A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - AZ ELBESZÉLŐ PRÓZA KORSZERŰSÍTÉSE - 77. Gozsdu Elek - Fehértemplomi magányosság
szem előtt tartva, keresi a minél tökéletesebb művészi realizálás módozatait. „Ne vedd rossz néven a megjegyzéseimet — írja egyik levelében, Justh hozzá küldött elbeszélését, a Taedium vitáét bírálva —, de én igen magas mértékkel mértem az elbeszélést, s ma az artistikus kérdés igen fontos, majdnem olyan fontos, mint a megoldandó kérdés” (Levél Justh Zsigmondhoz, Fehértemplom, 1887. június 5.). Ekkor mélyül el az a művészi képessége, hogy filozófiai gondolatoknak érzékletes, képszerű kifejezésformát adjon. Rendszerint sikerül megtalálnia a novella alapkonfliktusát összefoglaló, szimbolikusan felnagyító képet. A társadalomban folyó küzdelem érzékletes, művészi megjelenítési módját leginkább egy-egy természetből merített hasonlatban, költői képben leli meg, így lesz a „madárpanasz”, „az anyja után síró őzgida”, a „károgó varjúcsapat” képe, „a vándormadarak húzásának fütyülő zenéje, a pásztorkutyák nyafogó ugatása, a füvet kereső nyájak kolompjának csengő-bongó hangja”, kísérőzenéje a novellahősök melankolikus, panaszos, pesszimisztikus lelkiállapotának. Kétségtelen, hogy Gozsdu természetérzésére s természetfestésének módjára hatott Turgenyev. De mégsem azonos vele: Turgenyev természetérzése harmonikusabb, míg Gozsduban mind több az ideges, diszharmonikus elem. Küzdelem és lázongás sűrűsödik képeibe, nem csupán melankólia és szemlélődés, s megszólal benne a kifáradás, a menekülés hangja. Az elmélyült, bensőséges természeti képek, a bennük rejlő hűséges couleur locale-hangulattal, telítik Gozsdu elbeszéléseit, s egyre teljesebb atmoszferikus értéket biztosítanak. A novellák természeti hátterei: a karánsebesi hegyvidék, az alibunári mocsarak, a delibláti homok s a végtelenbe nyúló bánáti szántóföldek perspektívája és színvalérjei mind finomabban, artisztikusabban szívódnak fel bennük. S Gozsdu „életképei”, a vidéki interieurökről festett vásznai is elsősorban lenyűgöző atmoszférájukkal hatnak. A vidéki dzsentri-kaszinó népe a Nemes rozsdában (1886), a pusztuló arisztokrata kastély és park levegője az Aranyfüstben (1886) s a fülledt vidéki úri társaság rajza az Arany pávában (1887) megérdemlik azt a méltatást, amit pár év múlva, az egyik jóbarát, Méray Horváth Károly írt róluk A Hétben: „A kristályokban rejlő tűz, az nem mesterkélt csillámlás volt, hanem hamisítatlan, klímánkbeli napvilág sugarainak egy-egy csillogó kévéje. Igazi, bánáti bevilágosságú kolorit áradt belőlök, egy-egy éclaire-jével a mély pozitív filozófiának, egy egész társadalmi réteg színeit játszva” (Gozsdu Elek, A Hét 1893. február 26.). Gozsdu realizmusa, emberábrázoló képessége ezekben a novellákban mutatkozik meg a legművészibben. Alakjaiból eltűnik a filozofikus monologizálással együttjáró egyhangúlág, tömören, könnyeden, plasztikusan testesítenek meg egy-egy bánáti típust. A fehértemplomi korszak természetes emberközelségének van még egy új, fontos mozzanata. Gozsdu maga említi, hogy munkája végeztével kiült a járásbíróság előtti kis ligetbe, a padra s beszélgetett arra járó, ügyes-bajos dolgokat, panaszaikat előadó emberekkel, egyszerű parasztokkal, piacozó asszonyokkal, játszadozó gyerekekkel. Egyik novellája, A nádsíp (1888) éppen ezt a szituációt örökíti meg: az író és egy féleszű, sztoikus szerb csavargó párbeszédét. S gyakran, ha belefáradt a munkába, emberekbe — Kiss József, a gyakori vadászcimbora visszaemlékezése szerint — „fogta vadászfegyverét, vagy ment cserkészni, vagy megvonult lesbe valami orvvadász cimborával, 835 53*