Magyar Könyvszemle, 2013 (129. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - SZEMLE - Fabó Edit: Justh Zsigmond: Az utazás filozófiája, vál., szerk., sajtó alá rend. Dede Franciska, Budapest, 2013. Kortárs Kiadó, OSZK.

kiteljesedő tollforgató életformája egyben életcéljává is vált. S az akkor kibontakozó, divatszerűvé váló utazási (s a velejáró közlekedési, szállodai) vállal­kozások lehetőségeit részben tüdőbetegsége miatt kihasználó Justh a modernkori vándorlás sajátos életstílusába enged bepillantást az olvasónak az összeállított útirajzok. A hiánypótló kiadványba eddig még nem, vagy csak folyóiratban közölt beszámolók kerültek tudatos, jól átgondolt szerkesztői koncepció alapján. „Az utazás filozófiája” címadó gondolat már az első oldalakon megfogalmazódik: „’Utazni megyek!’ - hány fogalom van e két szóhoz kötve! Ennek reményt, boldogságot jelent, amannak küzdést, harcot. Ez félve, remegő szívvel indul el, mert fél az ismeretlentől, amelyet találni fog. Ennek gyó­gyulást, kínok megszűnését jelenti, annak nehéz, terhes munkát, kötelességet. [...] Jöttek más évek, az utazás vonzott még mindig, jöttek új benyomá­sokkal újabb hangulatok! Egyben változatlanul ugyanaz maradt, hogy az, ami az utazásban mindig legjobban vonzott, érdekelt, az az ember volt. Akár a más, akár a magam személyében.” (5-6.) Tehát az író számára tisztázott, hogy ő miért kelt útra, ám érdekelte, másoknál milyen késztetést talál. „Miért utazik az angol? [...] Utazik benső ösztönénél fogva, utazik, mert vére viszi rá, mert benső szükségét érzi ennek. [...] A múltkor megkérdeztem egy beduin sejket, miért járja folyton a sivatagot? [...] aztán egy széles, nagyon széles mozdulattal jobb karját kiterjesztette, mintha csak fehér humuszával az egész világot akarná betakarni, bal kezét pedig szívére téve, komolyan így szólt:­­ Allah nagy és igazságos, övé a föld minden termésével együtt, övé az ég minden csillaga. Aztán elhallgatott. S én megértettem. [...] A mindenség poézisét érzi, amelyet csak a Korán szavaival bír kifejezni.” (7-8.) Kairóban színre léptek az útitársak, akik nemzetiségükben, kultúrájukban, megjelenésük­ben, viselkedésükben, céljaikban meglehetősen eltérőek. A sokféleséget viszont könnyedén közös nevezőre hozta, demokratizálta az uniformizált kényelem, amelyet - az utazás változatosságában, kockázatosságában, titokzatosságában egyfajta biztonsági tényező - a világot („Szentpétervártól Melbourne-ig”) behálózó szállodalánc euró­pai, pontosabban angol ízlésre szabott, azonos komfortosságú, tömeges igényt kielégítő, s ezért személytelen szolgáltatásai jelentettek. A hotelek egységes napirendje, berendezése, színvonala a vendégeket közönséges szobaszámokká egysze­rűsítették. A személyiség egyedisége, az emberek különbözősége csak a nappal, az élet illúziója, ám az éjszaka beálltával, mikor az ajtók mögött mindenki nyugovóra tért, érzékelhetővé vált az átmeneti állapot, a múlandóság. Európa déli tájain járva, az utazó áhítattal, csodálattal adózott az emberi (vagy isteni eredetű) civilizáció emlékhelyeinek, természeti környeze­tének s az ott élőknek. Fel kellett figyelnie arra az ellentmondásra, hogy bármennyire is lenyűgöző a múlt tárgyi öröksége, bizonyítéka, árnyékában lépten-nyomon a mindennapi betevőért küsz­ködnek a jelenben élő utódok. Azonban pont itt, Olaszországban, Amalfi kikötőjében „egy vén tengeri medve” kínálkozott kísérőjéül, akivel a még elevenen élő 1848-as szabadságharc eszmei közösségének talaján átlépte az úr­ szolga távolságát, s mint ember- és lelkitársával együtt barangolta be a környéket, sőt a hozzájuk csatlakozó kisfiú kapcsán átérezte az öreg tengerész apai büszkeségét és gondjait. A következőkben egy elhunyt kedves rokon emlékének felidézése hajtotta Boszniába, a sajátos, boldogságot visszahozó időutazás ku­darcba fulladt, ám az otthon menedékében mégis megtalálta azt az érzést, amelyet hiába keresett. A földi paradicsom, Capri szigetére érve Justh bemutatta, hogy az útitársak egyáltalán nem azok, vagy nem olyanok, akiknek látszottak, hiszen az „angol” és „angolné” ismerkedő párbeszédéből kiderült, hogy mindketten látták már korábban egymást, s meggyőződésük szerint a házasfelek társaságában, ám végül is a hölgyet nem a férje, hanem annak barátja gardírozta, ahogy az úr pedig sem a feleségét, hanem egy „rokonságbeli” dámát pátyolgatott. S Európától távolodva, a Tunisz felé vezető hajóúton az író felvillantotta az idősíkokkal való játék lehetőségét, meseszövői tehetségét. A zenész útitárs „életokmányoknak” nevezte levelezésének számára értékesebb darabjait, amelyekből kettőnek tartalmát felelevenítette. Az egyik a hű inasnak állított emléket, a másik az életet és annak kihívásait csak a képzelet szintjén megélő (gyáva? félszeg? önző?) dán férfiú, aki a muzsikus értelmezésében: „Nem akar áldozni, s így önmagát áldozza föl!”. (54.) A következő nagyobb fejezet Afrika világába

Next