Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)
1877-09-12 / 209. szám
Tanártársaim megtisztelő választása folytán ez idő szerint nekem jutott a szerencse a megnyitó beszédet megtartani s ezzel az egyetemi ifjúsághoz szólni. Az egyetemi ifjúság minden országban a nemzet reményét, szine-javát, szemefényét alkotja. Tőle függ a nemzet jövendő tekintete, és tekintélye. Ő képezi azon mértéket, mely szerint meghatározható: mit is mennyit várhat a jövő bizonyos államtól. I. Az egyetemi ifjúság csak a tudomány és magasabb fokú szellemképzés megszerzése által felelhet meg hivatásának, s teljesítheti ama várakozásokat, melyeket a haza joggal megkövetelhet tőle. Helyesen hangsúlyozá egyetemünk egykori érdemkoszorús rectora, Toldy Ferencz: „Mai napság — úgymond — csak egy hatalom van, mely valóban önálló és fentartó. „Ez a tudomány s az ebből táplálkozó miveltség. E hatalom csak egy erőt ismer a kisebb népekben, a tudományt és értelmiséget, mely ha hiányzik, elsöpri azokat, vagy magába olvasztja őket. “ De midőn tudományról szólunk, ez alatt csak azt a valódi, elmélyedő, komoly és alapos ismeretet értjük, mely a szellemkincsek világában szélesebb láthatárt nyit és biztos tájékozást nyújt. Nem értjük ellenben azt a felületes, u. n. áltudományt, mely tudósok helyett fönnen szédelgő tudákosokat teremt, kik szakalapú s téves irányú tanulmányaik által elkábitva, füstöt terjesztenek fény helyett. Régi tapasztalat bizonyítja ugyanis, hogy a fölületes tudomány, csak a szellemnek kóros mirigyeit, a lázas agyú és jégszivü rajongókat szaporítja, kik sohasem váltak még javára a társadalomnak. Mert míg a felületesen ízlelt bölcselet Istentől eltávolít, a teljesebben merített hozzávezet vissza, — mondja Yerulami Baco. A mily magasztos jelenség a valódi tudomány embere, kiben az ismeretek dús vagyona szeplőtlen jellemmel párosul: époly elidegenítő látvány az olyan, ki tudományát meghazudtolja erkölcsi alantiságával; ki csak hivalkodik, kaczérkodik, vagy épen üzérkedik a szellemkincsekkel. A felületes tudománynyal mindig karöltve jár a taréjoskodó gőg. Annak képviselői lenni helyett látszani kívánnak inkább. — Merész állításokkal játszanak szemfényvesztősdit, csakhogy nagyokul tűnjenek föl az elámíthatók szemeiben. Holott azok előtt, kik „fenékig látnak az emberbe“ s kik a színes foltok mögött észt és szivet keresnek, csak nevetségessé, vagy legalább is szánandóvá teszik magukat. Helyesen jegyzi meg róluk közmondásunk, hogy „torkig tanultak, de fejükbe semmi sem ment“, meg hogy „magasan hordják fejüket, mintha ők hajtanák a gönczös szekerét“. Azonban szerencsére legyen mondva, a tudósok eme tönelges fajtája nem honi termény. Mert az igaz magyar jellemnek nem természete az önmagával jóllakott és túltelt büszkeség, sem a tolakodás, vagy a ravaszság, sem az álszemérem. Hanem sajátja igenis a szerény őszinteség, nemes nyíltság és kellő korlátokat ismerő tisztesség Abból a nemesebb értelmű aristocrata természetből, nem csekély adag van az ép magyar jellemben, mely nemzeti becsületére féltékeny, mely tűr és szenved, ha kell; de a felfuvalkodott megátalkodástól, vagy elvetemedéstől óvakodik. Szerencsére, mondom, a tudósok imént rajzolt fajtája nem hazai termény. Fájdalom azonban, hogy meghonosításán újabban sokan buzgólkodnak. Ifjaink közé is kezd már befészkelődni. Midőn azonban a csehüveget a gyémánttól, s az áltudományt megkülönböztetjük a valódi tudománytól, ugyan ennél kell, hogy ismét megkülönböztessük azt a tudományt, mely az önálló és szigorúan fegyelmezett gondolkozásban nyilvánul, attól, mely pusztán assimilatio által tengődik. Ez utóbbinál nem ok nélkül figyelmeztetett bennünket egyetemünk két év előtt volt rectora, Than Károly, miszerint ez a helyett, hogy tudományos életünket nemzeti egyéniségünk épségben maradásával fejlesztené, észrevétlenül és csendesen olvaszt föl az idegen civilisatióba. Ne az ily tudomány legyen tehát törekvéseink tárgya, mert az ilyennek haszna kevés, hátrányai pedig számosak, mivel azon veszélynek tesz ki, hogy assimilálni fog bennünket. Előttünk lebeg az egyéni sajátságaikból kivetkőztetett nemzetek sorsa, s megborzadunk e látványtól, melyivel szemközt nem lehet eléggé hangoztatnunk, hogy a magyar csak a szellemi küzdés terén elért önállóság által, tehát csak mint magyar lehet valami. Ha e tulajdonságát eldobja, nem vonhatja vissza kezét anélkül, hogy magára koporsófedelet ne húzzon. Az ily nemzet számára hasztalan hozzák a legüdvösebb törvényeket rendeleteket s hiába készül a legtökéletesebben szervezett anyagi hatalom is. Ezek sem mentik meg azt már többé. Minden nagy eszme, tett és mű, mely később az emberiségre kihatott, s azt és a civilisatiot tovább vitte, elsősorban vagy kiválólag nemzeti volt. Az önálló jellemmel és egyéniséggel nem biró s ezek hiányában a „megnemzetiesített“ műveltséget is nélkülöző nép nem jelenhet meg különválóan az emberiség nagy családjában. Nélküle történik meg minden, ő csak mások képmása, mások nyomain tévelyeg, mint járszalagon a gyermek vagy mint vezetők karján az elgyöngült öreg. Hasonlít a letörött ághoz, melynek sem lombja, sem virágja, sem gyümölcse nincs. Az oly nemzet számára, mely szellemi dolgokban a külföld uszályhordozójává lett s mely csak másolja, önállóság nélkül utánozza a külföldi civilisatiót és idegen intézményeket, — a történelem kiszakított lap, melyről letörölték nevét. Az ily nemzet meg van fosztva saját „én“-jétől. Legdrágább kincsét, s a szellem eredetiségét vesztette el, melyet a legdusabb anyagi jólét sem pótolhat többé. Sanyarú jelenben éli jövőjét s dicsőség helyett szégyenüir égne arczán, ha ezt a halál sápadtsága már előbb el nem borította volna. Beomlott sírján nem emelkednek emlékoszlopok, melyeknél fiai dicsvágytól gyötörtetve sirhatnának. Csak gyomok teremnek rajta, mintegy jelképéül a bentporló test szellemének. Az ily nemzet halála sehol sem kelt részvétet, s egy még könyet sem ejtenek miatta. Mert váljon ki is sirhatna oly koporsónál, melynek halottját senki sem látta, ismerte, vagy bámulta. Legfölebb a kóbor szellő hord fölötte lassú morajjal vándor regéket, hogy a már mélyen alvókat még mélyebb szenderbe, álomba ringassa. A „nemzeti szellemű“ tudományosság tehát, mely az önálló és szigorúan fegyelmezett gondolkozásban nyilvánul s mely nemzeti egyéniségünket idegen civilisatiók által assimiláltatni nem engedi, — ez az, a mire törekednünk kell. Soha sem volt erre nagyobb szükségünk, mint a mostani mindenünnen „árkot ásó“ körülmények között. A legnagyobb nemzetek az angol, franczia, német és amerikai csak saját jellegük, saját nemzeti szempontjuk szerint lettek úrrá, nagygyá és hatalmassá. A magyar is tehát, ha őket követni akarja, cselekedjék úgy, mint magyar nemzet. Vegye át más nemzetektől azok gondolatait, cserélje ki eszméit, de dolgozza is föl azokat saját egyénisége és körülményei szerint, szóval tegye azokat nemzetivé. A chinaiak elve, kik minden idegentől elzárják magukat, és oly nevetséges és veszélyes, mint azoké, kik minden idegent utánoznak, de maguktól semmit sem teremtenek. Az ilyenek utoljára magukra sem ismernek rá s még átvételeik is föl nem dolgozva s az önálló jelleget nélkülözve, nyom nélkül röppennek el. Az önálló tudományosság azon alap, melyen az egyetemes haladás java eredményeit sikerrel befogadhatjuk. Ezen ép tőke kell az európai tudományt, művészetet, és az újabb kor áldásos fejleményeit beoltanunk, óvatosan és olykép, hogy népünk törzsfájának egykori díszes lombjai újra kiviruljanak és saját színezetű, saját zamata s valóban ízletes gyümölcsöt teremtenek. A „nemzeti szellemű“ és önálló tudomány erélyes fejlesztése az a kutforrás, melynek egésséges folyamából üdítő és edző erőt meríthetni, valódi megújulásunk és megigazulásunkra. Ez és vele őseink erkölcseinek, szokásainak és komolyabb érzületének fölelevenítése az a támpont, mely fajunk ősi örökségét nemcsak hogy biztosan megtarthatja a forrongásban levő nemzetiségek fölgerjedt nagyravágyásaival szemközt, hanem az abból önként folyó valódi rokonszenv gyarapítása utján jövőbeli hivatásának is díszesen megfelelhet. Mint a hajdani mondák szerint az átszellemülő Hercules csak dicső tettek és sok szenvedés árán emelkedhetek a fensőbb hatalmak körébe: olykép, magasztosul ezen az utón nemzetünk is az erkölcsi érték közméltóság és jó hírnév ama polctára, melyen a tiszteletre és ragaszkodásra érdemessé teszi magát s következetes elismerést nyerend mindenütt, közel és távolban egyaránt. Ily erkölcsi erővel meg lehet hódítani azt is, mi más után, vagy anyagi erőszakkal nem lenne kivívható. Mert ez az a hatalom, mely kis nemzeteknek is maradandóságot biztosit. (Folyt, köv.) Elvették mindenemet! Nem hagytak meg semmit. Majd ökölre szorítja kezeit. — Adjátok vissza nőmet, gyermekeimet! — kiáltja fenyegetőn s kétségbeesetten. — Adjátok vissza! Ti kergettétek őket halálba. . . . S tekintete egyre ijesztőbb lesz. E fénytelen szemekből a kezdődő őrültség borzalmas daemonja vigyorog elő. — Adjátok vissza! — kiáltja . . . Felmegyek a királyhoz .... Annak nevében tettetek tönkre ... De én tudom, hogy a király jó enagylelkű ... Ő vissza fogja adni nekem feleségemet és gyermekeimet. . . . Az aggastyánból a legmardósabb fájdalom s keserű paroxysmusa szól. Föl akar emelkedni, hogy visszakövetelje szeretteit — de erőtlenül rogy viszsza helyére. Elfeledte-e, hogy már napok óta nem evett semmit? .... Mi történt hát a „fehér házban ?“ Minő borzasztó katastrófa érte lakóit? Elmondjuk. Tényeket mondunk el. Száraz tényeket, melyek azonban a legmegrázóbb társadalmi drámát képezik. Pár hét előtt váratlanul az adóvégrehajtó jelent meg a kicsiny „fehér házban.“ Az ősz, keresetképtelen ember húsz s néhány forinttal adósa volt az államnak. Hasztalan könyörgött halasztásért s ígérte, hogy ősz elejére meg fogja fizetni adóját: a végrehajtó, utasításához ragaszkodva,kérlelhetetlenül lefoglalta és szekérre rakatta a szegény család szerény holmiját. Óh, ez végzetes nap volt a „fehér ház“ lakóira nézve. Könybe lábadt szemekkel nézték, hogyan kerülnek értékesebb ingóságaik a kocsira. — Ezt is, — mondá a végrehajtó a varrógépre mutatva. A két idősb leány halotthalvány lett. — Irgalom, uram! — kiálták kétségbeesetten. — E varrógép képezi összes vagyonunkat. Ez keresetünknek forrása. A munkával, melyet rajta végzünk, tartjuk főnagy szüleinket s magunkat. Ha ezt is elviteti ön, koldusokká leszünk. S az egész család fohászkodva kulcsolta össze kezeit, irgalomért esedezve. — Sajnálom, — mondá szárazon az állam érdekeinek képviselője. — Ez a varrógép a legértékesebb tárgy. Le kell foglalnom . . . Úgy történt, A végrehajtó szekere tovább robogott a varrógéppel s egyéb ingóságokkal, egy egész családot a kétségbeesés martaléka gyanánt hagyva hátra. A fehér házban az Ínség kínos napjai köszöntöttek be. A leányok nem készíthették el az elvállalt munkát, melyre számított a kereskedő. Varrógép hiányában képtelenek voltak megkeresni szüleik s maguk számára a mindennapi kenyeret. Egy napon aztán az utósó kenyérdarab s az utósó krajczár is eltűnt a fehér házból. A három leány szive majd ketté repedt, hogy éhezni látták azokat, kiktől életüket nyerték. .— Anyám, apám — mondák másnap, megyünk Budapestre munkát, vagy szolgálatot keresni. Elmentek, — s nem tértek többé vissza . . . Mari, a kétségbeeséstől sarkalva, egy éjjelen a lánczhidról a Dunába dobta magát. Ilonka, ki nem tudott hamarjában Budapesten szolgálathoz jutni, világgá ment, s többé nem adott magáról hírt, Róza pedig ... ah, e szerencsétlen leány gyalázatot hozott szülőire. A nyomor a bűn ösvényére sodorta. Divatos öltöny födi tagjait. De talán jobb volna, ha ő is ott feküdnék a Dunában, a kétségbeesettek e nagy hús közös sírjában. Mikor mindezen iszonyú hírek eljutottak a „fehér házba“, a szerencsétlen anya leborult a feszület elé, bűnei bocsánatát kérve a mindenhatótól. Aztán egy üvegcsét vett elő, kiürítve tartalmát. A bevett méreg ott az üdvözítő jelképe előtt ölte meg a legszerencsétlenebb anyák egyikét .... * * * Tudod már most szíves olvasóm, miért kéri vissza a szederfa alatt ülő aggastyán a jelentkező őrültség pillanataiban nejét és gyermekeit?! Ah, hiába kéri. Nincs hatalom, mely föltámaszsza ez ősz ember szeretteit, kiket az adóvégrehajtás kérlelhetetlen szigora kergetett halálba . . . . Irgalom nagy istene! Könyörülj ez agg emberen s rövidítsd meg szenvedéseit, hadd egyesüljön a halálban szeretteivel. Vegyes közlemények. Király ő felsége Csillag Benő budapesti kir. ítélőtáblás bírót a curia legfőbbitélőszéki osztályához bíróvá nevezte ki. Pohl József elhalt munkácsi közjegyző iratai a beregszászi kir. tszék irattárában őriztetnek. Pócsy György Nagy-Szőllősre helyettesített kir. közjegyző irodáját i. é. aug. 8-kán megnyitotta.