Magyar Konyha, 1982 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1982-05-01 / 2. szám

Volt olyan idő, amikor azt tartották nálunk, hogy sokat enni annyit je­lent, mint erősnek, daliásnak lenni. Ennek a kornak volt a fölfogása az is, hogy ha valaki utálatos vagy emészthetet­len dolgokat felhabzsol , akkor egyenesen virtuskodik. Minden nagyobb helynek, de még falunak is megvolt a maga „nagy­­evő”-je. A mi Toldi Miklósunk sem volt utolsó evés dolgában. Szinte struccgyomrúnak számított ná­lunk a XVI. század elején nemes Kórógyi Péter, akiről följegyezték, hogy „Csodála­tos vas természetéről és mindent elbíró gyomrának erejéről volt emlékezetes; a fiatal király (II. Lajos) kívánságára eleven egeret, levágott macskafarkakat, az utcára kilökött undok­eves (gennyes) és férgektől hemzsegő döglött kutyákat minden utálat és kelletlenség nélkül szokott enni és meg­emészteni.” Kicsit borzongva emlékeznek meg erről a furcsa gusztusú úrról, aki szebben fejezte be életét, mint ahogyan kosztolt, mert hős­ halált halt a mohácsi csatában. A franciáknál számos evőbajnokot tar­tanak számon. Álljon itt egy hajósnak, Tanare-nak „dicső” emlékezete, ő társai szerint elever macskákat, tengeri nyulakat falt fel szőröstül-bőröstül, és arról panasz­kodott, hogy sohasem lakott jól világéle­tében. Szerény böjt Köztudott, hogy a nagy reneszánsz idők lakomái sok tálból, azaz fogásból állottak. Volt olyan „szerénynek” nevezett böjti vagy köznapi étkezés, amikor a fogások száma „csak” 25—30 volt. Természetesen nem kellett minden fogást végigenni. Apor Péter az erdélyi változásokról szóló művé­ben elmondja, hogy nem szükséges minden tál ételt végigenni, elegendő, ha a hoz­zánk legközelebb eső tálból eszünk, vagy csak azokból az ételekből, amelyeket kü­lönösen kedvelünk. Ne feledjük azonban, hogy ez csak engedelem: kinek-kinek úri gusztusa szerint módja volt akár harminc tál ételből is venni! Azonban közeledjünk egy kissé saját ko­runkhoz. A múlt század híres magyarjai­nak étkezési szokásairól tudjuk, hogy pél­dául Vörösmarty Mihály a jó marhasültet nem adta semmilyen egyéb sültért. Széche­nyi István valódi francia pezsgő nélkül nem ebédelt jóízűen. És a színészek? Ha nem volt mit enniük, bizony koplaltak, de ha volt a bugyellári­­sukban elegendő pénz, akkor Lendvay Márton a tinórugombáért akármilyen messze levő vendéglőbe is elgyalogolt. Me­gyeri Károly csak akkor evett jóízűen, ha „appetitóriumnak” szilvapálinkát ihatott. De ugyanakkor ki gondolta volna, hogy Petőfi Sándort a tejfölös tormával bárhon­nan el lehetett kergetni. Ki a huncut? Bizony, sokfélék vagyunk, sokféle az íz­lésünk. A „virtuskodásból való evésnek” egyik érdekes hazai példája történt meg egyszer Kisfaludy Károllyal. Ezt a szemta­núk így jegyezték fel: „Az 1820-as évek elején egy általam átengedett szobában la­kott Kisfaludy Károly barátom, akit köz­tudomásúan kemény szívű apja kitagadott, s így ő, miután külföldről visszatért, 1817- től szintén Pesten­ telepedett meg, étkezni pedig a Váci utcában levő Hét Választóhoz címzett fogadóba járt. Egy borús őszi es­tén nevezett barátom éppen szerény vacso­ráját költötte egy meszely borocska mel­lett a fogadó üres ebédlőjében, midőn az akkor szilaj kalandjairól ismert úri cimbo­rák (Blaskovits, Keglevics, Jósa, Janko­­vits) törtek nagy zajjal az étterembe, s meglátván az asztal mellett egymagában ülő és borozgató Kisfaludyt, miután őt a maguk modorában mindenféle gúnnyal il­lették, gyalázatnak állítván, hogy a nemzet híres poétája ily csendben és egyedüliség­­ben holmi rossz karcossal traktálkozik, kényszerítők, hogy az általuk bőven hoza­tott jóféle italokból velük sorban üríteni poharat, minden egyes pohártöltésnél han­gosan kiáltván, hogy ,huncut a ki meg nem issza’. Kisfaludy megsokallván a túlságos ven­dégszeretetet, s tartván annak bekövetke­ző hátrányaitól, végre eltökélé, hogy kifog rajtuk, s hogy gyorsan megérlelt szándé­kát keresztül vigye, kezébe veszi a me­­szélyes üveget, s felállván ülőhelyéből erős hangon kiáltja :huncut’ a ki a borosüvegét meg nem eszi’ — s ezzel a meszélyes üveg nyakát leharapta, acélfogai közt meg őrli s lenyeli, mi által a hetvenkedők természe­tesen le valának főzve.” Nem követendő Természetesen a jóbarát nem állhatott itt meg, el kellett mondania aggodalmait is, félvén igen nagyon a következmények­től : „Miután én erről a bravourról másnap reggel értesültem, sürgetvén felkerestem Kisfaludyt, menjen Stáhlyhoz, az országos főorvoshoz és vizsgáltassa meg magát, il­letőleg a gyomrát, amit Kisfaludy Károly, ámbár váltig állítá, hogy teljesen jól érzi magát, az én kedvemért meg is tett, és mert Stáhly sem talált semmi komoly bajt, s mert a megtörténteken változtatni már úgy sem lehetett, egy kis baráti megfeddés után a különös bravourról többé már szó sem volt.” Így lett a múlt század elejének jeles „üvegevője” Kisfaludy Károly, aki tulajdonképpen fogadásból, „úri becsületé­nek” megvédéséből virtuskodott. Szeren­csére nem ez volt a rendes heti étrendje. Ma is vannak olyan emberek, akik vir­tuskodásból hajlandók volnának végigenni egy étterem étlapját, de ezt napjainkban mindenki egyértelműen ízlésficamnak, nem követendő virtusnak tartaná. SERGŐ ERZSÉBET NEVEZETES NAGYBENDŐJŰEK

Next