Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle

MAGYAR IRODALMI SZEMLE Elfeledett magyar írók: 1. JUSTH ZSIGMOND ÉS TOROK GYULA Az új termés sűrűségéből vissza kell tekintenünk a múlt felé, melyből jövünk. S ha visszanézünk, egyszer­re előttünk állanak nem teljesített kötelességeink a múlttal szemben. Csak magában a XIX. században mennyi kitűnő s fejlődéstörténeti szempontból ko­moly fontosságú magyar író élt s alkotott, kik a m­é­l­­tatlan feledés sírjában várnak. Jóvá kell tenni mulasztásunkat s e jóvátételt „dzsentri" regényíróink­kal kezdem, Justh Zsigmonddal és Török Gyulával, kik bensől­eg nem voltak méltatlanok a XIX. század reformkorszakának nagy­szerű magyar köznemességéhez. Bizonyos tekintetben Kaffka is hozzájuk tartozik, a „Színek és évek" a legtökéletesebb könyv a haldok­ló magyar nemességről. Ámde az asszonyokban van valami fajok feletti ősi természeterő­s Kaffka is túl próbálta élni sorsban és művészetben e halált. Justh Zsigmond és Török Gyula azonban azért születtek, hogy egy utolsót robbanjanak. Az, hogy kifejezték a pusztulást, nem mentette meg őket a pusztulás sor­sától, csak éppen kiláttak belőle. S e két emberrel együtt kell hogy szóljak, mert nagyon kiegészítik egymást. Justh Zsigmond volt testileg a betegebb, azért csinálta meg az egészség etikáját, a „kiválás ge­nezisét". Határtalan akaraterő lobogott benne, a nagy beteg halál előtti utolsó erőfeszítései tüzelték ezt a szőke, szelídarcú alföldi prófétát. Török Gyula lényegében lírikus volt, halk, finom, szenvedő, pas­­­szív, utoló rezdüléséig ismerte az ember néma lí­ráját, mely arckifejezést, tekintetet, jellemző gesz­tust ad, mely rejtett zárt belső életünk nyomait vési testünkre. Justh Gyula reformátor akart lenni, Török Gyula pe­dig a néma, zárt szenvedés krónikása. Az egyik az élet televényét kereste a faj minden rétegében, min­den életformában, mert nagyon közel volt hozzá a

Next