Magyar Közigazgatás, 1891 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1891-10-18 / 42. szám
Budapest, 1891 október 18. IX. évfolyam — 42. szám Megjelenik minden vasárnap. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS Szerkesztőség: Sebestyén úr 6., hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Kéziratok vissza nem adatnak. Előfizetési ára: Egész évre 8 frt, félévre 4 frt. Hirdetések árszabály szerint. Kiadóhivatal: Sebestyén tér 6., hová a lap anyag részét illető küldemények czimzendők. A törvényhatósági bizottság kiegészítésének kérdéséhez. A vármegyéknek uj életre ébresztése óta háromszor találkozunk a törvényhozás szerves munkálatával, mely a közigazgatás rendezését tette feladatává. Az 1870. évi XLII. törvényt követte az 1886. évi XXI. törvény, ezt pedig az 1891. évi nagyszabású s jobb sorsot érdemelt javaslat «a közigazgatás és az önkormányzat rendezéséről». Úgy a két egymás nyomába lépett törvény, mint közigazgatásunk fejlődésével együtt életre hívásában megakasztott törvényjavaslat majdnem szó szerint egy alapon szervezi a vármegye törvényhatósági bizottságát. Az 1886. évi XXI. t.-cz. kiterjeszti ugyan a választott bizottsági tagság időtartamát, a törvényjavaslat ezen időtartamot, mégpedig nézetünk szerint a leghelyesebb megokolással, mérsékelni kívánja, a lényeg azonban, hogy a bizottság felét a virilis jogú közönség, másik felét a közönség választottai képezik, mindhárom alkotásban megmaradt. De daczára annak, hogy a bizottsági tagok választása s a választott bizottsági tagok jogviszonyai húsz év óta egyenlő elvek szerint szabályozva vannak, a törvény alkalmazásában nem látjuk kifejlődve azt a joggyakorlatot, melynek hivatása, hogy a törvényben elhelyezett jogelveket, magából a törvényből egyöntetű normák szerint fejleszsze. Lehet, hogy a törvény rendelkezéseit magyarázni hivatott határozatok, döntvények annak idejében meg is hozattak, lehet, hogy minden egyes vármegyében ki is fejlődött egy bizonyos partikuláris gyakorlat, de azt közkincssé nem tehettük. Ennek oka részben közigazgatási irodalmunk fejletlensége is, mert be kell ismernünk, hogy aMagyar Közigazgatási még mindig az úttörő munkát küzdi és dacára, hogy kilenczedik évét éli, a szakirodalom hivatott munkásai eddig egy szerves társaságban zászlója alá nem tömörültek. A vármegyék el vannak szigetelve egymástól. A vármegye saját méhéből nemzi a közigazgatási gyakornokot és az alispánt egyaránt s a közigazgatási gyakornok végig futhatja a hivatalos állások szűk körben fejlődő lépcsősorát, hanem azért újat nem lát, számára a vármegye határain túl élet nincsen. A törvény (1886. évi XXI. t.-cz. 23. §-a) pontonként felsorolja azon kizárási okokat, melyek fenforogván, bizottsági tagságra az igényt elvonják. A törvény azt mondja: Bizottsági tag általában nem lehet, kit a felsorolt okok ezen tagsági jogok gyakorlásától kizárnak. Minden kétségen felül áll tehát, hogy oly egyén, ki a felsorolt okoknál fogva bizottsági tag általában nem lehet, bizottsági tagnak meg nem választható. De nemcsak meg nem választható, de ha már bizottsági tag is lenne, a felsorolt okok bármelyike bekövetkezvén a bizottsági tagság, mint ilyen, megszűnik. A legtöbb adót fizető bizottsági tagok névjegyzékét az igazoló választmány évenként állítja össze. Ha tehát ezen névjegyzék összeállításánál a kizárási okok valamelyike felmerül, az igazoló választmány a törvény rendelkezését alkalmazza. A választott bizottsági tagok jegyzékét azonban az igazoló választmány revistó alá nem veszi. Ezen választmány, minden egyes választási esetet hivatalból megvizsgál s az esetleg jelentkező szabálytalanságokat hivatalból észlelt és akár adatott be a megejtett választás ellen felebbezés, akár nem, a választás szempontjából törvény szerint intézkedik. (Belügym. 1890. évi 18,210. sz. a. rend.) Mily eljárás követendő azonban akkor, ha valaki tagsági képességét időközben vesztette el? A törvény ad nekünk választ, de hogy e válasz mennyiben elégíthet ki, ez iránt a kérdést feltenni a törvény adta válasz idézése után kísérlem meg. A törvény (33. §.) azt mondja: «Az, aki elveszti időközben a tagsági képességét, megszűnik tagja lenni a bizottságnak. De váljon kinek áll kötelességében arra ügyelni, hogy amennyiben valaki tagsági képességét elvesztette, az iránt jelentést tegyen ? Az alispán-e ? A közgyűlés-e ? Az igazoló választmány-e ? Vagy talán maga a választóközönség? Ki, vagy mely hatóság tartozik vett bejelentés alapján konstatálni, hogy az üresedés tényleg beállott? Az igazoló választmány-e ? Ezen választmány nem, mert az előbb hivatkozott szakasz szerint ezen választmány csak vitás esetekben határoz; vitássá pedig az eset csak akkor lesz, ha a bizottsági tagság elvesztését kimondó határozat ellen vagy oly rendelkezés ellen, mely a bizottsági tagság megszűntét alapul vette az érdekelt fél, vagyis a választott bizottsági tag, vagy a választóközönség felebbezéssel, vagy helyesebb szót használva, panaszszal él. A törvény 34. §-a szerint a bizottsági tagválasztás napját a közgyűlés tűzi ki, kétségtelen tehát, hogy a közgyűlés, amint tudomást nyert az elhunyt, a leköszönt bizottsági tagokról és azon tagokról is, kik tagsági képességüket időközben elvesztették, anélkül, hogy a bejelentésnek alapul szolgáló s a bizottsági tagsági jogot érdeklő viszonyt bírálat alá venné és a megejtendő választás czéljából napot tűz. Ezen rendelkezés azonban — és ez az első rendelkezés — a bizottsági tagság elvesztésére alapítja rendelkezését, bár magát a jogvesztést ki nem mondja. A közgyűlésnek ezen, a választást elrendelő határozata az érdekelt bizottsági tagnak kézbesíttetvén, amennyiben ezen határozatnak alapul szolgált bejelentés ellen jog-