attól távol eső kultúrák mélyén. Minden mitológia tud az élet erejét hordozó fáról. Kultikus értelme, hogy általa marad meg a jövő és a halálnak nincs ereje rajta. A pogány magyar művészetnek is uralkodó motívuma, levelek, indák, palmetták gazdag hálózata az életfa misztikus erejébe vetett hitet bizonyítják. Szinte egyedülállóan csodálatos emlék ezek között a bezdédi tarsolylemez, amelyet a többi tárgyhoz hasonló motívumokkal formált életfa hálóz be, de váratlan ikonográfiái szépsége, hogy a fa közepén, mintegy annak gyümölcseként egy keresztet ábrázol. A pogány-keresztény életfa ilyen egybeforrására nem ismerünk példát. Már az egyházatyák, tehát az ókeresztény gondolkodók a paradicsomi életfában látták Krisztus történelmi keresztjének előképét. Ahogy ők fogalmazzák, a kereszt olyan erő, amely össze- 1999/1 □ [UNK] 2. oldal