Curiai Értesítő - Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 1-149. szám)
1877-01-03 / 1. szám
» SZERKESZTŐSÉG ♦•s kiadó hivatal : Pest, Erzsébet tér 14. sz.. W emelet. hova a lap szellemi részét illető közletményeken kívül, a/, előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beiktatandó hirdetmények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el 3D.________________ Második évfolyam: 1877. 1.87. Szerda, január 3. GURXÁS G8TESXT0. JOGSZAKI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAPÉ 1A 'á [A pM h7 B ^ A „CURIAI ÉRTESÍTŐ“ megjelen minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: Egész évre . . 15 frt — Fél évre ... 7 ,v 50 Negyed évre . . 4 „ — Hirdetések: Egy hatodhasábos petitaor egyszeri hirdetésért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden belgtatásnál. A bélyegdíj külön minden belgtatás után 30 kr. osztr. ért ■■ ....—..I V - - -• ■■ - --- -- - ----------------------------—— Előfizetési felhívás. Lapunk — címéhez képest — mindent közöl, ami a felső törvényszékeknél történik. A lehető legnagyobb gyorsasággal hozza a bejelentéseket a referensek neveivel együtt; hozza a mikénti elintézéseket; hozza az elvi jelentőségű határozatok legkorrectebb kivonatait döntvényeket napról napra. Ezeken kívül gondoskodva van arról, hogy vidéki előfizetőink bármily természetű kérdezősködéseikre a leghitelesebb, legkimerítőbb választ nyerjenek, posta fordultával. A tömeges pártolás lehetővé tette, hogy az említetteken kívül más irányban is kielégítsük az igényeket, a napi kérdések tüzetes megvitatása, érdekes tárcák; tarka hírrovat, törvényszéki csarnok, országgyűlési dolgok, causticus apróságok fogják lapunk tartalmát képezni a rendes rovatokon kívül. A közigazgatást illetőleg, elvárva a szakférfiak közreműködését, igyekezni fogunk megküzdeni kötelességünkkel. Amúgy is terhes viszonyok közt élő szakközönségünk részére a „Budapesti Közlöny“ — a hivatalos lap — tartását teljesen feleslegessé teszszük. A leglelkiismeretesebben közlendjsik nap nap után mindazon kinevezéseket, kitüntetéseket, névváltoztatásokat, ingatlanokat s ingókat illető minden árverési, foglalási hirdetéseket, csődhirdetményeket, idézéseket, körözéseket s pályázatokat, s ezeken kívül teljesség okáért közlendjük kivonatban ama miniszteri rendeleteket is, melyek időnkint a hivatalos közlönyben jelennek. Azt hiszszük, hogy a fáradságos munka által aránylag nagy megtakarítást okozunk előfizető közönségünknek, mely lapunkban egy előfizetési árért két lapot kap Ajánlva lapunkat föltép a szakközönség figyelmébe, kérjük az előfizetések mielőbbi beküldését, hogy teljes példányokkal szolgálhassunk s hogy kiadóhivatalunkban a munkatorlódás akadályokat veszüljön. Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvashatók. . . A szerk. Beköszöntő. Boldog új évet kívánunk olvasóinknak! Kívánjuk, hogy visszapillantva a múltra, szomorúság ne fojtsa el hazafias keblüket! Mi is előre tekintve, fátyolt vetettünk a múltra, mert különben — őszintén megvallva — alig volna kedvünk haladásra, alig reményünk a jobb jövő iránt. Mert már rövid pályafutásunk alatt tapasztalnunk kellett, hogy nálunk némák az emberek, nem mernek szólni, süketek a fülek — nem akarnak hallani. A haza létérdekével legszorosabb kapcsolatban álló dolgokban nincs aki felemelje szavát. Közönbösséget tapasztalunk minden oly felszólalás iránt, mely a mostoha viszonyainkat okozta sebek gyógyítását, hegesztését tűzte ki nemes céljául. S ha mélyebben hatolunk be eme rendkívüli állapot indokainak kutatásába, azt találjuk, hogy a személyes érdek, a családi ezerágú kapcsolat, a pajtáskodás, s más kicsinyes érdekek azon tényezők, melyek e bábeli zavart előidézték. Mi azonban nem fogunk megszűnni ily körülmények dacára sem: fölszólalni egyes sebek orvoslása iránt, melyek úgy a törvénykezés, mint a közigazgatás terén naponkint észlelhetők, érezhetők. Mert előttünk az állampolgárok jól felfogott érdekei a mérvadók s habár céltévesztettnek hiszszük is fölkiáltásainkat, alapjában elhibázottaknak mégsem tarthatjuk. Bennünk él a remény,hogy habár fölötte elszomorító visszonyaink egyelőre kizárják ugyan annak lehetőségét, hogy igazságszolgáltatásunk ügyében javulás álljon be, de a kormányhatalomban jelenleg osztozó, sőt a helyzetet domináló egykori baloldal józanabb felfogásra jutva, elvégre talán figyelmet fordítana igazságszolgáltatási viszonyaink rendezésére. Elmondottuk a lefolyt 1876. évre történt visszapillantásunkban, hogy a jó igazságszolgáltatás fokmérője minden állam műveltségének és polgáriasodásának, s hogy az a törvény felel meg céljának, mely sajátságos viszonyainkat soha szem elől nem téveszti. S vajon ki elég vakmerő állítani, hogy igazságszolgáltatásunk — kielégítő, megfelelő, az ország viszonyainak? Bizonyára senki. A jogát kereső fél csak hoszszadalmas és költséges eljárás után, sokszor évek múlva juthat eredményhez; — a közönség csaknem reszket már az igazság templomába, a bíróság elé vinni ügyét — midőn a jelenlegi kormánypártnak egyik legkitűnőbb embere is ki merte mondani a képviselőházban, hogy oly drága az igazságszolgáltatás, hogy szegény ember nem is keresheti jogát. Igazságszolgáltatás-e az, hol a bírói járatlanság, önkény és hatalmaskodás oly kirívó jeleivel találkozunk, mint hazánkban; hol a törvényhozó testületnek nem épenséggel hízelgő törvényekre hivakozhatunk: melyek ellentmondók, s elveikkel még a legfelsőbb fórumok sincsenek tisztában ? Vajon nem emelhető-e ily viszonyok között, az állam ellen az a vád, hogy nem teljesíti kötelességét, nem képes megfelelni fönséges feladatának ? S erre az ingoványos alapra akarunk még folyton építeni; ez alapon akarjuk felemelni a magyar igazságügy reform-épületét! Mi határozottan ellenesei leszünk a célttévesztett törekvésnek, s egész erélylyel küzdeni fogunk, hogy Magyarország igazságügyének korhadó fája, melyet pedig az idegen légkör korhasztott meg, visszaültettessék ama egésséges talajba, melyben életét, virágzását visszanyerheti. Küzdeni fogunk erőnkhözképest nyílt sisakkal. Oly gárda egyik vezetőjévé avatott sorsunk, mely meghalhat, de nem adja meg magát. Teljesítjük a missiót, melyet önerőnkből kezdettünk, s melyre ma már a magyar polgárság szine-virága által küldetünk. Tehát félre csüggedés, fél reménység! ’ kezdjük a munkát. Boldog újévet! Budapest, 1877. jan. 2. Annak idejében, jelesül lapunk 53-dik számában megtámadtuk az esküttszék egykori buzgó védője, az osztrák igazságügyérnek az esküttszéki igazolatlan felmentések tárgyában a törvényszéki elnökökhöz intézett átiratát; — tettük pedig ezt azért, hogy saját kormányunk kedvét az idétlen példa vonzásától elvegyük. A „Neue freie Presse“ legutóbbi számában bár jó későn, szintén a mi álláspontunkat foglalja el, s az érdekes cikkből, a következő momentumokat közöljük vázlatosan. „Önkénytelenül eszünkbe jut ez a nevezetes tény, midőn újabb időben különböző oldalról hallunk panaszokat az igazolatlan fölmentések s az esküttszékek hibái miatt. Ha ezeket összeállítva, a föntebbihez hasonló bizottság elfogulatlan véleményezése alá bocsátanák, a hasonló esetek túlnyomólag nagyobb számával kétségtelenül alaptalannak találtatnék a szemrehányás. Sőt még ott is, hol a fölmentés nem felel meg a tényállásnak, fönmarad az a további kérdés: vajon ennek oka nem épen úgy, sőt nagyobbára a tárgyalásban közreműködő más tényezőkben keresendő-e Senki sem fogja tagadni, hogy elhibázott ítéletek csakugyan keletkeztek, épen úgy Ausztriában, mint Német-, Angol-, vagy Franciaországban. Azonban ily egyes esetekből, melyek csak egyesek hibái lehetnek, képtelenség volna a jury átlagos működésképességét megítélni, s épen oly hibás dolognak látszik, midőn átalában igazolatlan fölmentésekről beszélnek, holott csupán a conkrét eset ismerete nyújthat lehetőséget a tett szemrehányás megállltóságának megítélésére. Ez különösen ott látszik szükségesnek, hol a fölmentést durva elnézéssel, vagy épen az esküttek szándékos kötelességszegésével akarják összeköttetésbe hozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk hogy kitől származik a szemrehányás az igazolatlan fölmentések ellen. Ha azt a vádló emeli, ez az ő szempontjából érthető. Vádjával, melyet bár bebizonyítottnak vélt, nem hatolhatott keresztül, s ezért a vádlott elítélését várhatta. Az a többször hallott megjegyzés is, hogy a jogot ismerő bíró ezt, vagy azt az esetet máskép ítélte volna meg, elővigyázattal fogadandó. Mert ennek felfogásmódja természetes okokból lényegesen eltér az esküitekétől. Utóbbiak elfogulatlanabbul mélyednek az eset individualitásába, s inkább nat reájuk annak emberi s erkölcsi oldala, míg az előbbi legelőbb is a törvény jelvének a bűntényre való alkalmazhatóságát veszi szemügyre koncét esetben. Ama fölmentések azonban csakugyan igazolatlanokul jelölhetők meg, melyeknél az esküttek túlteszik magukat a törvényen, s a bizonyítékokon, s jogosulatlan alanyi érzéstől vezéreltetve határoznak. S ha ily esetben, mint nem régen történt, az angol biró igy szólhatott az esküitekhez: „Birói gyakorlati pályám egész folyamán szándékosabb s nyilvánosabb esküszegésnek, mint a jury ebben az esetben elkövetett, tanúja nem voltam. Ez mindazt túlszárnyalja, amit lehetőnek tarthattam. Ez szigorú beszéd ugyan, de érzem, hogy kötelességem gyakorlatában itt, mint Angolország egyik bírája ülve, köteles vagyok azt alkalmazni“ — akkor a világon mindenütt van törvényes eszköz hasonló visszaéléseket a jövőben is elháríthatni. Azonban ilyenkor határozott ténynek kell szemünk előtt lebegni. Átalános célzás itt nem segíthet. Ha átalában az igazolatlanoknak jelölt fölmentések összegéből levonjuk azokat, melyek a fentebbi okokból a szemrehányást nem érdemlik meg, csak egyes esetek maradnak fönn a jogosult szemrehányásnak. Ezek azonban soha sem lesznek képesek a feladatát komolyan s buzgalommal felfogó s rendesen találóan is ítélő esküttszéki intézményt jótékony működésében megrendíteni. Hiszen valamennyi működési körben merülnek föl egyes hibák s tévedések, s az esküitek lajstromába fölveendő egyének megválasztásánál a politikai s bírósági hatóságok irányt adó befolyása folytonosan fonnan tartva.