Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1920-03-28 / 13. szám

13. szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1920 március 2A hogy Pozsonyt a magyarok ezer év óta bírják, a város ma­gyar uralom alatt lett­ azzá, ami jelenleg és a magyar törté­nelemnek számos fájdalmas és örvendetes emléke fűződik Pozsony megszentelt falaihoz. A török uralom idején, sőt azon túl is 1848 ig Pozsony volt a megmaradt ország fővárosa, háromszáz éven át itt koronázták a magyar királyokat, itt tar­tották az országgyűléseket. Pozsony az a magyarságnak, ami a németeknek Aachen, a franciáknak Reims. Egy nemzetnek évezredes birtokát nem lehet eltörülni, és évszázados törté­nelmi emlékeit megszentségteleníteni csak azért, hogy egy másik nemzet kész dunai kikötőhöz jusson. Pozsonynyal együtt kell, hogy Magyarországnak maradjon a kis Kárpátok alján fekvő három kis város, Szentgyörgy, Bazin és Modor is. E három város földrajzi fekvése olyan, hogy köztük és Pozsony között nem lehet észszerűen ország­határt vonni, különben is a nyelvhatáron feküsznek és így a célszerűségnek és a gazdasági és közlekedési viszonyoknak kell megszabni azt, hogy melyik ország területéhez csatoltat­­nak, ezek pedig mind Pozsonyhoz kapcsolják őket. Egyébként a három város közül csak Modornak van erősebb tót több­sége, Bazinban és Szentgyörgy­ön a tótság alig haladja meg az abszolút többséget, a német és magyar kisebbség mellett. E kis városokban jelentékeny magyar kultúrintézmények vannak. Szered fontos kereskedőhely és vasúti csomópont közvet­lenül a nyelvhatáron, magyarsága majdnem 40%-os; megtar­tására azért kell súlyt fektetnünk. Nyitra városnak magának is magyar többsége van. A vá­rostól keletre, sőt északkeletre eső falvak is majdnem mind magyarok, itt tehát a határnak legalább is a magyar közsé­gek vonaláig kell terjednie, de a Nyitrával szomszédos a tót községek sem hagyhatók ki, mert azok a város természetes hátvédét alkotják és azzal szerves gazdasági kapcsolatban állanak. A nyelvhatáron fekvő Léva már kifejezetten magyar város, de északkelet felől tót községek környezik, melyeknek azon­ban tovább észak felé alig van közlekedő vonaluk a tótság­­gal, úgy hogy a lévai járás tót falvainak feltétlenül együtt kell menniök Lévával. Ugyanez a helyzet Hont és Nógrád vármegyéknek az Ipoly tonaltól északra fekvő részeire nézve. Itt a nyelvhatár körül­belül párhuzamosan vonul az Ipoly folyásával, attól északra bizonyos távolságra, de e nyelvhatár északról délre futó szá­mos völgyet szel keresztbe, amely völgyeknek csak lefelé az Ipoly irányában van közlekedésük, észak felé egy meglehetős járhatatlan és lakatlan hegyhát választja el őket a Garam völgyétől. Ha tehát az országhatár a nyelvhatár szerint álla­píttatnék meg, e vonaltól északra fekvő községek úgyszólván teljesen el lennének zárva saját országuktól, ha pedig az Ipoly folyása lenne az országhatár, ez a nemzetiségi elv nagy sérelmével járna s e mellett az Ipoly fölötti vidékek kapcso­lata Cseh-Szlovákország többi részeivel még sem lenne kellő­kép biztosítva. A célszerűség és igazságosság kettős szem­pontja tehát a már említett hegygerincet (a Garam és Ipoly vízválasztóját) ajánlja határul. A magyar nemzeti szempont­ból, de gazdasági értékénél fogva is fontos Losoncz város ily módon Magyarországnál maradhatna, szintúgy az ipari szem­pontból (posztógyár) jelentős Gács község is. Ha a cseh-szlovák határ Losonczig igyekezett is legalább valami földrajzilag megjelölt vonalat megállapítani, a Losoncá­tól keletre megállapított határvonal már sem néprajzi, sem földrajzi szempontból nem indokolható. Néprajzilag nem, mert mindenütt mélyen a nyelvhatár alatt halad és jelentékeny tiszta magyar területet, különösen tiszta magyar városokat foglal be a Cseh­szlovák államba, de földrajzilag sem indo­kolt és célszerű, mert az Alföld felé futó folyókat szel ke­resztbe s elválasztja azok felső folyását al só folyásuktól. A határt a nyelvhatárra tenni itt szintén nem lenne ki­elégítő megoldás, mert a nyelvhatár még kevésbbé követ földrajzi vonalakat, mint a megjelölt határvonal, amennyiben még több apró folyóvölgyet szel ketté s szeszélyes kanyaru­latainál fogva sem alkalmas országhatárul. Ha Losonczig a Garam és Ipoly vízválasztóját kellett ajánlanunk, úgy ezen a szakaszon még indokoltabb ennek a hegygerincnek folytatá­sát, amely itt már a Garam és Sajó vízválasztójává lesz, tenni meg határvonalnak, mert a Sajó mellékfolyói már inkább kelet felé tartanak, közlekedési szempontból tehát még inkább elgravitálnak a Cseh-Szlovák állam központjától. Ily módon egész Gömör vármegyének Magyarországnál kellene maradnia a legészakibb garamvölgyi járás kivételével, amely földrajzilag a Garam vízvidékéhez tartozik. Nemzetiségi szempontból is indokolni lehet ezt a megoldást, mert Gömör vármegyének a garamvölgyi járás leszámításával 62­8*/o magyar, ellenben csak 340°/o tót anyanyelvű lakosa van. Magyarországnál kell eszerint maradnia Gömör vármegye mind az öt rendezett tanácsú városának, amelyek közül Rima­szombat és Rozsnyó majdnem kizárólag, Jolsva szintén több mint 8O°­0-ban magyar, Nagyrőczén pedig a magyarság meg­haladja az abszolút többséget. Csupán Dobsinán nincs a magyar­ságnak abszolút többsége, de a relatív többség itt is a magyar­ságé, s a tótság számban csak a németség után következik. A csehek részéről tehát nemzetiségi alapon egyik város sem követelhető, az öt városban együtt a tótság a lakosoknak csu­pán 16°/- át teszi; a megállapított határvonal mégis mind az öt magyar várost bekebelezi a Cseh-Szlovák államba s ezen­kívül csekély kivétellel a vármegyének több mint 100.000 főnyi magyarságát. Az öt város közül Rimaszombat és különösen Rozsnyó jelentős magyar kultúrközpont. A Garam és a Vág forrásvidékétől keletre tulajdonképen már sem néprajzi, sem földrajzi alapon nem lehet indokolni a csehek követelését. Néprajzi alapon azért nem, mert az innen keletre lakó tótságot a szepesi németségnek és a gömöri és abauj­­tornai magyarságnak széles öve választja el a nyugati tótságtól; másrészt, mert ez a tótság már meglehetősen keverten lakik a németséggel, a magyarsággal és­ a szepesi határtól keletre mindig szélesebb övben befelé terjeszkedő ruthenekkel. Nem szabad továbbá feledni, hogy ez a keleti tótság fajilag, nyel­vileg, viseletben és szokásokban jelentékenyen különbözik a (csehekhez közelebb álló) nyugati tótságtól. Ha a Garam és Vág forrásvidékétől keletre és délre eső egész területet össze­foglaljuk, mely a hat­ármegállapítás szerint Cseh­szlovákország­nak jutna, ennek az egész területnek 1.581.000 főnyi lakos­ságából csak 442.000, vagyis 27­9°/0 a tót, ellenben 518.000 (32'8°/o) a magyar és 435.000 (27 5°/o) a ruthén, 28°/0-nyi tótság­­nak «nemzeti megmentése» tehát 72°/0-nyi más nyelvű népességet juttatna kisebbségi uralom alá. S ha még e tótság nyelvileg el lenne határolható és közvetlenül csatolható a nyugati tótság nyelvterületéhez! De mint már említve volt, a németség és magyarság széles öve által van attól elválasztva. Földrajzi szempontból e szóbanforgó területnek Cseh-Szlovák­­országhoz való csatolása egy egészen lehetetlen és életképtelen alakulatot ad. Felső-Magyarország azon folyóinak vidékét, amelyek a Dunába torkolnak és nagyobbára nyugati irányt követnek, bár azok is a Magyar-Alföldnek szerves kiegészítő részei, még bizonyos földrajzi erőszakolással el lehet képzelni Csehországgal kapcsolatban, különösen ha a nemzetiségi elv nagy sérelmével a határok a Dunáig tolatnak ki, de már a Tisza felé lejtő völgyeket, melyeknek alig van kapcsolatuk a Garam és Vág völgyeivel, s amelyek a gazdasági élet minden legkisebb megnyilvánulásában a Tiszavölgy felé gravitálnak, nem lehet anélkül Csehországhoz csatolni, hogy azokat gazda­ságilag tönkre ne tegyük. Évszázados természetes és tradicionális kapcsolatokat ugyanis nem lehet máról-holnapra mesterséges kap­csokkal helyettesíteni, különösen olyanokkal, amelyek a néplélekben sem találnak segítőtársra. Katonai szempontból is elképzelhetet­len egy olyan ország, amely 350 kilométer hosszúságban és csak 100 kilométer szélességben nyúlik be két másik ország határai közé.­­ Ha azonban a béke nem szerezhető meg máskép, mint ha e keleti tétságnak legalább egy része az új Cseh-Szlovák államhoz kerül, akkor is olyan megoldási módot kell keresnünk, amely a nemzetiségi elv legcsekélyebb sérelmével jár. Első­sorban tehát ki kell hagynunk a magyar nyelvterületet és a földrajzilag ahhoz szervesen csatlakozó részeket; ki kell továbbá kapcsolnunk a ruthén nyelvterületet, amelyhez a cseheknek nyelvi alapon szintén nem lehet joguk, még kevésbbé történeti alapon, vagy a népek önrendelkezési joga alapján, minthogy e terület népessége határozottan Magyarországgal akar kapcso­latban maradni. A gömörmegyei tótság a fentebb elmondottak alapján mindenképen Magyarországnál kell hogy maradjon, a keleti tótságból tehát csak a szepesi és sárosi, továbbá a zempléni és ungi tótság jöhetne szóba. Ha azonban a magyar és ruthén nyelvterület, mint amely a nemzetiségi elv szerint 2 —

Next