Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 148-298. szám)
1879-10-22 / 242. szám
IV. évfolyam 1879. * „MA3TAR JOQÁSZ“ } (j minden nap, httftt khtve, \ sj Egész évre ... ló frt. — |¡ |j Fél evrs .... 7 w 50 1 ‡ Negyedévre. . 4 „ — › | Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: ( JSgy ímtodh.náboa p.tisor egy* Sas^r hirdetéséért ig kr., kétszer ) 16 kr., és többszöri hirdetéséért s 18 kr., minden beigtatásnál. Az bélyegdij külín minden beigtatása után 80 kr. osztr. ért. megjelen Előfizetési ar: MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség kiadóhivatal: S udapest, V. József tér 9. az, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kivül, az előfizetési s hirdetési di- 'jak, nemkülönben a beigta- • tandó hirdetmények is kül- w dendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat- : ’ I nak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A magy. állampolgárság törv. javaslata. IV. A házassági viszonyokból folyó honosság megszerzésére következő határozmányokat állít föl törvényjavaslunk. „Elveszti a magyar állampolgárságot az a nő, aki nem magyar állampolgárhoz megy férjhez. Nem veszti el a magyar állampolgárságot az a nő, aki magyar állampolgárhoz menvén férjhez, özvegységre jutott, férjétől biróilag elválasztatott vagy akinek házassága fölbontatott (35 — 36. §).“ E határozmányokkal kapcsolatban továbbá a 42. §, következőleg rendelkezik: Az a nő, aki férjének elbocsátása, távolléte vagy külföldivel kötött házassága folytán elvesztette magyar állampolgárságát, ha férjétől biróilag elválasztatik, házassága föloldatik vagy özvegységre jut s a magyar korona országai területén valamely község kötelékébe fölvétetik vagy ezen fölvétel kilátásba helyezetik, folyamodványa folytán visszaveendő a magyar állampolgárok közé. Itt a javaslat szerzői megfeledkeztek azon jogviszonyról, midőn valaki deportáltatik, száműzetik, capitalis szentencziában elmarasztaltatik s neje őt is idegen földre kiséri vagy szintén elmenekül a nélkül, hogy e menekvésre bünfenyitő ítélet, vagy egyéb politikai kényszer miatt szoríttatnak. A franczia törvényhozás e részben nagyon részletesen s határozottan rendelkezik s az itt nyújtott irányelveknek kodikátoraink is nagy hasznát vehették volna. Azt, hogy ki tekintessék tulajdonképen magyar állampolgárnak , törvényjavaslatunk csak végül, illetőleg a 47. §-ban érinti, ahelyett, hogy az első szakaszban tárgyalta volna, minek következtében a jelen egész törvényjavaslat úgy néz ki, mint talpával fölfele tolt pyramis. A bevándorlás és kivándorlás ügyét alig pár szóval, csak a 45. §-ban érinti törvényjavaslatunk, mi már azért is szarvashiba, mivel ennek totális szabályozása nélkül, az egész honossági törvény csonka mű marad, hasonló az épülő tetőtlen egyházhoz, melynek sem tornya, sem fedele nincs. A bevádorlási ügy először is magában foglalja azon jogi határozatokat, melyek bizonyos idegen tagnak az eddigi társasági rendbe való belépése által eszközöltetik. Azon kívül pedig ez, mint a közigazgatásnak a népesség szaporodására vonatkozó tételes rendszabálya jelenkezik. A rendőri közigazgatás korszakáig, a bevándorlási ügyre nézve csak a népességhez közvetlen vonatkozásban álló rendszabályok s jogtételek voltak irányadók, egész a rendőri közigazgatás korszakáig. A nemzetségi szerkezetben a bevándorlás csak mint a fönnálló nemzetségi kötelék és ennek közjogi rendszerébe való alaki fölvétel által nyilatkozik. A rendi szerkezetben a bevándorlás először is földbirtok szerzése, aztán folyamodás s engedélynyerés folytán volt megszerezhető. Jelen törvényjavaslatunk 45. §-a is azt mutatja, mintha mi még mindig a rendiség „circulus popillusában“ forognánk. Kodifikátoraink nem látszanak tudni, hogy a múlt század bevándorlási rendszere már teljesen elkorhadt, s hogy a bevándorlási jog a maga alapjára nézve, jelenleg még csak a szabad letelepedés és kiköltözködésből áll, melyet ismét a honossági jog egyik lényeges részének kell tekintenünk. Ami az ezen ügyre vonatkozó törvényhozási alkotásokat illeti, Németországban uralkodó elv a bevándorlási szabadságnak abstract elismerése a földbirtok megszerzése által (Bundesacte, 18. art.), melynek szabályrendeletei azonban nem érvényesek (Zöpfl: Deutsches Staatsrecht II. 288.§.). E tárgy önálló legislácziót csak Poroszországban nyert a múlt században, a franczia bevándorlókra nézve (Fischer: Polizeigesetze 527—71. §. Berg: Polizeirechte II. 39. §.) Ausztriában ez ügy csak a honossági jog egy részét képezi (Ko- petz: Polizeigesetzkunde I. 108. §. Stein I Lör. Innere Venwaltungslehre 168, 1821.). A magyar törvényhozás 1850-től 1867-ig szünetelvén, e tárgyra nem is reflektálhatott; az 1850 —60-as években azonban, valamint a hazai-német, úgy a magyar journalistika is sűrűen és tüzetesen foglalkozott e tárgygyal, különösen Török János, egyik jobb nevű publicistánk, az Ehrenberger & Comp. colonisationalis törekvései ellen, T. J. jegyű publicistikai dolgozataiban nagyon szép s gyakorlati elveket vallott. Szobatudósaink közül Récsy Emil saját közjogi munkájának II. kiad. 46. §-ában szintén érintette e dolgot, de csak osztrák pápaszemen nézve, honi állapotaink szükséges méltánylása nélkül. Tárgyunk irodalmát illetőleg csak a következőket kívánjuk figyelembe vétetni. A gyarmatosítási ügyről legalaposabban Roscher Colonien, Rau és Mohl, Polizeiwissenschaft, Gierstner és Czörnig kiválólag az ausztriai népismei viszonyokat tekintve. Etnographie der Joesterr. Monarchie; Höfken: Colonisation von Ungarn, 1858; legközelebb Hunfalvy János és Keleti Károly, magyar nyelven nyújtottak némi adalékot. De „quid hoc ad tantamsitm?“ Valóban ez ügy körül valamint pubcistikánk s irodalmunk, úgy legislatiónk is oly szánalmas szegénységet tanúsítnak eddig, melynek csak meggondolásánál is pirulnunk kell, önnmagunk előtt. A jelen törvényjavaslat még csak arra sem reflektált, hogy a vagyonszerzés s hogy a nemzetiségi tekintetek, kimaradhatatlanok a jó honossági törvény kellékei közöl. Mert amaz gát mindenütt a pauperismus s országkifosztás áramlatai, emez pedig fajunk inficiálása ellen. S midőn minden perczben tapasztaljuk, hogy hazánk a jöttment külföldi éhenkórászok hadai által máris ostromzár alá vétetett, midőn tapasztaljuk, hogy a magyar kenyér és magyar bor jól szült ugyan nekik, de nemzetségünk csak fanyar gyümölcs, így bizony-bizony mondjuk, hogyha valaha volt szükség a honossági törvényben bizonyos korlátokat fölállítni nemzetiségünk s közvagyonunk expiratiói ellen, ma azokra annál nagyobb szükség van, midőn a cosmopolitis és mindinkább hóditó terjedése is fenyeget bennünket. A kivándorlási jogviszonyokról holnap. Tehát az Ellenőr is megadta magát s most utánunk azt mondja, hogy a jogászgyülések feladata volna egyrészt vizsgálni a léte- sített reformok gyakorlati hatását , (eső után köpenyeg), másrészt meg vitatni, s előkészíteni a létesítendő reformot s igy nem zárkóznának el jogászgyüléseink az élettől. Nem tetszik az E 1-e n őrnek, hogy a jogászgyűlési jelentés pálczát tör tömérdek igazságügyi alkotás fölött s abban a hédelemben van, hogy az állandó bizottság csak az érem egyik oldalát nézi. Csak a hiányokat vette észre, de az előnyök előtt szemet hunyt. Elvártuk volna tehát az Ellenőrtől, hogy előadja azokat az előnyöket, melyekre mi is kiváncsiak lettünk volna. Sajátságos a nevezett lap abbeli nyilatkozata, hogy a hiányok még nem teszik elítélendővé magát az intézményt, hanem csak javítást sürgetnek. Hiszen az állandó bizottság nem is bántotta magukat az institutiókat, hanem ama törvényeket, melyeken azok nyugszanak. A közvélemény vezérczikket szentel a VII. jogászgyűlésnek, de úgy beszél, mintha most tartatnék az első jogászgyűlés Magyarországon. A jogászgyűlést „új“ mozgalomnak tartja a jogfejlődés terén, s arra az örömre fakad, hogy „jól esik annak tudata, hogy a társadalmi élet még nem úszott ki teljesen s hogy vannak még szabad társas egyesületeink és szövetségeink, melyek reprodukálni képesek nekünk a politikai csatákban elvérzett eszméket és törekvéseket; jól esik tudnunk, hogy intelligencziánk állami segítség nélkül is észre tud térni, hogy az egyesülési és szabadszólási jog útján keresse meg a közjónak azon elégtételt, melyet az állam megadni ez idő szerint — bármely okból — nem akar vagy nem bír.“ Jó lesz ebben a hangulatban megmaradni, nehogy pár nap múlva ismét piszkoljuk az ügyvédi kart, miként ezt politikai sajtónk egész szenvedélyességgel űzi már régebbi idő óta, köztük a Közvélemény is. 24281. Budapest, szerda október 22. A magyar jogászgyűlés szakosztályai. A mai nap ismét a szakosztályok tanácskozásainak volt szentelve. Az I. szakosztály (a magánjogból) dr. Sághy Gyula elnöklete alatt reggel 9 órakor folytatta a vitatkozást a második kérdés fölött, mely így hangzik: Mely elvek szerint szabályoztassék a követelések beszámítása? E kérdéshez dr. Bermann Mihály nagyszebeni jogtanár adott be terjedelmes véleményes indítványt. Dr. Weinmann Fülöp bpesti közjegyző előadja e tárgyra vonatkozó nézeteit, azon eredményre jut, hogy e kérdés enuncziáczióra nem alkalmas s javasolja, hogy annak egyszerű elejtésével napirendre térjen. Egyszersmind azon esetre, ha javaslata elfogadtatnék, a következő indítványt terjeszti elő. Mondja ki a jogászgyűlés, hogy a követelések beszámításának szabályozása körül a következő jogtételek alkalmazandók: 1) Ha az adósnak hitelezője ellen ugyanazon, vagy más jogalapból követelése van, a két követelés mindegyik félnek kívánságára a kölcsönösen tartozott mennyiségek erejéig megszűntnek tekintendő, ha a beszámítónak követelése a másikkal hasonnemű, már lejárt és még el nem évült. 2) A bíróság a beperesített követelés ellenében felhozott ellenkövetelést, mely amazzal nem ugyanazon jogalapból származik, külön perre utasíthatja, ha az együttes tárgyalás és ítélethozatal felperesre nézve aránytalan késedelemmel jár. 3) A beszámítás oly esetekben kizárandó, amelyekben a hitelező követelésének különleges természete vagy harmadik szerzett jogai a kizárást indokolják. Szólott még Deli Adami Rezső, Tausig János és Apáthy István. A vitatkozás véget érvén, elnök szavazásra bocsátja az indítványokat. Az osztály Weinman indítványát a 2. pont elejtésével elfogadta, de mégis azon módosítással, hogy az első pontban „mindegyik“ helyet „bármelyik“ szó tétessék, a 3. pontban „egy