Magyar Könyvszemle, 2013 (129. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - SZEMLE - Farkas Gábor Farkas: Várad várának, az pogány török által megh szállásárul, Szalárdi János emlékirata Váras 1660. évi veszedelméről. Hasonmás kiadás, szerkesztette Balla Tünde és Lakatos Attila, a latin szövegeket fordította és gondozta Szvorényi Róbert, Budapest-Nagyvárad, Országos Széchényi Könyvtár-Partium Kiadó, 2013.

Wesselényihez szóló 1660-as beszámolót. Sajnos a kötet provenienciájáról alig tudunk valamit. A fakszimilében is jól látható pecsétek tanúsítják, hogy a 19. század első felének egyik legnevesebb gyűjtője, Jankovich Miklós szerezte meg, s tőle került a Nemzeti Múzeum könyvtárába, amikor a csőd­bement műgyűjtő bibliotékáját megvásárolta a magyar országgyűlés 1836-ban. A kéziratot egy dupla méretű, behajtott lapon látható vázlatrajz is ékesíti, ami az ostrom alá vett nagyváradi várat ábrázolja („Várad várának delineatioja”) olyan információkkal együtt, mint például: „itt voltak az janicsárok sáncai”. Ezenkívül a váradi eseményekhez nem kapcsolódó szövegeket is olvashatunk a kiadás­ban, melyek Bocskai Istvánhoz kötődnek. Az első Rimay János ismert dicsőítő verse, a második egy ugyancsak róla szóló prózai megemlékezés. Egykori leírója minden bizonnyal Szepsi Korotz György 1612-es kiadású fejedelmi tükréből másolhatta le a szöveget, ezzel teljessé téve a kézirat-kötetet. Maga az emlékirat is több részre tagolódik. A mívesen megszerkesztett, 1662-es évszámmal jelölt címlap, illetve a Wesselényihez az események hatása alatt álló friss reflexió ( 1660) két évvel ké­sőbbi átszerkesztése, kibővítése arra utalhat, hogy Szalárdi - hasonlóképpen krónikájához-ezt is ki akarta adni, hogy egy szélesebb olvasóközönséghez is eljuthasson Nagyvárad elestének igaz története a korban népszerű röplap formájában. A szöveg gondozóinak sikerült a kézirat másik másolójáról néhány adatot kideríteni. Közismert volt, hogy a kéthasábos szöveg baloldali keze Szalárdié volt, ám a jobboldali oszlop szerzőjeként nyilvántartott Jagossich Mártonról eddig semmit sem tudtunk. A talán nyugat-magyarországi (Győr környéki) család e tagjának nevével a pápóci prépostság 1676-os oklevelében találkozhatunk, melyben homo regius-ként szerepel. Egyébként Széchy Jagossichnak tulajdonította a kéziratban a váradi várról található rajzot, mely a mai napig az ostrom egyetlen hiteles képi ábrázolása. A középkori Várad pusztulását hozó ostrom és vereség elevenedik meg a kötetet lapozgatva, s olyan részletekre bukkanunk, melyek nem kerültek bele - nem tudni miért - Szalárdi históriájába. Mintha az Erdélyi csillagok­at lapozgatnánk Dobó esküjénél: „ez mostani szorongató állapotjában [...] oltalmazására való dolgokban jó egyértelmet viselek”. A kötetet három latin nyelvű szöveg zárja. Az első nem különösebben érdekes, I. Lipót felterjesztése a pozsonyi országgyűlés rendjeihez ( 1662). A másik két szöveg annál inkább megérdemli a figyelmet. Az előbbi egy 18 négysoros versszakból álló latin nyelvű költemény, szójátékot (morbus comitialis) felhasználó gúnyvers. A Pozsonyban keletkezett szöveg „az országgyűlési betegségben szenvedők ellen” íródott, kiknek - legalábbis az írója szerint­­józan eszük híján marad, akiket epileptikus rohamok gyötörnek, s akik „az országot magánérdekből készek tönkretenni”. A költő nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek az ország fontok a protestánsok. Mikor arról értekezik, hogy mennyire jó lesz, ha „már nem az eretnekség nyakára támaszkodik a bárd” a margóra odaírta valaki: „Majd ha a borjak repülni fognak!” A gúnyvers talán időrendben kapcsolódik a protestáns rendek kivonulásához, s az 1662-es pozsonyi országgyűlés kudarcához. Az utolsó latin nyelvű levélnek sem az íróját, sem címzettjét nem ismerjük, bár a kötet szerkesztői bátran megkockáztatják, hogy az előbbiben XIV. Lajos francia királyt, az utóbbiban Robert de Gravell (1616-1684) diplomatát tisztelhetjük. Mindenesetre érdekes feltételezés, hogy a szöveg a francia márkinak szóló instrukció lenne, hogy értesítse Lipótot - a mainzi választófejedelmen keresztül - arról, miszerint nem kívánja kihasz­nálni a német császár mostani nehéz helyzetét. A kötet szerkesztői Balla Tünde és Lakatos Attila, akik fáradtságot nem kímélve tárták fel a kéziratok nem mindig egyszerű történetét, s ké­szítették el a mintaszerű szövegkiadást, csatolva hozzá a szövegértést segítő mai átírást. Talán csak Szabó András Péter új, nagyívű tanulmányának (Századok, 2012,1085-1161) bedolgozása hiányzik a recenzensnek. Szabó a kolozsvári levéltárban talált egy addig ismeretlen, 6. szövegváltozatot, amely alapján kétségbe vonja Szalárdi szerzőségét. Mindezek abba az irányba mutatnak, hogy lesz még újdonság a váradi emlékirattal kapcsolatban, főként, ha a nagyváradi levéltár rendezése befejeződik és megnyílik a téma kutatói előtt. Mivel az elmúlt évtized hasonmás kiadásai közül nem mindegyi­ket lapozgathatta felhőtlen örömmel a könyvet és a történelmet szerető szakmai közönség, ezért érdemes kiemelni a kötet szép és igényes tipog­ráfiáját, s a fordító Szvorényi Róbert elegáns és

Next