A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - AZ ELBESZÉLŐ PRÓZA KORSZERŰSÍTÉSE - 79. Justh Zsigmond - A Párizsi Napló és a Hazai Napló

rejtelmeinek boncolása, az életben oly tetszelegve gyakorolt realista regény­írói póz a gyakorlatban valóban halvány eredményt hoz. Nem mintha a tehet­sége, a tapasztalata kevés lett volna; sokkal inkább hiányzott a meggyőző­dése, az egységes nézőpontja, a szilárd filozófiája, amellyel megfigyelései mélyére hatolhatott volna. A pozitivizmus — a zolai és a bourget-i analízis közös fundamentuma — inkább csak tananyag volt számára, élményei és életérzései a szkepszis, a pozitív tényekben s eszmékben való kételkedés felé hajlítják. A Káprázatok négy novellája — Taedium vitae (1886), Fehér lap (1885), Az utolsó hangulat (1886), Keresztutak (1886) — közül az utóbbi világít rá legközvetlenebbül arra a folyamatra, amely Justhban lejátszódott, miközben a nyolcvanas évek Európájának eszmeáramlataival megismerkedett. A zürichi diákévekbe merül alá, hősei „világnézetüket” nyílt sebként hurcoló diákok, entellektívelek: Charles Ledoyen, a francia diák idealista, Maria Ivanovna, az orosz emigránsnő, természetesen, nihilista. A főhős, a Justhnak legrokon­szenvesebb dán ifjú, Claus Jensen pedig arra a konklúzióra jut, hogy „élni csak a szerelemért érdemes”. „E kis helyen — magyarázza hősét Justh —, a világ összes áramlatai egybefutottak, s e fogékony lélek mind e külső befolyásoknak ki volt szolgáltatva. Egy nap a francia keresztény szocializmus elveit hallotta, másnap a nihilizmus fenyegető tanát; ebédnél a szociáldemok­ratákkal volt együtt s fekete kávénál az angol liberalizmust fejtegette egy angol tanuló, míg este már a modern skepticizmus szavát hallotta, azt, amelynek forrása a fiatalkori idealizmus, — azt, amely annál sötétebb, minél tisztább volt eredetileg a forrás, amelyből fakadt. Végtelen paránynak érezte magát e lesújtó áramlatokkal szemben; félt, nem mert tenni, nem merészelt akarni. S így egészen contemplatióra adta magát” (Káprázatok, 1887). Justh önarcképe is ez a portré. Még huszonöt éves sincs, s az ő szívén is már mindenféle eszmék felforrósodtak és kihűltek. Mind jobban közele­dünk a századvéghez, s a konzervatív életelvek bizonyosságától eloldódzott írót viszi magával a fin de siécle szétáradó hangulata. „Hiszen minden csak káprázat . . . nem ismerünk semmit és semmiről sem vagyunk bizonyosak.” A Párizsi Napló és a Hazai Napló Halász Gábor szerint — aki a Naplókat ötvenéves kéziratos lappangás után 1991-ben kiadta — Justhnak az volt a szándéka, hogy bebizonyítsa velük Péterfy előtt: mégiscsak ért az analízishez. Ez azonban egyoldalú hipotézis. A Párizsi Napló (1888) azért íródott, mivel Justh, elsősorban önmaga számára, tisztázni akarta Párizst, rendezni az értékeket, amelyek­hez igazodni kívánt. Halász, a maga szempontját követve, Justhban csupán a „balzaci” vonásokat csodálja. Leíró művészetét, amellyel a téli Párizs szalonjainak, operabáljainak, bulvárjainak képeit megjeleníti. Megfigyelő­képességét s boncoló erejét, amellyel párizsi ismerőseit Sarah Bernhardt-t, Taine-t, Barbey d ’Aurevillyt, Munkácsyt, Antokolszkijt megjeleníti. Justh megfigyelőképessége, a leírás iránti érzéke csakugyan rendkívüli. De az is nyilvánvaló, hogy a Párizsi Naplót nem egyedül a benne foglalt tények, hanem a fölöttük lebegő „káprázat” avatják dokumentummá s műalkotássá 850

Next