Curiai Értesítő - Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 1-149. szám)
1877-06-03 / 126. szám
Második évfolyam. 1877. 126. 87. a | „MAGYAR JOGÁSZ" | naogjelen minden nap, hétfőt kivéve. U Előfizetési ár: egész évre . . 15 frt — | Fél évre . . . 7 „ 50 a Negyed évre . . 4 „ — ^ Hirdetések: | F.gy hntodha^ábon petitsor egy- o szeri hirdetéseért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A fő bélyegdíj külön minden beigtatása után 80 kr. osztr. ért MAGYAR JOGASZ JOGSZAKI ES KÖZIGAZGATÁS! NAPILAP. Budapest, vasárnap, Junius 3. j «^DoehoeDa^asxxXsaxesDa^ SZERKESZTŐSÉG és kiadó hivatal: Test, Erzsébet tér 14. se., II. emelet, kova a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési díjak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el. Az igazi ok. Mióta a pártok fusiója megtörtént, a hazafiak többségének éber figyelme mindig Tisza Kálmán miniszterelnök ténykedésein csüggött. Ő volt az a férfiú, ki a legjobb hírnek örvendett a „vármegyeisták“ díszes sorában. Megy egy üléseken, országos üléseken tartott hangzatos beszédei mind arra nézve szolgáltak garantiául, hogy: ha ő kormányra kerül, az ósdi közigazgatás kora lejár a megyékben s jöni fog egy uj, melyért buzgó imát rebegnek megyei árvák, szolgabirák, főispánok, autonomisták egyaránt. Vannak irányok, melyekben a közvélemény tényleg nem csalódott a miniszterelnökben.Neki olykor-olykor elég erélye volt szembeszállni horvátokkal, tótokkal, oláhokkal. Hatalmas dialecticája s erély színébe öltöztetett phrasisai sok magyar ember előtt tették őt népszerűvé. A „Philippire“ hivatkozó Politot nem kisebb energiával silányította tönkre, mint a turóczszentmártoni atyafiakat. Vannak azonban az alkotmányos élet mezején más terrénumok is, ahol Tisza Kálmán ő exclája, nem csak hogy a várakozásnak nem felelt meg, sőt határozottan kedvezőtlen sziliben tüntette fel magát, azok előtt, kik őt istenítették. Megyei administratiónk rész — mondják mindenfelé; a szolgabirák nem ismerik kötelességeiket; az alispánok nem bírnak ellentállni a pressiónak; a főispánok egyenesen a kormány zsebében vannak s a főrendiházba parancsszóval berendeltetnek szavazás végett. Sok a rabló, gyilkos mindenfelé;a személy- és a vagyonbiztonság csak oly fogalom, mely szótárunkból kitörültetett! Szóval zavar, baj, megbizkatlanság mindenütt! A gondolkozó emberek pedig nem hajlanak meg a tények logikája előtt, hanem keresik, kutatják, fürkészik az okozatokra vezető okokat. Ne fáradjanak a hazafiak! Megfejtjük mi a titokzatos talányt. Nem a keleti kérdés bonyodalma lankasztja el a megyei tisztviselők erejét, nem a vám- és bankegyesség körül folyamatban levő tárgyalások bénítják el a tehetséget, gyilkolják meg az akaratot, vetnek békét a törekvésre. Egyéb ok van itt. Mélyrehatóbb. Az említett fontos ügyek legfelebb is sarkalhatnák az adminisztratív közegeket! Ha nem jó igazságügyünk, ha a rövidebbet húzzuk a vám- és bankkérdésben, ha az árvíz, rozsda, phylloxera vastatrix egymásután és egymás mellett fellépve üldözik a nemzetet, és súlyosan nehezednek reája, csak új ösztönök a veszélyek, hogy legalább más téren kárpótoltassanak a nemzet egyesei. S van-e erre alkalmasabb tér, mint az adminisztrátió; hol nyílik a tisztségre választottnak, szebb alkalma, mint épen itt? Tehát miért nincs ez így ? Miért az örökös panasz, miért az a vád, hogy a fusio óta még roszabb a megyei élet? Mindennek oka igen egyszerű. Tisza Kálmán, a vármegyei autonómiának egykori buzgó, hatalmas védője, a legmegcsontosodottabb cerrtrálisja. Irányának minden szála abban öszpontosul, hogy a legutósó megyei írnoktól a főispánig minden ember Budapestről kormányoztassék. Még nem merte ugyan a nagy szót pure et simple kimondani az erélyes belügyér, de javaslatai oda czéloznak, beszédei oda veagálnak. Fölséges is lenne az, ha a budai várból közvetlenül rendelkezhetnénk a pandurcommissariusokkal. És e törekvést senki sem kiséri nagyobb figyelemmel, mit épen a szolgálatban levő vármegyei tisztviselők, kiknek módjukban volt még a törvénykezési szervezés alkalmával is meggyőződni arról, hogy az e téren már csakugyan nélkülözhetlen szakképzettség is mellőztetvén, oly protegált tehetetlenségek nyertek birói stallumot, kiknek működését csakhamar megsinylette s sinyli még most is az igazságszolgáltatás. Jól tudják ők, hogy ha Tisza Kálmán keresztül viszi szándékát, vége lesz a megyei atyafias hivatal osztogatásnak s két helyébe más, országos osztozkodás. Jól tudják a megyei tisztviselők, hogy, ha egyszer lábuk alatt megingattatik a talaj, rakásra hullnak, mint földingáskor a kártyavárak, hogy romjaikon új, többet semmivel sem érő palota épüljön. Jól tudják, hogy most csak egyes familia dominálhatja a polczokat, akkor dominálja majd maga a belügyét, s el fog bánni az „ érdemetlenekkel “ tetszése szerint. S mert mindezt tudják, a helyzet nyomása folytán roszul megy minden, a jövő árnyvetése alatt közönyös minden tisztviselő s elfojtatik még az önérzetes vélemény-nyilvánítás is, a politikai szabadságok eme legszebbike. Kevés beszédűek az emberek a megyében, s kevés tényűek. Nem szidnak senkit, nem dolgoznak semmit. Miért is tennék? Nem tudják, mit hoz a holnap, nem tudják, hogy mikor váltja fel az aranybasáskodást“, a „vas-rabszolgaság.“ Bármit akarjon különben a kormány, siessen. Ne tartsa nyugtalanságban a kedélyeket, s kétségben a tisztviselőket. Akár roszabb jó, akár jobb, mindegy az eredményre nézve, csak gyorsan jöjön. Legyen minden hajdú és főispán satellese a kormánynak , csak administratív hatóságaink ismerjék s tegyék meg kötelességeiket ! Budapest, június 2. A pénzletétek kezelése a nélkül is csigaszerű. Ha deponáltatik pénz vagy érték, Pontiustól Pilátusig kell futni, folyamodni. Annál több útja van azonban az embernek, ha a letétet ismét kézhez akarja venni. De balsorsunk még mindig azt akarja, hogy nehezítsük az utakat módokat, hogy több legyen a baj, melyek alatt már különben is roskadozunk. A fővárosi bíróságok bevették azt a szokást, hogy a fél, vagy ügyvéd, ha már megkapta is a kiutalványozó végzést, s az jogerőre is emelkedett, csak bizonyos napokon s bizonyos óráig jelentkezhetik az illető bíróságnál, ebbeli szándékát kijelentendő. Hogy miért?s minő törvény alapján: nem tudjuk- Az ügyvéd ezt is megteszi, hozzászokott már a szégyenítő, szolgaias engedelmességhez. Teszi pedig ezt azon véleményben, hogy a jó rend kivánja. A bírósági szolga is csak ama meghatározott bizonyos napokon viszi ki az ellenőrző letétkönyvet a letéthivatalba, itt Budapesten a fővámházhoz, mely könyv nélkül törvény szerint a letét se le nem tehető, sem ki nem vehető. Kimegy az ügyvéd a letéthivatalba, a bírósági szolga azonban még nincs ott a letéti könyvvel. Várakoztat magára s későn érkezve meg, nem lehet egyenként és jó rendben, hanem csak tömegesen eleget tenni a feleknek. Ilyenkor növekedik a zavar, ránczigálás, taszigálás, a hivatalnokok confusioja. S mindennek oka a szolga. Eltekintünk ezúttal a felek roppant kárától, mert az ügyvéd fél napot haszontalanul eldogálva, felszámítja költségeit felének. Ezen a bajon segíteni kell és segíteni tartoznak a bíróságok. Jól van, tartsák meg a törvényben nem gyökerező s általuk indokolatlanul meghonosított eljárást , de annyit joggal követelhet a közönség, hogy a letétnaplót hordozó szolga kellő időben legyen helyén, nehogy miatta a közönség érdekei hátrányt szenvedjenek. Sőt kívánjuk, hogy a letéthivatal pénztárnoka mindenkor bizonyítsa : hány órakor jelent meg a szolga, mert néha korán indul a bíróságtól s az után ólálkodik. Báró Apor Károlynak avásárhelyi jogászegylet május 27-én tartott rendkívüli közgyűlésén mondott elnöki megnyitó beszéde. Tisztelt közgyűlés! Üdvözlöm önöket uraim, kik megjelenésükkel újabban kitartásukat tanúsították azon lankadatlanságban, mely közczélokért önzetlen tevékenységre buzdítja a lelkes hazafit. Fájdalommal kell azonban kijelentenem, hogy egyletünk választmánya nem rendes, hanem rendkívüli közgyűlést hívhatott össze, melynek tárgyát mielőtt előterjeszteném, engedjék meg, hogy rövid visszapillantást tegyek egyletünk életére, és azon okokra, melyek hanyatlását előidézték. A polgári jogegyenlőség megvalósítására való törekvésnek áramlata, fájdalom, nálunk is elborította nemcsak társadalmi életünket, hanem törvényhozásunkat is. Ha végigtekintünk épen a modern államok életén, lehetetlen észre nem vennünk, hogy ez az áramlat minél határtalanabbá vált kiterjedésében, annál több nyomorúságot is keltett, és gyakran veszélyeztető azt a szabadságot, melyet a jogegyenlőség eszméje megvalósításának kellett volna biztosítnia. Akkor teremtették meg a legnagyobb jogegyenlőtlenséget, midőn az egyenlősítést vitték keresztül. Ezer meg ezer egyenlő szabadságra jogosult vitális érdeket támadván meg, épen azt a szabadságot semmisítették meg, amelynek nevében hajtották keresztül kérlelhetlenséggel a jogegyenlőséget. Hol volt a polgári szabadság és jogegyenlőség nagyobb zsarnoksággal megtámadva, mint Francziaországban, valahányszor a mindent egyenlősítés elve tört magának korlátlan utat? S hol volt ellenben a szabadság állandóbban biztosítva, mint Angliában, hol az egyenlősítést az ország minden institutiójában csak ama határig terjesztették ki, meddig a jogegyenlőség eszméjének megvalósítása azt múlhatatlanul követelte. Hazánknak egyes részei különböző társadalmi viszonyok között különböző törvények alatt éltek századokon keresztül. Ugyanazon jogviszonyok, melyeknek a jogegyenlőség követelményei szerint részint megszűnniük, részint módosulniok kellett, különbözőleg fejlődtek, alakultak, el annyira, hogy azok egyenlősített eljárással az ország különböző részeiben egyenlő igazságossággal megoldhatók nem voltak. Miután a törvényhozás intézkedései mégis ezen irányban indultak, ennek felismerése keltötte fel egyletünk alakulásának eszméjét. Ki nem érezte volna egyebek között az akadályoknak súlyát, melyek a birtokviszonyok rendezésének processusa elé gördíttettek az ujabbi intézkedések által ? Az ország nagyobb részében az úrbéri kötelékből folyó viszonyok mondhatni elenyésztek, míg ellenben az ország ezen részében mégsem bontakozott ki abból az érdekeltek nagy része, s a birtokrendezésnek — úgy az egyesek mint a közgazdasági érdekek roppant nagy kárára, nevezetes akadályait képezik. Elmondhatnám egész sorozatát a hasonló viszáságoknak, melyek mind abból származtak, hogy az egyenlősítés kedvéért, ugyanazon kérdéseknek ugyanazon eljárás szerint való megoldása felerőszakoltatott, tekintet nélkül arra, hogy egészen különböző viszonyok léteztek az ország ezen részében, mint másutt. Ki volna képes a törvényhozást roszindulattal gyanúsítani? vagy megtagadni tőle a legjobb szándékot ? Ámde az élet gyakran megtagadja az elméletet, s ez nem mindenkor ismeri fel annak