Magyar Könyvszemle, 1922 (29. új évfolyam, 1-4. szám)

Szakirodalom. DR. SZABÓ LÁSZLÓ: Athenaeum. (Ism. DR. GULYÁS PÁL.) – OSKAR v. KRÜCKEN u. IMRE PARLAGI: Das geistige Ungarn. (Ism. DR. GULYÁS PÁL.) – DR. LEO GRÜNSTEIN: Minnelieder aus Österreich. (Ism. I. K.) – DR. CZEKE MARIANNE: Shakespeare-könyvtár. (Ism. DR. GULYÁS PÁL:) – DR. HAJNAL ISTVÁN: Irástörténet az irásbeliség felujítása korából. (Ism. DR. HOLUB JÓZSEF.) 187. - DR. ISOZ KÁLMÁN: Latin zenei paleografia és a Pray-kodex zenei hangjelzései. (Ism. KERESZTY ISTVÁN.) – ERDŐSI KÁROLY: Magyar könyvtermelés és világkönyvtermelés. (Ism. –sp–.) – HUBERT NELIS: L’écriture et les scribes. (Ism. DR. HOLUB JÓZSEF.) – A pannonhalmi Sz. Benedek-Rend története. VI. B) kötet. (Ism. (S)). 187.

202 SZAKIRODALOM kiadását (1887—89) az eredeti kiadások évszáma alapján a csoport élére helyezi. Véleményem szerint ezt az eljárást a többi kiadásoknál is be kellett volna tartani s pl. a DELius-féle kiadást, melyből csupán a 2. és 3. kiadás van meg, az i-s a kiadás évszáma alá tenni, még pedig közvetlenül egymás után. Szintúgy jártam volna el pl. a DYCE-féle kiadásokkal is, melyek most egymástól elszakítva állanak a katalógusban. Ami a fordításokat illeti, talán jobb lett volna két főcsoportot megkülönböztetni, ilykép : magyar fordítások , egyéb fordítások s utóbbi csoportban a nyelvek szerint osztályozva adni az anyagot. Nem ártott volna az A. és B. szak­csoportok közé egy külön szakcsoportot iktatni a «válogatott művek» számára, amelyek most az «összes művek» csoportjában nyertek elhelyezést. A magyar fordítások közül pl. csakis az 1879—86*. évi és az 1903. évi kiadások fedik az «összes művek» fogalmát. Az amúgy is igen áttekinthető beosztású kötet használatát nagyon megkönnyíti a gondos név- és rendszómutató. GULYÁS PÁL: Hajnal István : írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. Budavári Tudományos Társaság. 8-r. 173­1. -1- 23 tábla. A tudományok történetének talán legérdekesebb és legtanulságosabb lapjai azok, amelyek a diplomatika történetének utolsó fejezetét mutatják be: az oklevéltan speciális kritikai módszerének kialakulását a múlt század második felében. Néhány történelmileg alaposan iskolázott alkotó szellemnek (SICKEL, FICKER, BRUXNER) köszönhetjük ezt, akik a történet­es jogtudományból teremtették meg a diplomatika tudományát és sajátos módszerének kifejlesztésével mondhatni az exakt tudományok sorába emelték. Ezzel azután e tudományág fejlődésében is jelentős változás következett be : míg ugyanis addig az oklevelekkel csak mint a politikai történet forrásaival foglalkoztak, most értékesíteni kezdték őket a művelődés-, jog-, gazdaság-, sőt nyelvtörténet szolgálatában is. E diploma­tikai kritikának fő eszközei az irás- és stílus-összehasonlítás lévén, első­rangú szerephez jutott egy másik történeti segédtudomány is : a paleográfia. A segédtudomány elnevezés logikailag nem volt ugyan soha helytálló, mert hisz' tisztán a vizsgálódásainkat vezető szempontoktól függ, hogy melyeket soroljuk ide, ma már pedig még hagyományos gyakorlati jogosultságát is elvesztette e megkülönböztetés, amikor az okleveleket, mint történeti jelenségeket s az írást, mint az emberi műveltség egyik igen fontos jelenségét tisztán önmagukért vizsgáljuk, amikor mindkét

Next