Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 148-298. szám)
1879-07-01 / 148. szám
mertetés az érdemekre, meghozza a gyümölcsöt, tehát gyakran még befolyás sem játszik szerepet. Már hozzá vagyunk különben szokva, hogy képviseink, ahol csak lehet, utilizálják befolyásukat. Ha aztán van siker, lehet, hogy a fél elismerést is tanúsít. Mi még súlyos erkölcsi ítéletet sem mondhatunk az ügy fölött, ha azt a létező állapotok szem elől tévesztése nélkül veszszük, de azért azt sem mondhatjuk, hogy Várady eljárása helyes, avagy correct. Ne higyje a politikai napi sajtó azt, hogy a korrupció jelensége csupán ebben az affaireben mutatkozik. Fordultak már elő dolgok, melyek sokkal jobban jellemzik a még — úgy látszik — növekedő koruptiot, így a többi közt: a keleti vasút, a kassa-oderbergi vasút ügye, melyeket pedig a magyar sajtó nagyobb része védszárnyai alá vett. A dohánytermelési engedélyeknek a törvény szabta időben való elintézése tárgyában a pénzügyminiszter 32265/879. sz. a. következő körrendeletet bocsátott ki. Újabb időben előfordult azon eset, hogy a kellő határidőn belől benyújtott dohánytermelési bejelentésekre hozott határozatok, a községi elöljáróknak az 1876 : IV. tczikk 7. §-a és az ezen tczikk végrehajtása iránt kiadott 1876. évi 1987. „Pénzügyi Közlöny“ 14. szám) számú körrendelet határozott rendelkezése ellenére, a kérelmezőknek leendő szabályszerű kézbesítés végett, a megállapított határidőig, vagyis márczius hó 31-ig ki nem küldettek. Hasonló esetek jövőbeni ismétlésének kikerülése szempontjából rendelem tehát, hogy: 1. A pénzügyigazgatóságok,illetőleg dohánybeváltó-felügyelőségek kiviteli vagy kincstári dohánytermelésre jelentkezők közül azokat, akik a dohánytermelés engedélyezését oly községben kérelmezik, mely a dohánytermelésre nincs jogosítva, és a termelési körzeten kívül esik, az eziránti bejelentéseikkel minden további tárgyalás kizárása mellett azonnal s közvetlenül utasítsák el. 2. Oly esetekben pedig, ha a kincstár számára, kivitelre, vagy saját használatra való dohánytermelési engedély elnyeréséhez megkívántató törvényes kellékek megállapítása végett vagy bármely más okból, az ily ügynek tárgyalás alá vétele szükségesnek mutatkoznék, úgy az, hogy ezen ügy tárgyalás alá vétetett, ott helyütt mindenekelőtt előjegyzésbe veendő és ha a megindított tárgyalások márczius hó közepéig be nem fejeztetnének, úgy az illetőt, ezen határidő bekövetkeztével kérelmével utasítsák el, egyszersmind pedig a tárgyalásokat folytatván, ha erre jogos vagy méltányossági okokon nyugvó alapok merülnek fel, a már kiadott elutasító végzés megváltoztatása végett hivatalból ide javaslatot tegyenek, fennmaradván egyszersmind a félnek a jog, az említett elutasító végzés ellen, illetékes helyen felfolyamodványnyal élni. A máramarosszigeti ügyvédi kamara évi jelentése a múlt évről s törvényjavaslati terve írói név bitorlása. Az ismert angol regényíró, Wilkie Collins a szajnai polgári törvényszék előtt 500 frank kártérítés és az ítéletnek bizonyos számú hírlapokban leendő közzététele iránt pert indított De Josne Bernát franczia író ellen. A tényállást Wilkie Collins ügyvéde, Me. Deroste következőleg adja elő. Múlt év deczember havában az angol és amerikai hírlapok hirdetményeiből arról értesült Wilkie Collins, hogy az elhunyt Dickens Károlynak Edwin Drood czímű befejezetlen regénye általa (Wilkie Collins által) befejeztetett s hogy egyik párisi kiadónál az egész munka megjelenik rövid időn franczia fordításban le crime de Jasper czim alatt. Meg kell itt említeni, hogy Edwin Drood, melynek írása közben a halál Dickens Károlyt meglepte (1870.), úgy Angliában, mint Amerikában nagy sikert aratott; a munka befejezetlenül adatott ki s annak daczára egész elragadtatással fogadtatott a közönség által. Az, hogy a kötet utolsó munkája egyik elhunyt kiváló irónak, maga is elégséges volt arra, hogy Edwin Drood jelesebbnek tartassák az iró előbbi munkáinál. Az állítólag befejezett munkának fordítása ennélfogva nagy zajt ütött, ami Wilkie Collinst természetesen sokkal inkább nyugtalanította, mintha kevésbé ismert műről lett volna szó. ‘ S a Wilkie Collins nevének felhasználása által feltűnést keltett fordítás rövid idő múlva valóban látható is lett a londoni kirakatokban. Wilkie Collins megvásárolt egy példányt s meggyőződhetett arról, hogy neve tényleg előfordul a könyv czimlapján. Talált azonban a czimlapon egyúttal igen hasznos útbaigazítást is, megtudta nevezetesen azon kiadó nevét, ki a művet forgalomba hozta. A kiadó Dentu volt. Wilkie Collins azonnal irt neki s megkérdezte, mikép bocsáttatott forgalomba ő, ki folytonos összeköttetésben áll minden íróval, külföldi író nevét viselő munkát a nélkül, hogy előbb meggyőződött volna arról, valjon valóban tőle való-e az illető munka. Dentu tizenöt napig nem felelt. Ekkor azután tudatta Wilkie Collinst, hogy jóhiszeműségével viszszaéltek s hogy a névbitorló Bernard Derosne Károly. Megküldte egyúttal egyik levelét Derosnénak, kitől a mi kiadási jogát vette. Ez a remek levél a helyett, hogy a Wilkie Collins nevével való visszaélésért hibás mentegetőzését tartalmazná, épen azt mutatja, hogy írója kész felelősséget vállalni eljárásáért. Bernard Derosne Wilkie Collinst megkárosította s ezért jelenleg kártérítés igényeltetik. A kár mondhatnánk kétféle természetű, amennyiben először kisebbítve van Wilkie Collins írói hírneve azáltal, hogy nevét teljesen rész s a Dickens által írt részhez képest különösen silány munkával hozza összeköttetésbe. 2) Wilkie Collins később írandó műveinek értéke mindaddig csökkenni fog, míg a közönség s a kiadók meg nem tudják, hogy ő nem felelős az ismeretlen szerzőnek irodalmi becsét teljesen nélkülöző munkájáért. Azért kéri tehát különösen panaszos az ítélet közzétételét tz általa választandó hírlapban, hogy konstatáltassék, mikép nem ő irta a kérdéses munka befejezését, melyet neki tulajdonítanak s melynek szerzőjéül Derosne még most is makacsul őt állítja, daczára az ellenkező bizonyítékok s az ő határozott tagadásának. Derosne azt hozza ugyan fel, hogy ő még 1872-ben közzétette az Opinion nationale czímű hírlapban a Dentu által most kiadott munkát, ez az érv azonban csak súlyosíthatja tettét s nagyobbíthatja a kárt. Mert az a körülmény, hogy Bernard Derosne 1872-ben tisztességtelen üzérkedésre adta magát, nem változtatja szabályszerűvé mostani eljárását. Derosne azt hozza fel, hogy Wilkie Collinsnak tiltakoznia kellett volna már 1872-ben nevének bitorlása ellen. Elfeledi azonban, valószínűleg szándékosan, mikép az általa idézett lap élete szerfelett ephemer volt s Angliába egyetlen példánya sem jutott. Ama lap alig két hónap alatt megbukott. De bár miként álljon is a dolog, Derosnénak érintkezésbe kellett volna lépnie Wilkie Collinssal s megkérdezni, hogy beleegyezik-e illető műve lefordításába s különösen, hogy valóban szerzője-e ama munkának. Elégnek tartja ezenfelül Bernard Derosne azzal állani elő, mikép valamelyik angol lapban olvasta s szentírásként hitte, hogy Wilkie Collins fejezte be Dickensnek Edwin Brood czimű regényét. Wilkie Collins azonban barátai és angol kiadóival együtt azt állítja, hogy hasonló hír egyik angol zete, a magyar ügyvédi kar anyagi sorsa s az ügyvédi rendtartás tárgyában . Hazánk 28 ügyvédi kamarája már nagyobbára megtette szokásos évi jelentését a legközelebbi évekről s ezek között elsősorban, mint előfutárok az aradi, balassa-gyarmati, brassói, szabadkai, budapesti stb. már ez év első hónapjaiban közkézre bocsátják közleményeiket, sőt amennyiben a jelenlegi igazságügyi miniszter kamaráinkat az iránt is felszólította, hogy különösen az ügyvédi rendtartás körül szerzett eddigi tapasztalataikat s reformjavaslataikat is tárnák elő, sok kamara az egyszerű statistikai száraz kimutatásokon kívül részletes s kimerítő reformjavaslatokat is dolgozott ki. Ezek közé tartozik különben a már a maros-szigeti kamara is, melynek valamint évi jelentése, úgy reformjavaslata józan s alapos elvekben, irányban, tárgy és körülményismeretben s az egész törvénytervezet összeállításában annyira kitűnő és tanulságos, hogy a legjobb monographiák között méltán foglalhatna helyet s teljes jogosultsággal követelheti, hogy a jogi szakirodalom repertóriumában, ne csak szárazon emlittessék föl. E czélból ezennel bátorságot veszünk tehát magunknak az említett jeles dolgozatokat kissé részletesben is megismertetni s itt-ott szerény észrevételeinkkel is dilucidálni. Tekintsük elsőben is magát az évi jelentést, mely rövid statistikai kikimutatás után, a magyar ügyvédi állásról így nyilatkozik. Ügyvédi állapotaink rendkívül elszomorítók (5. 1), elszomorítók pedig azért, mert az idők sanyarúságán s az ügyvédi kar létszámának nagy mérvben történt megszaporodásán kívül, még a törvényhozási intézkedések is közreműködnek arra nézve, hogy az ügyvédi kar helyzetét felezte súlyossá, úgyszólván elviselhetlenné tegyék. A jelenlegi viszonyok, a most érvényben álló törvényhozási intézkedések mellett az ügyvédi kar tétele van veszélyeztetve; mit pedig ez, sem képzettsége, sem a közügyek iránt folyton tanúsított meleg érdeklődése s önzetlen áldozatkészsége miatt nem érdemel meg. E szavakban a tények özönes meztelensége által hirdetett igazság hangoztatják. Kétségtelen, hogy az ügyvédi kar hivatási jogának minden méltóságától s előnyeitől megfosztva, alacsonyabb társadalmi állapotba van letaszítva, mint melynek a kézimunkája után élősködő napszámos is örvendhet. Ez legalább közbecsülésben él s mégis kapja rendesen a maga munkabérét. Nem igy napjainkban a magyar ügyvéd Ügyvédi karunk sorsa hasonlít az árbocztalan nagy gályához, mely távolról nézve nyugodtnak látszik ugyan, de közelebbről tekintve látjuk, hogy míg rémítő ingadozásában, nehogy elsülyedjen, minden habot fölver; a nagy terhek súlyától feszitve, oldaldeszkái máris recsegnek s széthulladoznak, a part pedig alig szemlélhető. „Nem elég, hogy a mostoha idők az ügyvéd szellemi munkájának díjazására csökkentőleg hatottak s azt idézték elő, hogy az ügyvéd legtöbb esetben legkisebb előleg nélkül saját filléreit áldozva kénytelen dolgozni; nem elég, hogy az ügyvédek számának nagy mérvű megszaporodása az egyik napról másikra való megélhetést is felette küzdelmes feladattá teszi, még ezenkívül törvényhozási intézkedések is léteztek, hogy ezt a keserves ügyvédi kenyeret még fanyarabbá tegyék. Teljesen hűnek találjuk a tisztelt kamara ezen képrajzát. Valóban ügyvédi karunk hajója, melyet a vész szilire vetett, fönnászhatik ugyan még a lecsillapult tengeren, de ne gondolja azért senki, hogy továbbfolytathassa útját. Árbocza eltörött, vitorlái szétszakadoztak s mig körülötte a vizzóna nyugodtan terül el, ez helyreállithatatlan sebébe mindikább sülyed s ha a száradásnak indult fát zölden foná is körül a babér, virulatot hazudva ágain, életereje mégis kifogyott s a jelenkori ápolás mellett nem fog megélhetni. A lesett lidércz eghet még a föld iszapjában is, de nem bir emelkedni többé. Ügyvédi nyomorúságaink egyik fő oka tagadhatlanul azon ténykörülményben keresendő, hogy törvényhozásunk valami megmagyarázhatatlan s indokolhatlan ódiumnál fogva, az ügyvédi munkadíjak megállapitását s fizetését egészen a bíróságok s perlekedő felek önkényére bizta. E tárgyban pedig épen a palmarium kérdése lép előtérbe, melyről nemcsak a régibb legislatiok, de még az osztrák törvényhozás is szabatosan s méltányosan intézkedett. S nagyon helyes, észszerű, nem ingnorálható tekintetekből. Az ügyvédek ugyanis, mint átalában tudjuk, nem húznak az államtól fizetést s mint bármely napszámos vagyis munkái csupán szellemileg teljesített azon munkabérre utalvak, melyet vagy a perlekedő felek méltányos beismerése vagy bírósági ítéletek szerint kaphatnak. Ezen munkabért nevezik ma ügyvédi honoráriumnak (tiszteletdíjnak), régibb időkben pedig palmariumnak, (pályabérnek). Ám tudnivaló, hogy az ügyvéd egyetlen lépést sem tehet készpénzbeli költekezés nélkül s hogy ennélfogva jogának kell lennie védenczeitől előleget is kívánni. Előleget azonban még a kölcsönös liquidatio terhe alatt sem kap mindenkor, kivált a magyar ügyvéd s igy az eleges költségeket saját zsebéből kell födöznie, mely költségek azonban ritkán térülnek meg. Ezen borzasztó miseriákhoz járul még az is, hogy a pénzügyi hatóságok által, melyek az ügyvédi kar ellen egész kedvteléssel űzik a hajtóvadászatok bizonyos nemét, a lázas mohóssággal fölvetnie nem szállítható s az általuk képviselten legtöbb esetben be nem vehető leletekben, indirect után a szegény ügyvédek oly tetemes összegek adóztatásával sanyargattalak, hogy az ügyvéd, ki védenczétől vagy semmit vagy alig kapott 4—5 forintot előlegben, 20—30—40—50 forintig kénytelen bűnhődni, mert az állam, mely szigorúan s hajthatatlan következetességgel tudja kierőszakolni a magáét, a legtévesebb igazságügyi politikából gondolja, hogy már segített a beteg társadalom bajain, midőn annak nemcsak mindennapi betevő falatját előre elkobozta, hanem még nyelvét is tövestül kivágta. Az ügyvédi rendtartás alkotásánál valószínűleg az lebegett a törvényhozás szemei előtt, hogy