Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 150-300. szám)

1877-09-12 / 209. szám

Tanár­társaim megtisztelő választása folytán ez idő szerint nekem jutott a szerencse a meg­nyitó beszédet megtartani s ezzel az egyetemi ifjú­sághoz szólni. Az egyetemi ifjúság minden országban a nem­zet reményét, szine-javát, szemefényét alkotja. Tőle függ a ne­mzet jövendő tekintete, és tekinté­lye. Ő képezi azon mértéket, mely szerint megha­tározható: mit is mennyit várhat a jövő bizonyos államtól. I. Az egyetemi ifjúság csak a tudomány és magasabb fokú szellemképzés megszerzése ál­tal felelhet meg hivatásának, s teljesítheti ama várakozásokat, melyeket a haza joggal megkövetel­het tőle. Helyesen hangsúlyozá egyetemünk egykori érdemkoszorús rectora, Toldy Ferencz: „Mai nap­­ság — úgymond — csak egy hatalom van, mely valóban önálló és fentartó. „Ez a tudomány s az ebből táplálkozó miveltség. E hatalom csak egy erőt ismer a kisebb népekben, a tudományt és értelmiséget, mely ha hiányzik, elsöpri azokat, vagy magába olvasztja őket. “ De midőn tudományról szólunk, ez alatt csak azt a valódi, elmélyedő, komoly és alapos ismeretet értjük, mely a szellemkincsek világában szélesebb lát­határt nyit és biztos tájékozást nyújt. Nem értjük el­lenben azt a felületes, u. n. áltudományt, mely tudósok helyett fönnen szédelgő tudákosokat teremt, kik szakalapú s téves irányú tanulmányaik által elká­­bitva, füstöt terjesztenek fény helyett. Régi tapasztalat bizonyítja ugyanis, hogy a fölületes tudomány, csak a szellemnek kóros miri­gyeit, a lázas agyú és jégszivü rajongókat szapo­rítja, kik sohasem váltak még javára a társada­lomnak. Mert míg a felületesen ízlelt bölcselet Is­tentől eltávolít, a teljesebben merített hozzávezet vissza, — mondja Yerulami Baco. A mily magasztos jelenség a valódi tudomány embere, kiben az ismeretek dús vagyona szeplőtlen jellemmel párosul: époly elidegenítő látvány az olyan, ki tudományát meghazudtolja erkölcsi alantiságával; ki csak hivalkodik, kaczérkodik, vagy épen üzérke­dik a szellemkincsekkel. A felületes tudománynyal mindig karöltve jár a taréjoskodó gőg. Annak képviselői lenni helyett látszani kívánnak inkább. — Merész állításokkal ját­szanak szemfényvesztősdit, csakhogy nagyokul tűn­jenek föl az elámíthatók szemeiben. Holott azok előtt, kik „fenékig látnak az emberbe“ s kik a színes foltok mögött észt és szivet keresnek, csak nevetségessé, vagy legalább is szánandóvá te­szik magukat. Helyesen jegyzi meg róluk közmon­dásunk, hogy „torkig tanultak, de fejükbe semmi sem ment“, meg hogy „magasan hordják fejüket, mintha ők hajtanák a gönczös szekerét“. Azonban szerencsére legyen mondva, a tudó­sok eme tön­elges fajtája nem honi termény. Mert az igaz magyar jellemnek nem természete az ön­magával jóllakott és túltelt büszkeség, sem a tola­kodás, vagy a ravaszság, sem az álszemérem. Hanem sajátja igenis a szerény őszinteség, nemes nyíltság és kellő korlátokat ismerő tisztesség Abból a ne­mesebb értelmű aristocrata természetből, nem cse­kély adag van az ép magyar jellemben, mely nem­zeti becsületére féltékeny, mely tűr és szenved, ha kell; de a felfuvalkodott megátalkodástól, vagy elvetemedéstől óvakodik. Szerencsére, mondom, a tudósok imént rajzolt fajtája nem hazai termény. Fájdalom azonban, hogy meghonosításán újabban sokan buzgólkodnak. Ifjaink­­ közé is kezd már befészkelődni. Midőn azonban a csehüveget a gyémánttól, s az áltudományt megkülönböztetjük a valódi tudo­mánytól, ugyan ennél kell, hogy ismét megkülön­böztessük azt a tudományt, mely az önálló és szigorúan fegyelmezett gondolkozás­ban nyilvánul, attól, mely pusztán assimilatio által tengődik. Ez utóbbinál nem ok nélkül figyel­meztetett bennünket egyetemünk két év előtt volt rectora, Than Károly, miszerint ez a helyett, hogy tudományos életünket nemzeti e­g­yé­ni­s­é­gü­nk épségben maradásával fejlesztené, észrevétlenül és csende­sen olvaszt föl az idegen civilisatióba. Ne az ily tudomány legyen tehát törekvéseink tárgya, mert az ilyennek haszna kevés, hátrányai pedig számosak, mivel azon veszélynek tesz ki, hogy assimilálni fog bennünket. Előttünk lebeg az egyéni sajátságaikból kivet­­kőztetett nemzetek sorsa, s megborzadunk e látvány­tól, melyivel szemközt nem lehet eléggé hangoztat­nunk, hogy a magyar csak a szellemi küzdés terén elért önállóság által, tehát csak mint magyar lehet valami. Ha e tulajdonságát el­dobja, nem vonhatja vissza kezét a­nélkül, hogy magára koporsófedelet ne húzzon. Az ily nemzet számára hasztalan hozzák a legüdvösebb törvénye­ket rendeleteket s hiába készül a legtökéleteseb­ben szervezett anyagi hatalom is. Ezek sem men­tik meg azt már többé. Minden nagy eszme, tett és mű, mely később az emberiségre kihatott, s azt és a civilisatiot to­vább vitte, első­sorban vagy kiválólag nemzeti volt. Az önálló jellemmel és egyéniséggel nem b­i­r­ó s ezek hiányában a „megnemzetiesített“ műveltséget is nélkülöző nép nem jelenhet meg különválóan az emberiség nagy családjában. Nélküle történik meg minden, ő csak mások képmása, má­sok nyomain tévelyeg, mint járszalagon a gyermek vagy mint vezetők karján az elgyöngült öreg. Hasonlít a letörött ághoz, melynek sem lombja, sem virágja, sem gyümölcse nincs. Az oly nemzet számára, mely szellemi dolgokban a külföld uszályhordozójává lett s mely csak másolja, önállóság nélkül utánozza a kül­földi civilisatiót és idegen intézményeket, — a tör­ténelem kiszakított lap, melyről letörölték nevét. Az ily nemzet meg van fosztva saját „én“-jétől. Legdrá­gább kincsét, s a szellem eredetiségét vesztette el, melyet a legdusabb anyagi jólét sem pótolhat többé. Sanyarú jelenben éli jövőjét s dicsőség helyett szé­­gyenüir égne arczán, ha ezt a halál sápadtsága már előbb el nem borította volna. Beomlott sírján nem emelkednek emlékoszlopok, melyeknél fiai dicsvágy­tól gyötörtetve sirhatnának. Csak gyomok teremnek rajta, mintegy jelképéül a bentporló test szellemé­nek. Az ily nemzet halála sehol sem kelt részvé­tet, s egy még könyet sem ejtenek miatta. Mert váljon ki is sirhatna oly koporsónál, melynek ha­lottját senki sem látta, ismerte, vagy bámulta. Leg­fölebb a kóbor szellő hord fölötte lassú morajjal vándor regéket, hogy a már mélyen alvókat még mélyebb szenderbe, álomba ringassa. A „nemzeti szellemű“ tudományosság tehát,­­ mely az önálló és szigorúan fegyelmezett gondolko­zásban nyilvánul s mely nemzeti egyéniségünket idegen civilisatiók által assimiláltatni nem engedi, — ez az, a mire törekednünk kell. Soha sem volt erre nagyobb szükségünk, mint a mostani minden­ünnen „árkot ásó“ körülmények között. A legnagyobb nemzetek az angol, franczia, német és amerikai csak saját jellegük, saját nemzeti szempontjuk szerint lettek úrrá, nagygyá és hatalmassá. A ma­gyar is tehát, ha őket követni akarja, cselekedjék úgy, mint magyar nemzet. Vegye át más nem­zetektől azok gondolatait, cserélje ki eszméit,­­ de dolgozza is föl azokat saját egyénisége és kö­rülményei szerint, szóval tegye azokat nem­zetivé. A chinaiak elve, kik minden idegentől el­zárják magukat, és oly nevetséges és veszélyes, mint azoké, kik minden idegent utánoznak, de ma­guktól semmit sem teremtenek. Az ilyenek utoljára magukra sem ismernek rá s még átvételeik is föl nem dolgozva s az önálló jelleget nélkülözve, nyom nélkül röppennek el. Az önálló tudományosság azon alap, melyen az egyetemes haladás java eredményeit sikerrel befogadhatjuk. Ezen ép tőke kell az európai tu­dományt, művészetet, és az újabb kor áldásos fejlemé­nyeit beoltanunk, óvatosan és olykép, hogy népünk törzsfájának egykori díszes lombjai újra kivirulja­nak és saját színezetű, saját zamata s valóban ízle­tes gyümölcsöt teremtenek. A „nemzeti szellemű“ és önálló tudomány erélyes fejlesztése az a kut­­forrás, melynek egésséges folyamából üdítő és edző erőt meríthetni, valódi megújulásunk és megigazu­­lásunkra. Ez és vele őseink erkölcseinek, szokásai­nak és komolyabb érzületének fölelevenítése az a támpont, mely fajunk ősi örökségét nemcsak hogy biztosan megtarthatja a forrongásban levő nemzeti­ségek fölgerjedt nagyravágyásaival szemközt, hanem az abból önként folyó valódi rokonszenv gyarapítása utján jövőbeli hivatásának is díszesen megfelelhet. Mint a hajdani mondák szerint az átszellemülő Hercules csak dicső tettek és sok szenvedés árán emelkedhetek a fensőbb hatalmak körébe: olykép, magasztosul ezen az utón nemzetünk is az erkölcsi érték közméltóság és jó hírnév ama polctára, melyen a tiszteletre és ragaszkodásra érdemessé teszi magát s következetes elismerést nyerend mindenütt, közel és távolban egyaránt. Ily erkölcsi erővel meg lehet hódítani azt is, mi más után, vagy anyagi erőszak­kal nem lenne kivívható. Mert ez az a hatalom, mely kis nemzeteknek is maradandóságot biztosit. (Folyt, köv.) Elvették mindenemet! Nem hagytak meg semmit. Majd ökölre szorítja kezeit. — Adjátok vissza nőmet, gyermekeimet! — kiáltja fenyegetőn s kétségbeesetten. — Adjátok vissza! Ti kergettétek őket halálba. . . . S tekintete egyre ijesztőbb lesz. E fénytelen szemekből a kezdődő őrültség borzalmas daemonja vigyorog elő. — Adjátok vissza! — kiáltja . . . Felme­­gyek a királyhoz .... Annak nevében tettetek tönkre ... De én tudom, hogy a király jó e­­nagylelkű ... Ő vissza fogja adni nekem felesé­gemet és gyermekeimet. . . . Az aggastyánból a legmardósabb fájdalom s keserű paroxysmusa szól. Föl akar emelkedni, hogy visszakövetelje szeretteit — de erőtlenül rogy visz­­sza helyére. Elfeledte-e, hogy már napok óta nem evett semmit? .... Mi történt hát a „fehér házban ?“ Minő bor­zasztó katastrófa érte lakóit? Elmondjuk. Tényeket mondunk el. Száraz té­nyeket, melyek azonban a legmegrázóbb társadalmi drámát képezik. Pár hét előtt váratlanul az adóvégre­hajtó jelent meg a kicsiny „fehér házban.“ Az ősz, keresetképtelen ember húsz s néhány forinttal adósa volt az államnak. Hasztalan könyörgött ha­lasztásért s ígérte, hogy ősz elejére meg fogja fizetni adóját: a végrehajtó, utasításához ragaszkodva,kér­lelhetetlenül lefoglalta és szekérre rakatta a szegény család szerény holmiját. Óh, ez végzetes nap volt a „fehér ház“ la­kóira nézve. Könybe lábadt szemekkel nézték, hogyan kerülnek értékesebb ingóságaik a kocsira. — Ezt is, — mondá a végrehajtó a varró­gépre mutatva. A két idősb leány halotthalvány lett. — Irgalom, uram! — kiálták kétségbeeset­ten. — E varrógép képezi összes vagyonunkat. Ez keresetünknek forrása. A munkával, melyet rajta végzünk, tartjuk főn­agy szüleinket s magunkat. Ha ezt is elviteti ön, koldusokká leszünk. S az egész család fohászkodva kulcsolta össze kezeit, irgalomért esedezve. — Sajnálom, — mondá szárazon az állam ér­dekeinek képviselője. — Ez a varrógép a legérté­kesebb tárgy. Le kell foglalnom . . . Úgy történt, A végrehajtó szekere tovább robogott a var­rógéppel s egyéb ingóságokkal, egy egész családot a kétségbeesés martaléka gyanánt hagyva hátra. A fehér házban az Ínség kínos napjai köszön­töttek be. A leányok nem készíthették el az elvál­lalt munkát, melyre számított a kereskedő. Varró­gép hiányában képtelenek voltak megkeresni szü­leik s maguk számára a mindennapi kenyeret. Egy napon aztán az utósó kenyérdarab s az utósó krajczár is eltűnt a fehér házból. A három leány szive majd ketté repedt, hogy éhezni látták azokat, kiktől életüket nyerték. .— Anyám, apám — mondák másnap, me­­­­gyünk Budapestre munkát, vagy szolgálatot ke­resni. Elmentek, — s nem tértek többé vissza . . . Mari, a kétségbeeséstől sarkalva, egy éjjelen a lánczhidról a Dunába dobta magát. Ilonka, ki nem tudott hamarjában Budapesten szolgálathoz jutni, világgá ment, s többé nem adott magáról hírt, Róza pedig ... ah, e szerencsétlen leány gyalázatot ho­zott szülőire. A nyomor a bűn ösvényére sodorta. Divatos öltöny födi tagjait. De talán jobb volna, ha ő is ott feküdnék a Dunában, a kétségbeesettek e nagy hús közös sírjában. Mikor mindezen iszonyú hírek eljutottak a „fehér házba“, a szerencsétlen anya leborult a fe­szület elé, bűnei bocsánatát kérve a mindenhatótól. Aztán egy üvegcsét vett elő, kiürítve tartalmát. A bevett méreg ott az üdvözítő jelképe előtt ölte meg a legszerencsétlenebb anyák egyikét .... * * * Tudod már most szíves olvasóm, miért kéri vissza a szederfa alatt ülő aggastyán a jelentkező őrültség pillanataiban nejét és gyermekeit?! Ah, hiába kéri. Nincs hatalom, mely föltá­­maszsza ez ősz ember szeretteit, kiket az adóvégre­hajtás kérlelhetetlen szigora kergetett halálba . . . . Irgalom nagy istene! Könyörülj ez agg embe­ren s rövidítsd meg szenvedéseit, hadd egyesüljön a halálban szeretteivel. Vegyes közlemények. Király ő felsége Csillag Benő budapesti kir. ítélőtáblás bírót a curia legfőbbitélőszéki osz­tályához bíróvá nevezte ki. Pohl József elhalt munkácsi közjegyző ira­tai a beregszászi kir. tszék irattárában őriztetnek. Pócsy György Nagy-Szőllősre helyettesített kir. közjegyző irodáját i. é. aug. 8-kán megnyitotta.

Next