Magyar Jogász, 1881 (6. évfolyam, 1-144. szám)

1881-04-20 / 88. szám

VI. évfolyam 881. 88. szám Budapest, szerda április 20. A'" 1 „MAGYAR JOGÁSZ“ "­­ megjelen­t minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár : Egits évre..........20 frt. — Fél évre............10 „ — Negyed évre.... 6 „ - Egy hónapra---- 7 » 80 Hirdetések: Egy hatodhasábos petitsor egy­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer 16 kr., és többszöri hirdetéséért­­ 18 kr., minden beigtatásnál A­­ bélyegdij külön minden beigtatás ! ■ MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP | -----------.T"**9! Szerkesztőség J és I kiadó­hivatal: I Budapest, V. József tér 1). sz. hová a lap szellemi részét illető g után 30 kr. osztr. ért. g.Sn '■■■■ ---------------- A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A polg. házasságról szóló törvényjavaslat. XV. Legfontosabbak, s ez oknál fogva leg­érdekesebbek e törvényjavaslatnak 58—59. §§-ai, melyek a házasság felbonthatóságának okait s eseteit sorolják elő. Hic Rhodus hic s a­­ t a! Itt a rhodusi kőszikla, melynek át­­ugrása életet vagy halált hoz. Nagy kérdések merülnek itt föl, melyekkel nincs ember, ki legalább egyszer ne foglalkozott volna, de me­lyekkel a legtöbb ember teljes életében mindig foglalkozván bár, boldog vagy boldogtalan a szerint lesz, amint az itt előtolult kérdéseket önmagának megfejtette, mert ezek a kérdések saját megvalósulásukban a boldogságot, vagy boldogtalanságot tartalmazzák, más szóval : magát az életet. Talán ez az azonosság volt forrása a mytkosbeli hitnek, hogy a házassá­got az égben kötik, hogy az isteni kegyelem adományául s századokat századokkal egyesitni van hivatva az emberi társadalomban. Az igaz, hogy ma már közelebb eső ma­gyarázatot keresnek a bölcsek s a regebeli hit végtelenül sokat veszített melegéből, az lett sorsa, mely minden hité. Amióta az édenből kiűztek bennünket, mindegyre távozunk az égtől, hogy annál közelebb legyünk a földhöz, mely amannak vetélytársa lett. Az álom bár­mily szép, elveszti becsét, amint fölébredünk. Azok, akik szeretnek aludni, tudják mily nehéz a fölébredés ezen oldalról, ne vegye rész néven senki az ébredő emberiség nagyon ha­sonlít az álmos emberhez. Az álomnak egyes mozzanatai ránk maradtak mint tradita s ez a traditió istápolva, gyámolitva egyrészről né­mely rendek, tanok s irányok által, istápolva s gyámolitva más részről az ember conservativ hajlamai által, melyeknél fogva előretörekvé­­seiben is mindig hátratekint, törvényerőre emelkedtek s mialatt az emberi lángész szüne­tet nem ismerő kutatásával meghódítja a tért és az időt, megvilágositja a múltat és föltárja a jövőt: senki nem gátolta meg, hogy intézmé­nyeinkben gyökeret ne verjenek s ily formán létünk és törekvéseink elé irányt és korlátokat ne szabjanak. Pedig a harcz régi, nem hinné senki: közel félezred év óta tart. Luther adta az első csatajelt s a küzdelem azóta, az igaz, hogy változó szerencsével, mindig foly s nem szűnt meg azon nagy összecsapással, melylyel a fran­­czia forradalom nevén találkozunk, s mely amellett hogy a szabadságért harczolt, a szol­gaság ellen, egyúttal az észnek a képzelet, a hitnek a babona elleni harcza volt; harcza a jelennek a múlt ellen, a jövőért. Ez a harcz bármily sokáig tartott, még mindig tart, nem is fog megszűnni egyhamar, sőt minél hosszabbra nyúlik annál nehezebb. Mert kár volna hinni azt, hogy a küzdelem csupán a világi hatalom és egyházi testület között foly, két egyenlőtlen erőnek mérkő­zése, mindig az egyiknek győzelméhez a má­siknak bukásához vezet. A harczot saját maga ellen folytatja az emberi szellem, mely mig rendeltetésénél fogva mindig előre törekszik, hajlamai s hagyományainál fogva hátra­tekint. S az emberi szellem olyan, mint a hajó­törött, aki az utosó pillanatig reményt, s da­­rabonkint veti a tengerbe kincseit, a­mint a hajót sülyedni látja, előbb a legkevésbé érté­keseket, azután az értékesebbeket, végre a leg­értékesebbeket. A harcz legutoljára azzal a tradíczióval marad, melyhez az emberiség leg­inkább ragaszkodik. Ez ellen lesz a harc a leg­hosszabb, legelkeseredettebb. Nevezzük Isten­nek ezt a legvégsőbb, legbecsesebb tradíc­iót, te­gyük föl, hogy az emberiség megszabadította tőle sülyedő hajóját, váljon megszabadult-e a hajótörött? Ez a kérdőjel hosszú századok óta áll előttünk ezrekre menő felelettel, megfejthetet­lenül. A philosofia azt mondja, hogy egyetlen módja a szabadulásnak az, hogy az elmerült kormány e végső veszteséggel emelkedendik ki a habokból s akkor uralkodni fog föltétlenül a a tenger és a végtelenség fölött. A vallás azt mondja, hogy ez a végső kincs amulettet képez, melylyel a veszé­lyeztetett hajós a haboknak ellenállhat, amint eldobta , eldobta önsorsát is, s hajós és hajó elvész örökre menthetetlenül. Melyik a jobb tanácsadó? Nem tudja senki! Mindkettő egy­aránt őszinte; a vallás ép úgy, mint a philo­­sophia, de melyik hát az igazabb? Nem tudja senki. A hajós azonban kincseinek egy részét már a tengerbe vetette s veti egyiket a másik után. Elvész-e vagy megszabadul? Nem tudja senki! És miként törvényjavaslatából látjuk leg­kevésbé tudja épen dr. Pauler miniszter. Európában valóságos parlamenti háború keletkezett újabb időkben azon kérdés fölött: szükséges-e s hol szükséges és mily alakban szükséges a polgári házasság intézménye, mely már a continens nagyobb s műveltebb államai­ban is utat tört magának s mindinkább ter­jeszti hódításait ? Mert igaz ugyan, hogy csak a világi törvényhozás van hivatva megoldani bárhol is e nehéz problémát, miután az egy­ház aggságának gyengeségében arra már ma különben is erőtelen; de jegyezzük meg, hogy e nagy missiónak a világi törvényhozás is csak ott képes megfelelni, hol az egyházi hatalom­tól teljesen független. Az új perrendtartási novella azzal indo­kolja a többi közt a­­bíróságok illetékességének 500 ftos ügyekre való kiterjesztését s egyébként is hatás­körének megbővítését, mivel roszak a kocsiutak. A T. Cs. igen helyesen jegyzi meg, hogy a justi­­tiának alaposságát, az eddig is kevés garantiát nyújtott­­bíróságoknál a közlekedés hiányosságá­nak feláldozni nem volna szabad. De nem is lehet józanul föltételezni, hogy az igazságot kereső fe­lek készebbek volnának lemondani a legnagyobb jogbiztosítékokról, semhogy a magyarországi fene­ketlen -áros utakon felkeressék a törvényszéket. Nem a birói székhelyekhez vezető közlekedés utait, hanem magának a justitiának útját kell egyen­getni és egyenessé tenni: ez fekszik legfőbb ér­dekében a jogkeresőknek. És ezen vitális érdekek­kel s­zemben nem birhat semmi nyomatékkal co­­dificatoraink azon indoka sem, mintha újabb idő­­k a közvéleményünk mindinkább az egyes birósági rendszer felé hajlanék s azt óhajtaná a bírósági szervezetben túlsúlyra emelni. Mert a codificatiónak nem szabad a közvé­lemény hibásságát követni, nem szabad tévedéseit magáévá tenni. --------| közleményeken kívül, az előfize­tési s hirdetési díjak, nemkü­lönben a beigtatandó hirdet­mények is küldendők. Kéziratok­ at csak ismert kezektől fogadtat­­­­nak el. 1 ^ Már­pedig a legnagyobb tévedés: fölébe he­lyezni a társasbíróságokban rejlő biztosítékoknak azon plausibilis vagy legalább is mellékes előnyö­ket, kényelmeket, melyek az egyes bíróságokkal járnak, ha még csakugyan vannak ilyenek. De mi úgy tudjuk, mikép ily közvélemény nem is lé­tezik nálunk, az csak a hatalom embereinek s egyes törvényhozóinknak fixe ideája, akik a fiscá­­lis érdekeket bálványozzák s az igazságügy poli­tikáját alárendelik a pénzügyi politikának, mely­­minél több jövedelmet présel ki a jogszolgáltatás kezeléséből, annál kevesebb költséget hajlandó az igazságügy tökéletesbitésére fordítani. De azon előnyök, melyek az egyes bírósági intézményhez kapcsoltatnak, nálunk a valóságban nem is léteznek, azok sajátlagos viszonyainkban puszta agyrémekké törpülnek. Nálunk ugyanis jogéletünk legfőbb bajai közé tartozik a járásbí­róságok túlterheltsége; átalános panasz tárgyául szolgál az, hogy azok nem képesek kellően meg­felelni a reájok káromlott munkatehernek. A bí­róságok szervezésekor annak szükségességét vitat­tuk s azt sürgettük, hogy minél több járásbiróság s minél kevesb törvényszék létesittessék. A poli­tikai pártérdekek és üzelmek ellenkező irányt juttattak érvényre. Főleg ennek s már akkor is a hatáskör túlságig emelésének következménye lett, mikop a járásbíróságok a valódi értelemben vett sommás eljárás hivatásának megfelelni képtele­nekké váltak. Ezeknél nem található fel sem az egyszerűség, sem a gyorsaság, bármily erőfeszítést fejtsenek is ki. Az itteni ügyek kezelése nehézkes, befejezésük hosszadalmas, a rövidség, gyorsaság itt alig ismerhető fel, az eljárás somássága: valódi lucus a non lucendo. És e bajt, mely törvényke­zésünk égető baja, még szaporítani fogjuk, ha annak forrását még tágabbá alakítandjuk, s a ha­táskört majd még egyszer annyira terjesztendjük. Kérdjük: miután járásbíróságaink a nagy munkahalmaz miatt eddig sem voltak képesek kellő gyorsasággal végezni teendőiket, milyen leend gyorsaságuk s pontosságuk, ha hatáskörük ter­jesztése munkahalmazukat még magasabbra eme­­lendi? Ha már az eddigi hatáskörük mellett is oly nagy volt náluk a késedelem, rendetlenség s mindenféle viszásság, kétségtelenül főleg az el­intézendő ügytömeg túlsága miatt, milyenek leend­­őek ezen hátrányok akkor, midőn munkakörük majdnem kétszereztetni fog? Ez távolról sem fog kiegyenlíttetni azáltal, hogy az 1877-ki törvény­­hozás per fus et nefas jogi hatáskörük egy részé­vel a közigazgatási hatóságokat ruházta fel, mi a tapasztalatok szerint munkahalmazukon nem igen könnyített, míg ellenben az új büntető törvény alkalmazása működésüket tetemesen nehezítette. Kétségtelen tehát, mikép az új hatáskör kö­vetkeztében meg fognak semmisülni azon előnyök, melyek az egyes bírósági intézmény létfeltételét képezik, igen azon előnyök, melyek czélul és in­dokul tűzettek ki az egyes birósági hatáskör ki­­terjesztésénél. De nemcsak a törvénykezési gyor­saság, hanem a judicatura alapossága miatt is erős aggályaink lehetnek. Átalános m­ggyőződés, mikép egyes biráink szakképz­etsége nem üti meg a ke­lő mértéket Tagadhatlan, mikép közöttük szá­mos szakképzett, tapasztalt turista van, kik nem egy kis táblabiróval bizton megmérkőzhetnének. A nagyobb rész azonban, szintén a hibás, részre­hajló kinevezések folytán nagyon gyöngének bizo­nyult be. És ezeknek hatáskörét még tovább terjesz­teni, reájuk még nagyobb jelentőségű ügyeket bízni, valóban nem kevesebb, mint a bíráskodás alaposságát még nagyobb veszélynek kitenni. Ha már eddigi hatáskörükbenn is, kivéve a ki­veendő­ket, gyöngéknek tűnnek fel: mennyivel több s na­gyobb gyöngeséget fognak nyilvánítani nagyobb működési körükben, főkép miután magában a munkahalmaz szaporulta is lényeges befolyással van a bíráskodás alaposságára, az ügyek tanul­mányozására szolgáló idő megrövidítse folytán.

Next