A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)

A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM KIBONTAKOZÁSA - A ROMANTIKA IRÁNYZATA - 28. A romantikus regény - Bérczy Károly

ér az irodalomban. P. Szathmáry embernek és polgárnak nagyon is tiszteletre méltó: tizennyolc éves fejjel már hadnagy Bem seregében, a szabadságharc után pedig csaknem két esztendeig kell bujdosnia. Tanulnivágyása és szorgal­ma szinte emberfeletti: a Bach-korszakban kilenc év alatt ötvennégy novellát és két regényt fejezett be, de közben elvégezte a műszaki főiskolát (polytech­­nikumot), az akkori tanárképzőt (bölcseleti tanfolyamot), s rendszeresen taní­tott egy magániskolában is. Tevékenysége nemigen csappant meg a kiegyezés után sem, holott akkor már számos ismeretterjesztő munkán is dolgozott a történetírás köréből, okmánytárt is publikált, szerkesztette a Tisza-parti Hazánk című lapot, s buzgón képviselősködött, elsősorban a kisdedóvói törvény létrejötte érdekében. A jókaias termékenység és sokoldalúság azonban koránt­sem járt együtt nála Jókait megközelítő tehetséggel. Kisebb könyvtárra rúgó regény- és novellaírói munkássága nagyrészt törté­neti tárgyú. Különös kedvvel portyázott a török hódoltság századaiban, Erdély történetében, de utóbb, Jókai hatására foglalkozott a reformkorral és 1848—49-cel is. Kezdetben Jósikára emlékeztet tárgyválasztása, a leírá­sokban, a történelem külsőségeinek visszaadásában megnyilatkozó, száraz lelkiismeretessége, oktató-nevelő célzata. De már korán igyekezett követni Jókai merészen eszményítő emberábrázolását, zsánerképeit és humorát is. Mestereinek azonban inkább csak a hibáiban osztozik. Főhősei fehérek vagy feketék, jellemük az író parancsszavára, a túlzsúfolt cselekmény kanyargá­sainak megfelelően alakul. Nagy történelmi alakjait (pl. Mátyást az 1857-es Magyarhon fénykorában) eltörpíti, a múlt gondolatvilága iránt süket, annál pedánsabban hivatkozik időnkint forrásaira. (Egy drámai jelenet kezdetén pl. megjegyzi Vitéz Jánosról „mint . . . féldombor szobráról kitűnik az érsek szilárd tekintetű öles férfiú volt”.) Azok a regényei, amelyekben nincsenek ismert történelmi hősök és ese­mények, pl. A kosztolányi hölgyek (1862) s a 48—49-ben játszódó Az ország sebei (1871) valamivel jobbak, a krónikás szenvedély kevésbé uralkodik el bennük a művészet rovására. Stílusa azonban egyformán sivár mindenütt: mondatai nehézkesen hosszúak, kicsiny a szókincse, amellett dagályos és romantikus fordulatai, párbeszédeinek nyelvújításkorabeli szavai mindun­talan kizökkentik az olvasót a történelmi légkörből. Mindehhez járul apró közbevetésekből is kivilágló tudálékossága, melyet csupán egyetlen idézettel szemléltetünk: „Egyedül a magyar király tekintett ki nyugodt kebellel abla­kán, az akkor még nem létező távcső helyét sasszemeivel pótolva.” Az effajta fogalmazás már nem vonzotta a hetvenes-nyolcvanas évek igényesebb olva­sóit, ezért nem lehetett tartósan az ifjúság írója sem, noha a történelmet nép­szerűsítő célzata miatt ezt a rangot feltétlenül megérdemelte volna. Bérczy Károly Míg a kor legtöbb fiatal tehetsége a franciás romantikától egy magyarabb, realista elemekkel felfrissített romantika felé haladt, vagy az irodalmi népies­ség hatása alá került. Bérczy Károly (1821—1867) — eredeti nevén: Stand Károly — inkább Kemény, Gyulai, meg az angol realisták követésére hatá­rozta el magát. Az új csapásra azonban akkor tért át végleg, amikor már

Next