A magyar irodalom története 3. (Budapest, 1978)
IRODALMUNK A REFORMTÖREKVÉSEK, A FORRADALOM ÉS A SZABADSÁGHARC KORÁBAN (Az 1820-as évektől 1849-ig) - A ROMANTIKA ÁRAMÁBAN (1825-1841) - KRITIKAI ÉS FILOZÓFIAI TÖREKVÉYEK A REFORMKORBAN - 67. A liberalizmus és a korszerű műveltség terjesztője: az Athenaeum
magáénak, mely mint „az emberszeretetnek nemes leánya, elvesztette előbbi kizáró és visszataszító sajátságát”. Az Athenaeum szerkesztőinek a cenzúra állandó akadékoskodásai közepette és a reakciós támadások pergőtüzében kellett szándékaikat megvalósítaniuk. Vörösmarty már az első hetekben így panaszkodott Kölcseynek: „A cenzor nemrégiben azt mondta Bajzának, hogy az Athenaeumban mindennek politikai iránya van (s tehát még a versezetek-s elbeszéléseknek is), s hogy ő. . . törölni fog izgalom nélkül.” Törölt is (például egy cikket Lamennais-ról), de az Athenaeum tartalma még így megrostálva is okot adott a rendőrségi besúgók följelentgetéseire. Egyikük így árulkodott: a szerkesztőség „arra törekszik, hogy a régi klasszikusokból vett idézetekkel felszítsa a liberalizmust és a demokratikus felfogást”. Más alkalommal azon háborodott fel a titkos ügynök, hogy a cenzor átengedte Nagy Elek németből fordított cikkét, mely Amerika demokratikus államformáját mint „a világ iskoláját”, mint „az emberiség vigasztalását és büszkeségét” méltatja. A följelentések számát Csató Pál is szaporította (Orosz József Hírnökében), forradalmi szellemmel meg ateizmussal vádolva Bajzáékat; áskálódásai szerencsére nem okoztak hatósági kellemetlenkedést. Mások, mint Munkácsy János és Kunoss Endre, inkább csak gúnyolódtak, csipkelődtek, de minden idétlenkedésük sem ronthatta le a lap tekintélyét. A korabeli haladó közvélemény nem fukarkodott az Athenaeum érdemeinek elismerésével. Dicsérte Kossuth Pesti Hírlapja. Erdélyi János szerint az Athenaeumban megjelenni íróvá avatásnak számított. Garay azt ajánlotta öccsének, hogy Bajzáék lapjában lépjen fel, mert „ott bizonyos lehetsz benne, hogy legalább középszerűségen alul nem adják ki munkádat”. Szentiváni Mihály, a fiatal erdélyi írók vezéralakja, „az Athenaeum iránti mély tiszteleté”-ről nyilatkozott; Berecz Károly a „bajzai tapintatot s szilárdságot” magasztalta; az ifjú Madách az Athenaeumtól kölcsönzött diáklapja számára mottót, és mint újabban kimutatták, Az ember tragédiája írásakor fölhasználta a benne olvasottakat. Bozzai Pál a „legnagyobb csapás”-nak mondotta a folyóirat megszűnését, s epigrammát írt ez alkalomra, és köztudott, hogy milyen bizalommal volt Bajza iránt Petőfi is. Az általános bizalom és elismerés jele az, hogy az Athenaeum szerkesztőinek sikerült munkatársul megnyerniük a kor minden valamirevaló íróját, az öreg Kis Jánostól kezdve a szárnyukat próbálgató leendő márciusi fiatalokig (Berecz Károly, Irinyi József, Kerényi Frigyes, Petőfi, Tompa stb.). Az első szám Jósika nevével büszkélkedhetett; Kölcsey a Parainesisszel ékesítette a folyóiratot; Nagy Ignác itt indította meg életképei sorozatát; Eötvös, Kemény, Erdélyi szépírói műveit, Pulszky, Szalay László, Szemere Bertalan, Tarczy Lajos tanulmányait bocsátotta rendelkezésére; a kritikai melléklap erőssége Toldy mellett Szontagh Gusztáv volt. Czuczor az egyik legszorgalmasabb dolgozótársnak ígérkezett, verssel, prózával egyaránt, Pestről való eltávolítása azonban félbeszakította közreműködését. Sokat írt az Athenaeumba Kazinczy Gábor, a legtöbbet pedig talán Vajda Péter, aki 1837 júniusától a segédszerkesztői teendőket látta el. Kossuth is megígérte részvételét, de erre, úgy látszik, nem került sor. Széchenyi távol tartotta magát, az ő szemében Bajza és Vörösmarty köre, már ekkor, túlságosan radikális és demagóg volt. Egyébként senki sem hiányzott az Athenaeumból, és bár nem bizonyos.