A magyar irodalom története 4. (Budapest, 1978)
A NEMZETI-POLGÁROSULT IRODALOM DIFFERENCIÁLÓDÁSÁNAK MÁSODIK SZAKASZA: AZ UTOLSÓ SZÁZADNEGYED - AZ ELBESZÉLŐ PRÓZA KORSZERŰSÍTÉSE - 78. Iványi Ödön - Kettétört pálya
Romantika és realizmus szimbiózisa valósul meg Iványi regényében. Lesújtó bírálatot mond saját korának eszménytelensége, élősdisége és korruptsága felett, egyben megmutatja a romantikus ideálok metamorfózisát is, bevallja, hogy mindazok az eszmények, amelyek a felvilágosodás és a forradalmak ideológusai szerint arra voltak szánva, hogy betöltsék a polgári társadalom, a közélet tereit, mindinkább kívül szorulnak a valóságon. Aki szerintük akar élni, annak vagy szembe kell helyezkednie korával, vagy el kell menekülnie, vagyis Iványi és nyomában az egész magyar újromantika főként ezt a megoldást választja — a szerelemben, az érzelmi életben kell őket megőriznie s újjáteremtenie. Iványi műve így lesz egyaránt előfutára a századelő realista, illetve újromantikus, szecessziós törekvéseinek. Kettétört pálya Iványi A püspök atyafiságát már betegen írta; akkor is súlyos beteg, amikor elhagyja Aradot, hogy szülővárosába visszatérve, elvállalja a Nagyvárad szerkesztését. 1891-et írunk, a Tisza-éra, amelynek közéleti viszonyait regényében bírálta, véget ért: az ország egy új korszak küszöbén áll. A program, amelyet beköszöntő cikkében megfogalmaz, a lap mögött álló liberális váradi polgárság igényeit fejezi ki, s mindazt célul tűzte ki, amit a szabadelvű kormányzat korábban csak szavakban vállalt, a gyakorlatban megcsúfolt: jogegyenlőséget, demokráciát. Írói munkásságra megint kevés ideje van. Mindössze egy vékony kis novellás kötetet jelentet meg, Apró regények (1893) címmel. A kötetben egy új, uralkodó motívum és hang jelenik meg; főtémája a halál, hangja a rezignált szomorúságé, szorongásé. Egy csalódott, kifáradt embernek a portréja rajzolódik ki a novella-hősök arcában, akik valamennyien megcsalódott, a korai halál által letiport lények. E mellett egy új regény tervét dédelgeti, ez azonban csak terv marad. Tüdőbaja egyre súlyosabb, egy megfázás ágyba dönti, s 1893. október 19-én meghal. Az akkor már országos hírű, a pesti és vidéki irodalmi körökben egyaránt megbecsült írót az egész ország gyászolja. Nagyvárad, Arad, Szeged, Debrecen és Budapest sajtója tele van, még hetek múltán is, a róla szóló visszaemlékezésekkel. Az emlékezők az egyéni tragédiát gyászolják, de valamennyien érzik, hogy Iványi kettétört pályája nemcsak egyéni sors, hanem egy nehezen kibontakozó, számos akadállyal küzdő nemzedék szimbóluma is. S ezt az érzést mondja ki — egy neki tulajdonított cikk alapján, úgy hihetjük, Ady Endre, aki nagyváradi újságíró évei alatt nemcsak Iványi nevével, hanem munkásságával is találkozik, s publicisztikája rajta is nevelődik: „Hajh, hajh ! Szörnyűséges nézni. Harminc éves alig múltam, s egy isteni generáció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista és még egy egész csapat . . . És én gondolkoztam rajta, miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élő halott, aki még ittmaradt?... Valamennyit az ereje tette boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget. Nádszál derék, nem önálló fej. Ami forrongó zavaros viszonyaink közt megbecsülhetetlen adomány. Persze, ezt hiába is magyarázták volna szegényeknek!” (Ady Endre összes prózai művei I. 1955. 368.).