A magyar irodalom története 1945-1975, 2/1. (Budapest, 1986)

A SZÁZADFORDULÓ HANGJA ÉS A KONZERVATÍV KÖLTÉSZET UTÓÉLETE

A SZÁZADFORDULÓ HANGJA ÉS A KONZERVATÍV KÖLTÉSZET UTÓÉLETE Abban a lírai folyamban, mely a múlt század végének gondolatvilágát fejezte ki sok változatban, s egyre határozottabban haladt Ady költői forradalma felé, sokféle életérzés nyert teljesen újszerűnek számító megfogalmazást. Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költészetében már a kor elmúlásra, az élet álomszerűségé­re hangolt filozófiai gondolkodásmódra kapott hangot, s mellettük más költők is egyre határozottabban fejezték ki azt a felismerést, hogy az idő hatalmas tengeréhez viszonyítva az egyedi lét csak töredékes pillanat, s a lírikusnak ezt az életérzést kell tudatosítania olvasójában. Justh Zsigmond Naplójában olvassuk e jellemző szavakat: „A hold fénye, virágillat s a természet szava s a szomorú dalok eggyé olvadnak. Fölolvadnak kimagyarázhatatlan érzésre, mely színig telíti lelkemet, azt hiszem, sem előbb nem éltem, sem utána nem fogok élni.” Ebbe a felismerésbe belejátszott az az érzés is, mely leginkább a nagyvárosi emberforgatagba került költőt jellemezte: a századforduló lírikusai fokozott érzékenységgel visszhangoztak a napi valóság látható és tapintható ellentmondása­ira, a kifejlődő kapitalizmus korlátlannak látszó lehetőségeire egyfelől s a nyomorúságos, kiszolgáltatott emberi sorsra másfelől. Zempléni Árpád, az Ady előtti korszak jeles tehetsége nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a költészetnek — ha emberközelben akar maradni — meg kell találnia a kifejezés új formáit. S az új, a városi költészet az ember belső világa felé fordult. Míg az Aranyt ideáljának valló nemzeti klasszicizmus az általános emberit vallotta vezércsillagának, a századfor­dulón jelentkezett költők az egyénre összpontosították figyelmüket, s a különös létjogát hangsúlyozták. Az alkotás immár nem a szépséget igyekezett megfogal­mazni, tapintható közelségbe hozni, hanem a szubjektum gondolatvilágáról próbált vallomásos képet adni. S ezzel együtt megváltozott a költői kép funkciója is: míg korábban a líra szemléletileg, tapasztalatilag is igazolható képekben gondolkodott, a megújuló lírai látásmód a szabálytalanság, a lélek rezdüléseinek képszerű visszaadására törekedett. A költői képek önálló életre keltek, s velük együtt áthangolódott a vers zenéje is, a dallam, s a rímek hozzásimultak a vers alapérzéséhez, s a költő egyre inkább szimbólumokban próbálta tolmácsolni hangulatait és életérzését. „E fáradt világra — Egy új világ reszketve készül” — írta Ady Endre, s a századforduló költői ezt az „új világot”, a lélek belső világát igyekeztek minél pontosabban követni, áthangolva a nemzeti klasszicizmus megmerevedett poétikai eszközeit.

Next