Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 149-300. szám)

1878-08-02 / 176. szám

Ugyanezt a javaslatot hoztuk mi lapunknak még múlt évi számaiban. A különfélék rovatában közöl egy esetet a bagatell-törvény köréből, hogy ugyanis a semmi­­tőszék illetékességi kérdésekben közbevetett sem­­miségi panaszok folytán számos esetben kimondot­ta, hogy ilyen meg olyan ügy a követelési összeg szerint nem tartozik a sommás, hanem a köz­ségi bíráskodás elé. A rendes bírák en­nélfogva azokban a bizonyos ügyekben el nem járhatván, a feleket a községi bírák elé uta­sították. Hanem ezen gatyás praetoroknak nem tetszett, hogy valaki rájuk „parancsolja“, hogy ők ítéljenek; úgy találták, hogy ezen ügyek nem tar­toznak a bölcs községi bíróság elé. És mivel a járásbíró a törvény 25. §-a értelmében csak a köz­ségi bíró érdemleges eljárása után veheti fel az ügyet, nincs a törvény szerint módjában a községi bírót illetékességére szorítani. A mindenütt eluta­sított boldogtalan felek valamennyi környékbeli jogtudóstól tanácsot kértek, a­kik nagy fejcsóválás közt csak azt mondották, hogy lesz ez baj, de a községi bíró jogorvoslat nélkül határoz illetősége fölött. Végre a felek a szolgabiróhoz ezen admi­­nistrationális gondviseléshez fordultak, a­ki látván, hogy az eset épen a választás küszöbén rész­vért szül, a hajdúval megüzente: ha a községi elöljáró­ság nem jár az ügyben el, 48 ó­r­á­r­a e­l­c­s­u­k­a­t­­ja és azonkívül sen­k­it sem hivat meg az elöljáróságtól a képviselő beszámo­ló beszéde után tartandó díszlakomá­­r­a. (Ez a legnagyobb rubrika. Szerk.) Ez utóbbi érv hatott; a községi bíróság „staute pede“ ítéletet ho­zott. A szolgabíró volt legalkalmatosabb közeg, aki a bírósági negatív illetékességi összeütközését a leg­­hathatósabb módon megoldotta. Nemde dicső egy állapot ez. Hol a földgömbön van még oly kiváló igazságügyi szervezet, hogy a legfelsőbb biró által hozott határozaton akármelyik drótos tótoktól vagy sertéshajcsároktól lakott, írást és olvasást alig tudó biró kifoghat és azt semmibe sem veheti. A köz­ségi biró saját illetősége tekintetében épen olyan végső instantia e szerint, mint a semmitőszék az összes magyarországi bíróságokra. Egy rangban áll tehát minden községi bíró e tekintetben a semmi­­tőszékkel. Egy másik gyönyörűsége ezen törvény­nek az 56. §., mely szerint az igazolási keresetet a helyben lakó fél az elmulasztott határnaptól számí­tott 8 nap alatt tartozik beterjeszteni. A másutt lakó félről azonban a törvény bölcsessége hallgat, így történt, hogy márczius első napjain tárgyalt ügyben a bíróság harmadik határban lakó fél iga­zolásának most július hó végén adott helyet, mert a törvény határidő tekintetében a bírót nem kor­látolja. Kereshetőség a birtokrendezésben.­­ Nem kevésbé fontosnak mondottuk tegnap azt a kérdé­s, hogy városokban és szabad kerüle­tekben ké­rítve van-e minden egyes közbirtokos, akár köz- haszonvételek, akár a birtoktagosításra nézve kereshetőségi jogra? — E kérdés megoldá­sára szintén hiányozván tételes törvényeink, meg­ígértük, hogy véleményünket ebben a dologban is elmondjuk. Hogy a kereshetőség egyik föltételét itt is a jogi személyiség kellékei s a birtokképesség ha­tározzák meg, azt tudhatja mindenki. Találkoznak azonban, kik ezen vezérszavak fogalmát és jelentő­ségét birtokos, birtokossági jog nem azon elvont s átalános értelemben veszik, mint azt a magyar tételes jog, különösen pedig az 1840: XXX. t.-cz. 1. §-a kifejezi. Ám, hogy kit kelljen valódi és kifogástalan birtokosnak tekinteni, eziránt nagyon megoszlók s átalában tévesek a nézetek. Sokan azt tartják, hogy csak az a birtokos (kü­lönösen magyar felfogás szerint) kinek külső és­­ gazdasági mivelés allatt álló terjedelmes, szántó­földei, rétei, kaszálói sat, vannak és hogy ennél­fogva sem azok, kik csupán házzal és belső telki állományával, sem azok, kik bevett helyi szokás­­ vagy gyakorlat szerint a közös haszonvételekben is részesek; sem azok, kik eredet vagy leszármazás útján bírnak ugyan jogczimmel, de tettleges és reál javakkal nem, birtokosokul nem lenné­nek tekinthetők s igy olyanul sem, kik az imént idézett törvény értelmében kereshetőségi jo­gosultságra képesitvék. E félszegség azon a gyenge felfogáson alapszik, hogy birtokos csak az, akinek bir­toka van; minélfogva csak a külsőség s ezek­ből is csak az egyéni tulajdont képező állomány a birtok és hogy sem a belsőség, sem a közös­beli illetőség nem az. E szerint tehát a ház, ház­hely, a belsőség, kert, udvartelek nem képeznek birtokot. Hogy ezen nézet minden jogbölcsészeti alapot nélkülöz és merőben a magyar törvé­­é­nyek ignorantiáján alapszik, ezennel kimutatjuk. j­­ellőzve itt a tulajdonnak-dominium és bir­­toknak-possessio régibb s újabb elméletét (L. S­a­­vigny: Recht des Besitzes. 1837., S­c­h­e­u­r­r Adolf: A római jog elvei. 78. §) csak a végleg megállapí­tott s elfogadott fogalmat állítjuk föl röviden, hogy aszerint a magyar törvény jogtételeit elemez­hessük. A tulajdon és birtok lényegét tekintve, a tulajdon a javnak és dolognak a személyhez való oly viszonya, mely szerint valamely tárgy, emen­nek korlátlan és kizáró uralma alá van vetve. Az ezen jogviszonynak megfelő tényleges állapot a bir­­t­­ok, mely a polgári jogban valamely tulajdonnak a teljes gyakorlását és használatát föltételezi. Ily értelmezést adott már régibb jogunk is Werbőczy szerint a birtokról (Tripart I. R. 24. ez. V. e. 68. 78. III. 21.) Birtoknak nevezzük továbbá azon jogokat és nem testi tárgyakat is, melyeknek csak haszonvételeiben részesülünk, mint például az öröklési jog, vadászati, halászati, legeltetési, fajzási sat. haszonvételi jog. (Huszty: Libr. II. Tit. 3. §. 1.) A birtoknak tehát több és különféle tár­gyai vannak, mint ezt értekezésünk már bővebben is kimutattuk. Magyarországon az 1832/6. XII. t.-cz.-nek 6. §-a a belsőséget világosan belső telki birtok­nak nevezi s a közös haszonvételek szabályozásá­ban a haszonvételek arányának alapjául vette, mi­dőn rendeli: „kinek-kinek belsőtelki birtokát a közös gyepből tett foglalások és egyéb belsőtelki birtokká fordított külső birtokrészeknek is kihagyásával, földmérő által kelletik fölméretni.“ Ugyan a tör­vény 2. §-a nem csak a házakat, de még a ház­helyeket s ezek tartozmányait is aránykulcsul veszi, miből következik; hogy miután az arányosításnak­­ tárgya és kulcsa különben sem lehet más, mint bizonyára valamely birtok, ha már a puszta ház­hely is b­i­r­t­o­knak tekintendő, annál inkább a há­zak, ha azok tartozmányokkal ellátva és lakosokkal­­ megülve is valának vagy vannak De hogy is ne lenne a ház vagy házhely birtok, midőn ugyancsak törvényünk 9. §-a azt rendeli, hogy minden ne­mesi udvartelek rendszerint két, vagy a körülmé­nyek szerint, három házhelynek vétessék föl. Világos, hogy itt a házhelyek csak surrogatumai az udvartelkek­ curiának, és hogy ha az udvartelkek már e­z ipso csak birtokok lehetnek, önmagától következik, hogy a ház és házhely is birtok. Kö­vetkezik továbbá, hogy ha valakinek háza vagy ház­helye van, az kétségtelenül birtokos, a mint­hogy azok, kik csupán házat birnak, a magyar nyelv paradigmái szerint is: „ház­birtokosnak“ szoktak neveztetni. Birtok tehát kétségtelenül, a ház- és házhely, annál inkább, mivel a magyar nyelv és törvény­e­s szavak alatt nem puszta fogalmakat, hanem tárgyi­­­­lagos javakat ért, vagyis jószágot, ami nem lég,­­ nem füst, nem pára és nem csillámló fény, hanem­­ megfogható, látható tárgy és vagyon. Következéskép,­­ ha birtok a ház és a házhely, annak tulajdonosa vagy használója is birtokos; és ha birtokos, mint ilyen, a közös haszonvételek szabályozásában bír k­e­r­e­s­h­e­t­ő­s­é­g­i j­o­g­g­a­l, de kell is, hogy bírjon. Ezek után önként azon kérdés merül föl, hogy váljon bir-e minden egyes birtokos a je­len esetben kereshetőségi joggal vagy csak a t­ö­rz­s­­birtokos? E kérdés szintén többféle magyará­­s­zatra szolgáltat okot, mivel a törzsbirtokosok ké­­­­pezik jogi kifejezés szerint az osztály, örökösödés, f AICIA, Oroszosán. A háremnek titkai nincsenek jobban elfed­ve a gyaurok előtt, mint Oroszország társadalmi élete. E végtelen nagy birodalom, melynek hatá­rait nem ismeri sem a czár, sem a pétervári föld­rajzi intézet, mely a népek tarka tömkelegét öleli magába, annyi eredetiséggel rendelkezik, amennyi elég lenne az egész művelt világnak. Az utazók csak felületesen írnak az oroszok specialitásairól, regényíróik nem nyúlnak be a nép életébe, hogy megismertessék a sajátságos világot. Bedecker pe­dig épen nem akadt még, aki bebarangolja a kék menyét lakta sivatagokat, hegyeket, völgyeket. Egyes dolgokból azonban már lehet következ­tetni az orosz társadalmi életre. Sok került az utóbbi évekből is, különösen Sassulu­s Vjera fegy­verének eldördülte óta, ami új világításban tünte­ti fel a Rurikok jogora alatt élő népeket. Mi most egyetlen vonással az igazságszolgál­tatást akarjuk megismertetni. Nem Pétervárról, Moszkvából, Kiewből veszszük történetünket, mert ott már a bevándorolt németség, melynek ubi be­ne, ibi patria és más fajok, de különösen a­miatt, hogy sok a kereskedő, civilizálódtak az emberek valamennyire és legfelebb is azt teszik, hogy a törvényszék által felmentettet rendőrség várja ko­csijával, hogy a szabadság, Szibériába szállítsa. Szólunk egy esetről, mely ott történt a „kis oro­szok“ között. Ebben a tartományban, t. i. Kis Oroszország­ban sok e vagyonos ember. A­ki közülök születés­re nézve is kiválik, az mindegyik egy-egy kis czár. Pavlov Pavlovits azok közé tartozott, akik nagyon sok vagyont örököltek és még többet sze­reztek. Kereskedő volt az atyja, ő se vitte feljebb. A párisi Sipler & Pongor czéggel is egyenes ösz­szeköttetésben állott. Lakott pedig Erdotz nevű faluban, jobban mondva annak a végén egy gyö­nyörű dombon. Nincs olyan európai kényelem, ami Pavlov Pavlovitsnál fel ne lett volna található. A derék ur nem élt treberrel, hanem eurageauval, piperin­­nel, chartreussel, benedictinerrel és nem kökényből fejtette a bort, hanem élvezte a Lafittet, rajnai borokat, madeiráit, xeresit, cyprusit és mindenek felett a champagneit. Lakosztálya úgy volt beren­dezve, hogy megirigyelheti vala az ezer egy éj bármely hőse. Termeiben puha perzsa szőnye­gek elnyomák a szerelmi sóhajt; chinai vázák di­­sziték a szobák sarkait; török sopkák, amerikai kerevetek s a comfort minden igényeit kielégítő bútorok voltak szobáiban. Titkos kárpit ajtókon illatos, világlehelettel nehéz szobákba lehetett jutni, melyek közepén arany halak fürgélkedtek a kristálytiszta szökőkút gyöngyöző vizében. Ezrekbe kerülő menyezetek, nyugágyak, illatszerek mutatták, hogy e helyeken jól szokott mulatni a ház ura, midőn a vadbőröket eladta. Természetes dolog, hogy paradicsomával nem dicsekedett Pavlov Pavlovits, mert könnyen fülébe mehetett volna Tscsukoff herczegnek. Abból pedig az a baj származhatott volna, hogy simpliciter megfosztotta volna birtokától. Hátha még azt is megtudta volna a vidék kis királya, hogy Pavlov Pavlovitsnak nincs felesége, hanem háremet tart. Pedig úgy volt valósággal. A millionárius ke­reskedő jártában keltében összeszedett egy tuczat „feleséget“ s azokkal élvezte a siralom völgyének kábító gyönyöreit. Mikor megelégelte őket, vissza­szállította azon tájakra, ahonnan elvitte, gazda­gokká tette s kicserélte másokkal. Mily rettenetes bűn az: egy orthodox orosz­nak — háremet tartani s igy a földön anticipálni a tulvilági örömöket. Ha megtudná Tscsukoff herczeg! És hát megtudta. Borzasztó állapot. A her­czeg gyermekkorában a jámbor orosz szerzetesek kö­zött nevelkedett és mikor három esztendeig katona volt, akkor is egy régiments­ pópa volt oldalánál, nehogy eltérjen lelke az istentől s a czártól! Valaki besúgta neki, hogy furcsa dolgot lá­­t­­ott egyszer, mikor bátorsága volt étet belesni Pav­­i­lov Pavlovits fölülről világított szobáiba. Tizenkét angyali szépségű szűz tánczolta körül Pavlovitsot, ki középen bort ivott, hosszú nyakú poharakból ; egyszer-másszor egy-egy angyal is nagyot ül­te a poharakon, kiket aztán a jó Pavlovits megcsípett, ahol épen ért. Harmincz katonájával rontott egy éjjel Tscsu­koff herczeg Pavlovits paradicsomára. A ház ura nem védhette magát azon egyszerű okból sem, mert részeg volt, mint a csap. A herczeg elfoglalta a kastélyt és felfürké­szett mindent. Amulettejéhez kapkodott, hogy ki­­sértetbe ne essék, mikor azokat a villogó szemű leányokat, azzal a kínálkozó kényelemmel megpil­lantotta. De hideg maradt, mint a jég. Lefeküdt egy asztalra, körbe állittata a ka­­t­­onaságot és megmagyarázta nekik, milyen bor­­z­zasztó vétket követett el az a gyalázatos Pavlovits. S így megbántani az istent s a minden oroszok czár­­ját! És ki tette? Egy kereskedő! Ez boszut kíván. Másnap reggel a szigorú erkölcsű Tscsukoff herczeg kivitette a lakásból Pavlovitsot, megkö­­töztette. Aztán leü­ttette a fejét és elásatta, beta­­postatta. Az erkölcstelenség, vallástalanság meg volt boszulva. Ő pedig elfoglalta Pavlovits paradicsomát és még az éjjel ott borozott, ott hált. És el sem is ment onnét, míg a drága italokból, a leányok szép­­­­ségéből tartott. Hanem akkor egyenesen a pokolba ment, mert férfi korának delén elerőtlenedve­­ meghalt. Ilyen Oroszországban az igazságszolgáltatás.

Next