Magyar Konyha, 1982 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1982-05-01 / 2. szám
dűlt, mint Szent László lova mögött a hasadó szikla. Néhány finom, barna csík a villán Bendegúz szájához emelkedett... eltűnt... s a bárzsingcsövön lezuhant a savak óceánjába: — Thalatta, thalatta, köszöntelek ezerzajú tenger. A rágóizmok rágtak, a fogak morzsoltak, jótékony nyál lopakodott a szájában forgó, üde masszába, s Bendegúz előtt grandiózus kép bontakozott ki... ... a kolomp szól, bozontos borjú bődül, tikkadt szöcskék ugrándoznak a kopár szik sarján, a gémeskút — óriás szúnyog — vizet szí a földből, furulya sikong, pásztorkutya ugat. .. amott aranykalászszal ékes rónaság, pipacsok a búzában... távolabb Mignon hazája, hol a citrom virul a kék olasz ég alatt... ... aztán megindul a gulya, egy borjú kiválik a sorból, egy ember húzza, másik tolja ... zuhan a tagló ... gondos kezek kiszakítják a tüdőt... vértől iszamos a padló... iszonyú! ... pendül a kasza most, hullanak a rendek ... cséplőgép zubog ... pereg a gabonaszem ... őröl a malomkő ... száll a liszt... a pék dagaszt... ... rohan a vonat... pihennek a ládák ... csutorás sárga gyümölcsök láttán szájban összefut a nyál... három darab húsz fillér kiáltják a sarkon ... S mindez a vergiliusi georgica, verhaereni vasútpoézis, aranyjánosi perspektíva, petőfis hangulat, pár Ambroise Thomascsepp — kis adagban — hatvan fillér! Ó, költészet, ó, szalontüdő! De ellankadnak a rágóizmok, a fogak nem kattognak, a nyeldeklő megpihen, csak a gyomor dolgozik mindenkitől elfelejtve sötét műhelyében néma kötelességtudással. S Bendegúzban szörnyű gyanú támad, akárcsak a hitvesben, ki megcsalta hitvesét: — Máskor székelygulyást szoktam tízóraizni, mi ütött belém, hogy ma pájslit hozattam? És mély bűntudattal hajtja le fejét a hiábavaló Főkönyvre. Heltai Jenő: DALLOS JENŐ RAJZAI Szakácskönyv Sok szakácskönyvet olvastam már végig, de egyik sem oldotta meg életem legnagyobb és legtitokzatosabb problémáját. Ez a titokzatos probléma: Hogyan főzik a kengurufarklevest? Berlin egyik előkelő vendéglőjében gyakran ettem ezt a zamatos, nagyon jóízű levest. Azt mondtam, jóízű. De ha részleteznem kellene, milyen ez a jó íz, alig tudnék felelni. Talán akkor közeledek legjobban az igazsághoz, ha azt mondom, hogy kenguruíze van, jóllehet nemigen tudom, milyen íze van a kengurunak. Ha önök tudják, annál jobb, ha nem, akkor nyugodjunk bele abba, hogy jóízű. A lexikonból is tudjuk, hogy a pápua bennszülöttek megeszik a húsát, húsos farkából pedig levest főznek. Ez gyerekjáték Ausztráliában és a vele szomszédos szigeteken, a kenguru hazájában. De honnan vesznek a messze Európa előkelő vendéglői annyi kengurufarkat, amennyi napi levesszükségletüket fedezi? Ehhez mindennap egy kenguruval megrakott hajónak kell befutnia Hamburgba vagy Brémába. Amikor kíváncsiságomat nem tudtam többé fékezni, faggatni kezdtem a főpincért: — Mi ez? Konzerv? Gőgösen és sértődötten mosolygott: — Ugyan kérem! Konzerv! A mi vendéglőnkben? Elszégyelltem magamat. Konzerv! Hogy is mertem a vendéglőt ilyen ostobán meggyanúsítani! Úri helyen vagyunk, nem kifőzésben. Nyomban le is vontam ildomtalanságomból a konzekvenciákat, kimaradtam a vendéglőből, és a kengurufarklevest besoroztam azok közé a szörnyű rejtélyek közé, amelyek végigkísérnek minket életünkön, és megoldatlanul szállnak sírba velünk. Valami filmügyben tárgyaltam akkor egy német filmtársasággal, amelynek az igazgatója természetesen magyar volt. Egyszer meghívtam ebédre, meghívtam azt a művésznőt is, akinek a film főszerepét kellett volna játszania. Természetesen magyar volt az is. Amikor az étlapot tanulmányozni kezdte, megkérdeztem: — Evett már kengurufarklevest? A művésznő, aki két hónappal azelőtt még egy pesti kis színház görlje volt, kimeresztette a szemét. Ijedten mondta: — Soha! — Azt sem tudta, hal-e a kenguru, vagy madár. Megrendeltem a levest, nagyon ízlett mindhármunknak. A művésznő lelkesedett! — Remek! Hogy kell ezt csinálni? Mert otthon is akarom főzni. És már intett is a főpincérnek, hogy elkérje tőle a receptet. De én megelőztem. — Ne szóljon neki, mert úgysem árulja el. Rettenetesen titkolják. De én tudom. — Mondja gyorsan. Óvatosan körülnéztem, hogy nem hallgatózik-e valaki. Azután halkan, titokzatosan a fülébe súgtam. — Ez a leves csak akkor jó, ha nem konzervből, hanem friss kengurufarkból főzik. — Az természetes — mondta a művésznő mély meggyőződéssel. — Mivel a kenguru Ausztráliában él és Tasmania szigetén, a szállítás nagyon költséges és fáradságos. De minden európai nagyvárosnak van állatkertje, és az állatkertben kenguruja. Ez az állat megél a fogságban, sőt szaporodik is. A vendéglő tehát úgy segít magán, hogy minden reggel behozat az állatkertből egy sereg kengurut. — És levágják? — Isten ments! A vendéglősök nem ilyen embertelenek. Egyszerűen belelógatják a kenguru farkát egy fazék forró vízbe, és kifőzik. Ez sem kellemes a kengurunak, de ezt egy-két év alatt megszokja, és ezzel még mindig jobban jár, mint hogyha levágnák. A művésznő elgondolkozott: — Persze! Milyen praktikus! Ezzel sokat megtakarítanak. Mert így ugyanazt a kengurut többször is lehet használni. Igaz? — Igaz! Álmélkodó tisztelettel nézett rám, öszszecsapta a két kezét: — Jé, maga mindent tud. Büszke mosollyal zsebre vágtam a bókot. Nem feleltem. Igen, mindent tudok. Csak azt nem, hogy hogyan főzik a kengurufarklevest. (ági® & lt;)