A magyar irodalom története 3. (Budapest, 1978)

IRODALMUNK A REFORMTÖREKVÉSEK, A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC KORÁBAN (Az 1820-as évektől 1849-ig) - A ROMANTIKA ÁRAMÁBAN (1825-1841) - KRITIKAI ÉS FILOZÓFIAI TÖREKVÉYEK A REFORMKORBAN - 67. A liberalizmus és a korszerű műveltség terjesztője: az Athenaeum

magáénak, mely mint „az emberszeretetnek nemes leánya, elvesztette előbbi kizáró és visszataszító sajátságát”. Az Athenaeum szerkesztőinek a cenzúra állandó akadékoskodásai közepette és a reakciós támadások pergőtüzében kellett szándékaikat megvalósítaniuk. Vörösmarty már az első hetekben így panaszkodott Kölcseynek: „A cenzor nemrégiben azt mondta Bajzának, hogy­ az Athenaeumban mindennek poli­tikai iránya van (s tehát még a versezetek-­s elbeszéléseknek is), s hogy ő. . . törölni fog izgalom nélkül.” Törölt is (például egy cikket Lamennais-ról), de az Athenaeum tartalma még így megrostálva is okot adott a rendőrségi besúgók följelentgetéseire. Egyikük így árulkodott: a szerkesztőség „arra törekszik, hogy a régi klasszikusokból vett idézetekkel felszítsa a liberalizmust és a demokratikus felfogást”. Más alkalommal azon háborodott fel a titkos ügynök, hogy a cenzor átengedte Nagy Elek németből fordított cikkét, mely Amerika demokratikus államformáját mint „a világ iskoláját”, mint „az em­beriség vigasztalását és büszkeségét” méltatja. A följelentések számát Csató Pál is szaporította (Orosz József Hírnökében), forradalmi szellemmel meg ateizmussal vádolva Bajzáékat; áskálódásai szerencsére­ nem okoztak hatósági kellemetlenkedést. Mások, mint Munkácsy János és Kunoss Endre, inkább csak gúnyolódtak, csipkelődtek, de minden idétlenkedésük sem ronthatta le a lap tekintélyét. A korabeli haladó közvélemény nem fukarkodott az Athenaeum érdemei­nek elismerésével. Dicsérte Kossuth Pesti Hírlapja. Erdélyi János szerint az Athenaeumban megjelenni íróvá avatásnak számított. Garay azt aján­lotta öccsének, hogy Bajzáék lapjában lépjen fel, mert „ott bizonyos lehetsz benne, hogy legalább középszerűségen alul nem adják ki munkádat”. Szentivá­­ni Mihály, a fiatal erdélyi írók vezéralakja, „az Athenaeum iránti mély tisz­­teleté”-ről nyilatkozott; Berecz Károly a „bajzai tapintatot s szilárdságot” magasztalta; az ifjú Madách az Athenaeumtól kölcsönzött diáklapja számára mottót, és mint újabban kimutatták, Az ember tragédiája írásakor fölhasz­nálta a benne olvasottakat. Bozzai Pál a „legnagyobb csapás”-nak mondotta a folyóirat megszűnését, s epigrammát írt ez alkalomra, és köztudott, hogy milyen bizalommal volt Bajza iránt Petőfi is. Az általános bizalom és elismerés jele az, hogy az Athenaeum szerkesztőinek sikerült munkatársul megnyerniük a kor minden valamirevaló íróját, az öreg Kis Jánostól kezdve a szárnyukat próbálgató leendő márciusi fiatalokig (Berecz Károly, Irinyi József, Kerényi Frigyes, Petőfi, Tompa stb.). Az első szám Jósika nevével büszkélkedhetett; Kölcsey a Parainesisszel ékesítette a folyóiratot; Nagy Ignác itt indította meg életképei sorozatát; Eötvös, Kemény, Erdélyi szépírói műveit, Pulszky, Szalay László, Szemere Bertalan, Tarczy Lajos tanulmányait bocsátotta rendelkezésére; a kritikai melléklap erőssége Toldy mellett Szontagh Gusztáv volt. Czuczor az egyik legszorgal­masabb dolgozótársnak ígérkezett, verssel, prózával egyaránt, Pestről való eltávolítása azonban félbeszakította közreműködését. Sokat írt az Athenaeum­­ba Kazinczy Gábor, a legtöbbet pedig talán Vajda Péter, aki 1837 júniusától a segédszerkesztői teendőket látta el. Kossuth is megígérte részvételét, de erre, úgy látszik, nem került sor. Széchenyi távol tartotta magát, az ő szemé­ben Bajza és Vörösmarty köre, már ekkor, túlságosan radikális és demagóg volt. Egyébként senki sem hiányzott az Athenaeumból, és bár nem bizonyos.

Next