A magyar irodalom története 1945-1975, 4. (Budapest, 1982)
Béládi Miklós - Pomogáts Béla - Rónay László: A NYUGATI MAGYAR IRODALOM (Vázlat) - Írói csoportok és "nemzedékek" - A múlt írói - Szitnyai Zoltán
embereket szégyenletesen meghurcolt az élet. Tépelődései, komoly számvetési kísérletei meglehetősen lapos bölcselkedésbe torkollnak, könyve panaszáradatnak, önsajnálatnak és illúziókergetésnek kenetes hangulatú keveréke. Az 1945-öt követő évek némely emigrációs könyvére oly jellemző önámítással a „nagy leszámolás”-ba veti reményét, bár azt legalább sejteti, hogy az „új hajnalt”, amikor az „emberi lélek szárnyra kel”, a bizonytalan, távoli jövő hozhatja el. Másik regénye, A zöld csillag (Youngstown, Ohio 1950) szintén életrajzi anyagból készült, a menekülttábor lakói közé vezeti az olvasót, a nyomorúságos viszonyok rajzát egy minden megpróbáltatáson diadalmaskodó idilli szerelem boldog kifejletével és a „léleklátó” figurájával ellenpontozza. Ez a csodálatos képességekkel megáldott ember, aki fölfedezi mások szemében a zöld csillagot, a halál jelét, bámulatos jóstehetséggel múltba és jövőbe lát, arra indítja az írót, hogy hosszan elmélkedjék parapszichológiáról, telepátiáról, empátiáról, mindenféle lélektani furcsaságról, a kevéssé ismert pszichikai folyamatokról. A megfoghatatlan, értelmen túli világból próbál erőt meríteni, s a szóvirágokkal ékesített misztika nyújt neki támaszt a magára maradottságban. Ezt a könyvet is átszövi a csalódottság és a kiábrándultság érzése, az a balsejtelem, amelyet Krisztusról szóló drámája, A megfeszített (Youngstown, Ohio é. n.) előszava emígy fogalmazott meg: „a belső összeomlás fenyeget. Az a veszedelem, hogy vagy magunkban vagy utódainkban megszűnünk magyarnak lenni. Lélektani folyamat ez, amellyel önmagát veszítheti el mindenki. Nem is szándékosan, hanem az események és életkényszer, a körülmények hatása alatt.” Szitnyai Zoltán (1893—1978) az ötvenes évek legelejétől Salzburgban élt, s attól kezdve haláláig majdnem húsz könyvet adott ki: regényeket, novellákat, verses misztériumdrámát, esszéket, visszaemlékezéseket. Regényei, novellái kevésbé érdekesek, e műfajokban itthon sem tűnt ki, kint töltött évei során sem alkotott nagyobb figyelmet érdemlő elbeszélő művet. Esszékötetei (Őrzők a vártán. Bruxelles—Hilversum—München 1957; Szellemi tájakon. Chicago 1971) számos adalékot örökítenek meg 20. századi írókról és kortársairól, találó képet rajzolnak Adyról, Tersánszkyról, Móriczról, Kosztolányiról, Karinthy Frigyesről, József Attiláról, emlékeket jegyeznek fel Szabó Lőrincről, Márai Sándorról, Németh Lászlóról, Illyés Gyuláról és irodalmi eseményekről — az első könyvnapról, az 1933-as lillafüredi írótalálkozóról — nyújtanak érdekes beszámolót. Az írások némelyikében jól kitapintható a tárgyilagosságra törekvés, de szembeötlőek az író elfogultságai is, a baloldalhoz tartozó irodalom nem egy képviselőjéről csak elítélő szavai vannak, ezzel szemben a konzervatív írók irodalomtörténeti újraértékelését sürgeti, nagyobb megbecsülést követelve Tormay Cecilnek, Herczeg Ferencnek, Csathó Kálmánnak. Szitnyai Zoltán is átélte az anyanyelvtől elszakadt, visszhangtalan magányban dolgozó emigráns író állandóan sajgó hontalanságélményét. Őr-