Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 1-147. szám)

1880-03-31 / 73. szám

V. évfolyam 1880. „MAGYAR JOGÁSZ“­ minden nap, hétfőt kiveve. Előfizetési ár: Egész évre ..... 15 frt. — Fél évre............. 7 „ 50 Negyed évre .... 4 „ — Egy hónapra .... 1 „ 40 Hirdetések: Egy hatodhasábos petitsor egy­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A­­ bélyegdij külön minden beigtatás­a­a­ után 30 kr. osztr. ért. In­ megjelen MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Budapest, szerda márczius 31. — n­ak el­­lenben a beigtatandó hirdet­mények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat-f A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Budapest, F. József tér 9. az, hová a lap szellemi részét illeti közleményeken kívül, az előfize­tési s hirdetési dijak, nemkü­G*»--- m­ega A mai igazságszolgáltatás védelme. E század első negyedében is voltak ha­zánkban chauvinisták, kik az ismeretes „Extra Hungáriam non est vita“ jelszó szelle­mében mindent rózsaszínben láttak s a javí­tások szükségességét föl nem fedezték és a ha­talom bécsi uszályhordozói, kik a reformok el­lenségei voltak s a status quo konserválása mellett körömszakadtig küzdöttek. Ezen irány s gondolkozás szükségképens föltétele volt, hogy mindkét fél szemet hunyt ősi elmaradottságunk tekintetében; hibáinkat s bajainkat nem akarták beismerni, sőt hazafiat­­lanságnak deklarálták a kórtünetek vizsgálását s a beteges állapotok földerítését. Szerintük minden jó volt, a mi volt s a­hogy az volt. Természetesen ezek a kritikát, s beteges állapotaink, úgy az azokra vonatkozó társadalmi s jogi intézmények szabad bírálatát perhorres­­kálták. Féltek attól, mint ördög a szent töm­jén­től. Ezek ellenében kezdette meg Széchényi legelőször is a harczot és irtó­ háborút, hogy reform terveit, Magyarország újjáalakításának nagy munkáját, megkezdhesse és létrehoz­hassa. Ezeknek szemére lobbantotta azon keserű vádat, mikép ők minden hazafiságuk s lojali­­tásuk mellett is többet ártanak a hazának, mint nyílt ellenségeink. Ezek ellenében vitatta, a szószéken úgy, mint a sajtóban, hogy a meggyógyulás lehető­ségének első szabálya és föltétele, hogy a be­tegség felismerése, a kóranyag napvilágra ho­zatala, a baj tüneteinek kímélet nélkül való felderítése. Ha palástolgatjuk, elhallgatjuk, vagy épen legyezgetjük bajainkat, kóros kinövéseinket, mondotta számtalanszor, akkor sohasem fogunk meggyógyulni, illetőleg erős, egésséges nemzeti testté alakulni. Ezek oly igazságok, melyeket napjainkban nem lehet többé kétségbevonni! Fájdalom, mégis vannak, kik azokat nem akarják érvényesíteni és a régi ósdiak, és chauvinisták föntjelzett hibáiba esnek. E tévúton, melyen teljességgel nem kí­­nálkozhatik üdvösség a magyar nemzet számára, a jelenlegi hatalom képviselőivel is mindunta­lan találkozunk, kik teljes erőfeszítéssel védel­mezik és szépítgetik társadalmi állapotainkat, a kormányzat jelen redszerét s különösen az igazságszolgáltatás viszonyait. Így tesz a Hon is húsvét vasárnapi ve­­zérczikkében, természetesen ad maiorem glóriam omnipotentis Mufti! Miután a rendszer a mai kormányzat minden ágára talált dicséreteket és kimerítette a szépítés álművészetét, nem hagyhatta men­ten Themis istenasszonyát sem. Hasonlítsuk össze, mondja vén hypocrita arczával, jelenlegi igazságszolgáltásunkat az előbbivel és látni fogjuk, mennyivel jobb a mostani. Nem tudjuk ugyan, hogy a hatalom mai emberei, melyik jogi korszakot értik azon előbbem­ alatt: az 1848 előtti ősi justi­tiát-e, vagy a német jogrendszert, az 1861. év utáni provisoriumot, vagy a Deák-korszakot 1867-től 1875-ig, midőn Tisza Kálmán vette kezeibe a hatalmat. Mi azonban összehasonlításul elfogadjuk bármelyiket és legjobb tudatunk alapján nyil­vánítjuk, hogy a mai jogszolgáltatás minden előbbinél roszabb, vagyis oly nehézkes és ke­serves igazságügy, mint a jelenlegi, még so­hasem létezett hazánkban. Nem kell sokáig törődnünk, hogy eziránt teljes bizonyítást nyújthassunk. A nép még arra nézve is, hogy hol ke­ressen igazságot s hol találhassa fel biráját, még sohsem volt annyira elhagyatva s oly sö­tétségre s bizonytalan tapogatódzásra kárhoz­tatva, mint épen a most dicsért korszakban. Különösen, mióta a Csemegi Károly fel­fújt kapac­itás által revideált kisebb polgári peres ügyekben való eljárás s a gyámsági törvény lépett életbe, a járásbíróságok pedig nagyrészben telekkönyvi ügyekben is működ­hetnek. Ennél pedig semmi sem lehet hátrányo­sabb az igazságát kereső népre nézve. A­mint a jó igazságszolgáltatásnak csakugyan egyik legfőbb föltétele, hogy a bíróság­i illetőség körül semmi kételyek se forogjanak fenn, hogy a nép bíráját könnyen és bizton feltalálhassa minden perc­ben. És mikor tartottak a perek oly sokáig, maguk a sommás perek is évekig, mint a mostani kormányrendszer alatt, mely nem engedi, hogy a sommás bíróságok elégséges személyzettel láttassanak el; nem engedi, hogy a megürese­dett állomások gyorsan betöltessenek; hogy a felsőbb bíróságok munkaerőben hiányt sohse szenvedjenek. A peres ügyek lefolyásának hosszadal­massága pedig az igazságszolgáltatásnak egyik legsúlyosabb baját, legvérzőbb sebét képezi. És nem a mostani kormányrendszer emelte-e az igazságügyi bélyegeket s illetéke­ket oly magas fokra, a­milyent még nem lát­tunk hazánkban. És ezáltal nem tétetett-e az igazságszolgáltatás méregdrágává? mi minden állam igazságügyére megbélyegző jelleg, miután a nép érdekeit gyökereien megtá­madja, de magát az állambiztonsá­got is veszélyezteti. És ezen igazságszolgáltatást dicsérik a kormány epigonjai; erre mondják, hogy jobb az előbbinél. Pedig a föntebbiekben csak né­mely kirívóbb hiányokat és bajokat soroltunk fel; ha kimerítők akarnánk lenni, azoknak vége-hossza sem volna. Ha lelepleznék ösz­­szes bajainkat, kitűnnék, mikép nemcsak ha­zánkban, de egész Európában nem volt soha oly szenvedő jogszolgáltatás, mint van jelenleg nálunk. A m.-vásárhelyi kir. ítélő táblának Kolozs­várra leendő áthelyezése tárgyában a kolozs­vári ügyvédi kamara feliratot intézett az igazság­ügyérhez, melyet részint gyönyörű indokolása, ré­szint pedig szerkezetének kitűnő voltánál fogva egész terjedelmében hozunk. Nagyméltóságo­m,­ kir. igazságügyminiszter úr! A mély tisztelettel aláíírt ügyvédi kamara hi­vatása által rászabott feladatát véli teljesítni ak­­­­kor, midőn jogszolgáltatásunk szervezetére vonat­kozó azon változás eszközlésbe vétele végett folya­modik nagyméltóságodhoz, hogy a marosvásárhelyi kir. ítélő tábla jelenlegi székhelyének Kolozsvárra leendő áthelyezése végett intézkedni méltóztassék. Ezen kérésünk támogatására van szerencsénk a következőket nagyméltóságod becses figyelmébe ajánlani. Ha a múltra visszapillantva vizsgáljuk, hogy miért lett országrészünk felsőbb bíróságának székhelye Marosvásárhelyre téve, ennek okát az akkori Erdély nagyfejedelemségnek a három nem­zet „uniójára“ alapított államszervezetéből folyó azon elvi megállapodásban találhatjuk fel, hogy ha a főkormányszék a magyarok földén Kolozsvárra, az országos kincstári igazgatóság az u. n. „szászok földén“ Nagy-Szebenbe lett elhelyezve, a felsőbb bíróság székhelye a „székelyek földjének“ kellett jutnia, így lett Marosvásárhely a kir. ítélőtábla székhelye. Ez az állapot tartott mindaddig, míg nem­zeti nagy küzdelmünk gyászos leveretésével, az ön­kényuralom politikai és törvénykezési tekintetben tabula rását csinálva, ismeretes absolutisticus át­alakításait foganatba vette. Alkotmányunk újjá­ébredésekor a törvényke­zési szervezet tekintetében a jogfolytonosság elve túlságos merevséggel vitetvén keresztül, kir. táb­lánk székhelye oda helyeztetett vissza, a­hol volt az absolutismus aerájának életbelépte előtt. De alig ábrándultunk ki a régi jogokba tett visszahelyezés által felköltött öröm mámorából, saj­nosan éreztük és tapasztaltuk, hogy átalában a jogszolgáltatás, különösen pedig ennek szerveze­tére vonatkozó reorganizátiójában alkalmazott con­­servativismus a haladó idő által előidézett gyöke­resen változott viszonyokhoz képest káros hatást vont maga után. Mert ha régibb időkben, a­mikor a szellemi és anyagi forgalmi viszonyok még kevéssé fejlő­dött, úgy szólva kezdetleges állapotban voltak és ehez képest az elméleti és gyakorlati jogtudomány mivelése is még szűkebb és szerényebb körben mozogván, a felsőbb bíró az intelligenczia központ­jától távol eső kisebb provincziális városban gya­korolta hivatását; ennek még, úgy a­hogy, ered­ménynyel megfelelhetett, mert elégségesnek tarta­tott, ha némi elméleti jogismeret alapján a positív jogot elsajátítva, gyakorlati jártassággal alkalmazta. De mióta az érintett forgalmi viszonyok oly óriási lendületet vettek és ezekkel a jogviszonyok is tetemes mérvben kiterjedtek és bonyolultakká váltak, az elméleti és gyakorlati jogtudomány is roppant mérvben tágult és fejlődött, úgy, hogy az a jogász, ki feladata színvonalára akar emelkedni, jelentékeny elméleti és gyakorlati szellemi tőke felett kell, hogy rendelkezzék és ezeket szüntele­nül gyarapítania szükséges. Ha valakitől, úgy a felsőbb bírótól méltán megkívánhatjuk, hogy a jogtudomány magaslatán álló fokozott és mindig gyarapítandó műveltséggel, valamint emelkedett és széles körű szellemi lát­­körrel bírjon. Ezen igazolt igénynek azonban egy harmad­rendű vidéki város kicsinyes és szűkkörű közmű­­velődési és társadalmi viszonyai között igen nehe­zen tehet eleget, mert ezek a megkívántató esz­közöket nem szolgáltathatják rendelkezésére. §­­ Ez okból tapasztaljuk, hogy minden államban a felsőbb bíróságok, a fő-, nagyobb, különösen pe­dig olyan városokban vannak elhelyezve, a­hol egyetemek vannak, mert itt a jogi elmélet és gya­korlat elsőrendű férfiai szakadatlanul élénk érint­kezésben lévén, vállvetve működhetnek közre a jogszolgáltatás legközvetlenebb czéljait szolgáló jogtudomány fejlesztésében, melynek eszközlésében az elmélet a legközvetlenebb alkalmazásig megf­érik, a gyakorlatot pedig a legéletteljesebb elmélet nemesíti meg. H­át Az előrebocsátottakban felfejtett tekintetek harczolnak Marosvásárhely ellen és Kolozsvár mel- 73. sz.

Next