Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 149-300. szám)
1878-10-20 / 242. szám
III. évfolyam 1878. MAGYARÉ JO3ÁSZ“ minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: Egész évre ... 16 frt. — Fél évre .... 7 „50 Negyed évre . . . „ — Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: Egy hatodbasábon percusor egyszeri hirdetéséért 18 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 18 kr., minden beigtatásnál. A bélyegdij kfulsm minden beigtatás után 30 kr. osztr. ért. megjelen 242. sz. Budapest, vasárnap október 20 MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség kiadóhivatal , Budapest, V. József tér 3. sz. hővé, a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beigtatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A csődtömeggondnok perlési joga. Bármily kevésbé szivesen teszszük, mégis kénytelenek vagyunk ismét felszólalni a semmítoszéknek lapunk tegnapi számában közlött amaz ujóbbi megállapodása ellen, melylyel kimondta, „hogy a csődtömeg érdekében sommás után tárgyalandó keresetek érvényesítésére és megindítására a csődtömeggondnok is jogosítva mn. Nem szívesen szólalunk föl, mondjuk, mert nem tartjuk kívánatosnak, hogy legfelsőbb törvénykezési fórumunk határozatai iránt a bizalom teljesen elenyészszék. Pedig ezt kell eredményezni annak, ha minduntalan oly botlásai konstatáltatnak, melyek a törvénynek szándékos vagy gondatlan mellőzését tanúsítják. De viszont, ha meggondoljuk, hogy ama botlások megrovása, egyrészt talán nagyobb gondosságra indítandja a semmitőszéket, másrészt pedig az igazságügyminisztériumot fogja némely, már valóban elkerülhetlen intézkedés haladéktalan foganatosítására bírni, lehetetlen hallgatással mellőznünk a kérdéses határozatot. Csődtörvényünknek, számtalan hibája daczára, megvan legalább az a jó oldala, hogy szavait félreérteni nem igen lehet. Alkotói, talán azért, mert előttük nem német eredeti feküdt, hibátlan és világos nyelvezettel formulázták az egyes intézkedéseket. És és ezért nem is forgott soha legkisebb kétség sem fenn az iránt, mikép kellessék ama törvény 23. és 24. §§-ainak, a cselekvő követelések behajtására vonatkozó részét, értelmezni. A 23. §. ugyanis a tömeggondnok kötelességeit körülírva, e tekintetben azt rendeli, hogy a tömeggondnok azon tartozásokat, mik a tömeget követelőleg illetik, amennyire per nélkül bevehetők, behajtja. A 24. §. szerint ellenben azon tartozásokat, mik a tömeget követelőleg illetik, amennyire per nélkül megkaphatók nem volnának, törvény útján behajtani a perügyelő tartozik. Szabatosabban körülírni ennél azt, hogy hol végződik a tömeggondnok s kezdődik a perügyelő hatásköre a cselekvő követelések behajtása tekintetében , lehetetlenség. Addig, míg per nélkül be lehet hajtani a követelést, semmi köze a perügyelőnek hozzá; midőn azonban törvény útjára kell lépni, tehát jogvita keletkezik, a perügy elő van jogosítva a tömeg nevében föllépni. Nem egyéb különben csődtörvényünk emek intézkedése, mint következetes keresztülvitele az alapul vett azon elvnek, hogy a tömegvagyoni viszonyai, a tömeggondnok jogviszonyai ellenben a perügyelő által hozandók rendbe. Ebből az elvből indultak ki a csődtörvény alkotói akkor is,midőn perügyelőnek csak ügyvédet engedtek kinevezni, tömeggondnok választását azonban szabad tetszésére bízták a hitelezőknek. Harmincnyolcz esztendő alatt nem is jutott eszébe senkinek felperességet vindikálni a tömeggondnoknak. Úgy a tudomány, mint a praxis elismerte, hogy aktív követelések per útján egyedül a perügyelő által hajthatók be. A vita csakis a körül forgott, hogy a tömeg képviselőjeként kell-e a perügyelőnek a keresetet megindítani —mely esetben felperes a tömeg lenne — vagy pedig egyszerűen saját felperessége alatt érvényesítheti a követelést, hivatkozva perügyelői minőségére. A lényegre nézve ez közönyös , és azért bíróságaink elfogadták a keresetet, akár önmagát, akár pedig a tömeget nevezte is meg a perügyelő felperesül. Legkevésbé sem változtat a dolgon az, hogy sommás vagy rendes per után hajtandó-e be a követelés? A per útján való behajtás minden körülmény között a perügyelő teendője s minthogy a törvény nem distinguál, nec nos distinguere licet. Ily körülmények közt csak akkor magyarázhatjuk meg, de természetesen nem menthetjük a semmitőszék határozatát, ha figyelembe veszszük, hogy a csődeljárás a semmitőszéket nem ismeri fölebbviteli fórum gyanánt, a semmitőszéknek ennélfogva kevés alkalma van a csődtörvénynyel foglalkozni. Mert csakugyan ez a körülmény szolgálhatna , magyarázatul akkor is, ha a semmitőszék sommás pereket azért hisz a tömeggondnok által indíthataknak, mivel sommás perekben a fél személyesen is megjelenhet. Kétségbe nem vonható ugyanis, hogy a csődtörvény értelmében lehet peres félnek tartani a tömeget vagy a perügyelőt, de semmi esetre sem a tömeggondnokot. Vagy talán az indította volna ily megálllapodásra a semmitőszéket, hogy határozata folytánaz ügyvéd-felügyelő keresete csökkenni fog, amennyiben a munkadíjakat a nem-ügyvéd tömeggondnok fogja élvezni a sommás perek után? . . . Ezt még föltételezni is alig merjük. A kérdéses döntvény olyan eset alkalmából külföldi bűnesetek szemléje. Páris lakóit a Chatou hídnál elkövetett rejtélyes gyilkosság tartja izgatottságban. A kávéházakban, a boulevardeokon, ez képezi a beszéd tárgyát. Az egész eseményt különösen az teszi a párisiak előtt oly érdekessé, hogy a gyilkos a franczia aristocratia egyik női tagja, ki feltűnő alakja, férfias magaviselete és vakmerő lovaglásai által a nagyközönség figyelmét amúgy is magára vonta. F. é. október 9-én Royer államügyész Párisból levelet kapott, melyben tudtára adatik, hogy Ranovitz lengyel származású fiatalember Chatou hídjánál H. B. bárónő által agyonlövetett és ennek nagyobb igazolásául a következő sorok voltak mellékelve: Alálírott elismerem, hogy a levélben foglaltak a valóságnak megfelelnek. Él. B. bárónő Saint- Germain utcza. Az államügyész, miután az aláírás női kéztől látszott származni, de mert H. bárónő lakása pontosan megjelöltetett, megindítá a nyomozásokat. Lambinet vizsgáló bíróval egyetemben H. bárónak, a gyilkosnak jelölt nő atyjának lakására mentek. Az öreg báró egy minden tekintetben tisztes ősz, ki megilletődve fogadá szomorú kötelességüket teljesítő vendégeit. Lambinet, H. bárónő után kérdezősködvén, a szomszéd fényesen bútorozott terembe vezettetett. H. Bella bárónő a vizsgáló bírót és az ügyészt minden zavarodás nélkül fogadá, a hozzá intézett kérdésekre felelve, teljes nyugalommal beismerte, hogy a Chatau hídjánál csakugyan agyonlőtt egy fiatal egyént. Az eseményre vonatkozólag a következő részletek ragadják meg figyelmünket: Regalowszky Miron az ut és hídépítési vállalat tisztviselője 1873. évben megismerkedvén H . . . Bella családjával, a házhoz járatos volt és végre a házi kisasszonyba szerelmes lett. Bella bárónő viszonza a fiatal ember érzelmét és biztatá is kedvesét, hogy kérje meg őt atyjától. Az öreg H. báró megtestesült aristocrata, mint vagyonos ember e kérelmet határozottan visszautasító, Regalowszkyt pedig házából kitiltó. A fiatal ember ezt annyira szívére vette, hogy Chatouban magát agyon lőtte. Bella bárónét igen lefújtó e hit és a Regalewszky után való bánat komoly betegségbe ejté, sőt volt idő, midőn felgyógyulásához alig volt remény. Betegségéből felépülvén, Regalewszkyhez irt leveleit óhajtá, de a legszorgosabb kutatások sem vezettek eredményre, végre azon meggyőződésre jutott, miszerint azok kedvese által még halála előtt megsemmisíttettek. Ezt annyival inkább hihető, mert tartalmuk, viszonyuk egész mélységét tárgyazván, nem is gondolhatott mást, hogy Regalowszky, mint lovagias ember, azokat még halála előtt elégette. Ezelőtt néhány hónappal H. Bella bárónő R . . . betűvel aláirott levelet kapott, melyben értesittetett, miszerint a levelek megvannak és az illető kész azokat megfelelő pénzösszegért átadni s miután czim és lakás nem volt kitéve, a szegény bárónő mit sem tehetett. Később több hasontartalmu levél érkezett, végre október hó 5-én esti 11 órára H. bárónő a Chatou hídjához találkára hivatott. A szegény leány a fentieket közlé szüleivel és a kitűzött helyen revolverrel fölfegyverkezve, meg is jelent és ott két urias öltözetű egyént talált, ezek egyike magát Ranovitznak, Regalowszky barátjának mondván, őt e szavakkal támadta, meg: Itt vagy nyomorult, te okoztad barátom halálát, most kezemben vagy. A szegény leány még ekkor megtartotta nyugalmát és azt felelte: Nem ez a főkérdés, csak azt mondja meg, mennyit kiván a levelekért. Ranovitz a szitkolódást folytatva, a szerencsétlen nőt arczulte, mire ez revolverét kirántva, lőni akart, azonban e perczben a másik egyén közbe veté magát, a lövés eldördül és ezen egyén egyet sikoltva, halva rogyott a Szajnába, Ranovitz pedig elmenekült. Bella hazatérvén, az egész eseményt elbeszélte szüleinek. E hó 7-én ismét kapott levelet és abban találkozási helyül az o re an s i képcsarnok lett kitűzve. II . . . bárónő oda is elment és ott ismét Ranovitzet találta, kitől leveleit követelve, azokért 15 végre 20,000 frankot igért. Ez azonban, a leveleket nem adhatta oda, mert nem voltak nála — mint mondá — azok lakásán vannak. Bella ezen egyénnel kocsiba ült és elment annak lakására, de izgatottságában, mind a negyed, mind az utcza nevét és a ház számát elfelejtő, ott megérkezve, Ranovitz őt újból szidalmazó és barátja meggyilkoltatásáról írásbeli elismervényt kért, mit Bella megtevőn, egy megfoghatatlan félelemtől ösztönöztetve, Ranovitztól elfutott és félholtan tért haza szüleihez, kik ez utóbbi eseményt, miután a sokat zaklatott leány lázba esett, csak másnap tudták meg. A szerencsétlen bárónő 22 éves, a kivett vallomás után a versaillesi börtönbe vitetett. Megjelenése igen kellemes benyomást tesz, sőt vele huzamos ideig beszélve, mindenki rokonszenvét nagymérvben megnyeri. A vizsgáló bíró most Ranovitz és a meggyilkolt kilétét nyomozza, egyúttal a kocsist is keresi, ki H . . . bárónét az orleansi képcsarnokból Ranovitz lakására szállító. E körülményeket még homály fedi, de biztos kilátás van arra, hogy ez sikerülni fog és akkor e rejtélyes bűntény minden részlete napfényre fog jutni. A fejleményeket mindenki nagy érdekeltséggel várja Párisban és mi sem fogunk késni azokat egész terjedelemben közölni.