A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - AZ ELBESZÉLŐ PRÓZA KORSZERŰSÍTÉSE - 67. Mikszáth Kálmán - A Noszty-fiú esete Tóth Marival

a regény, a Gavallérok (1897) vagy a Két választás (1896—97) még a humor derűjével árnyalja a típusok kicsinyes cseleit és vágyálmait, most viszont a kérlelhetetlen elutasításig fokozódik az írói ítélkezés. Mégsem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy végleg felszámolta Mikszáth a történeti osztályokhoz fűződő illúzióit. Némileg ellentétes nézeteket fejteget a Különös házasságban (1900) s mi több: élete utolsó nagy regényében, A fekete városban (1908—1910) is. Elismeréssel emlegette történelmünk vérrel adózó osztályait; bölcs politikai intézménynek nevezte az egykori magyar nemességet — amo­lyan gyűjtőmedencének, amely magába szívott minden erőt és minden tehet­séget. Ha valaki erőre, vagyonra tett szert, azt azonnal bevették a jog sáncai közé, s így csak a „gyöngeség, tehetetlenség” rekedt kívül. Védte az öreg, megkopott címereket a demokrata fumigálás ellen, mert a nemzeti integritás eszméjét képviselték évszázadokon át. Találkozunk efféle nyilatkozattal a Noszty fiú keletkezése táján is. Szinyei Merse Pálról írja 1904-ben: „Elámul­­tam nagy tehetségén, és felsóhajtottam magamban: micsoda nemes faj ez a mi dzsentrink. Megvan abban minden, ami becsest a természet adha­tott. . . A dzsentri gazdagon termeli a tehetségeket még a szépművészetek mezején is . .. Ebben az országban van még egy feltöretlen réteg, a dzsentri­osztály — ahonnan érkezni fognak a mi nagyjaink irodalomban és művészet­ben” (Emlékezések). A keletkezés éveinek politikai eseményei komorítják el a Noszty fiú társadalomrajzát; nincs tehát szó Mikszáth társadalomszemléle­tének gyökeres változásáról, illúziói azonban már nem gátolják, hogy leg­súlyosabb írói ítéletévé formálja a regény társadalmi körképét. Művében a szatíráé, a támadásé a főszólam, s legfeljebb Noszty Feri jellemzésében lehet megfigyelni az illúziók lappangó továbbélését. A Noszty-család telepedik rá a képzeletbeli Bontó vármegyére. Zárt, exkluzív kört alkotnak, idegen nem igen juthat be közéjük. A kapukat oly her­metikusan zárják el, hogy „oda a francia forradalom szele még mostanáig sem fújt be”. Állandóan az „összfamília” épületét erősítgetik, szinte egymás között osztogatják szét a hivatalokat. Összeköttetéseik elnyúlnak egész a kor­mányig, s képesek befolyásolni a miniszterelnök döntéseit is. Gazdasági erő azonban nem volt már e jelentékeny politikai hatalom mögött. A történet kezdetére birtokaikat alaposan leapasztja az idő, s bár fuldokolnak az adósság­ban, gőggel utasítják el maguktól a polgári munkának még a gondolatát is. A gazdasági csőd ellenére görcsösen ragaszkodnak a politikai hatalomhoz, a „nobel” életmódhoz, a társadalmi rangokhoz. Ám az ellentét egyszerre zül­­lesztette le erkölcseiket és gondolkodásukat; ahogy elúszott a birtok, úgy úszott el a régi becsület is. Léha, kiégett parazitákká váltak, mindenre kész osztállyá, mert nem riadtak vissza semmitől, ha érdekeik forogtak kockán. A család anyagi helyzetének megmentése, az uralkodás biztosítása szolgál alapjául annak a nagy „hadjáratnak”, amely a regény cselekményét alkotja. Noszty Pál szerint egykor karddal és karikagyűrűvel szerezték a domíniumo­kat; a kardot, mint vagyonszerzőt kicsavarta a dzsentri kezéből az idő, de­­ megmaradt a karikagyűrű, az érdekházasság. Vagyont akar Noszty Feri is, ezért fonja a hálót Tóth Mari köré. Nem riad vissza a galádságtól sem; segíti az egész rokonság, részt kér a játszmából még a megyei közigazgatás is. Velejéig korhadt társadalom keresztmetszete ez a regény; a távlatok foko­zatos szélesítésével tükrözteti a bomlást, s azt mutatja meg, hogy a ragály

Next