Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 9. évfolyam (Budapest, 1922)

1-12. szám tartalomjegyzéke - TÁRCA - Bangha Béla S. J.: Úti feljegyzések. IV.

módjára vonatkoznak (70. L). Lehet, hogy vannak emberek, akik a vallást csak díszruhának tekintik (71. 1.), amelyet néha mutogatni szokás, de ez nem azért van, mert egyes órákhoz kötött vallásos oktatásban részesültek, hanem mert azonkívül semmiféle vallásos nevelésben nem részesültek és az a heti 2—3 óra édeskevésnek bizonyult. A cserkészmozgalmat mi is helyeseljük és felhasználjuk eszköz gyanánt, hogy általa megvalósítsuk a „keresztény vallás­erkölcsi," mondjuk krisztusi ideált, amely nem elvont (83.1.), (legalább nem azok előtt, akik most is látnak ezek szerint élő jellemes embereket, bár azok kevesen vannak) , de amellett felhasználjuk a katolikus pedagógia immár kétezer esztendő óta eredményesen használt eszközeit, köztük a szé­gyónást és áldozást. Mindemellett azonban nem akarunk pietista nevelést adni, főleg nem olyant, amilyent Kant kapott. Nagyon sajnáljuk, hogy Gockler tanárnak egyébként értékes munkáját így kellett méltatnunk, de nem hisszük, hogy ilyen vallás­erkölcsi elvek szerint lehetne igazán krisztusi jellemeket nevelni, akik be tudnák váltani mindazon reményeket, amelyeket a jobb jövő érdeké­ben a haza kíván tőlük. És így ebből a szempontból a könyvet ajánlani nem tudjuk és főkép nem azoknak, akik a vallásos életet, annak mibenlétét és pedagógiai értékét nem ismerik. Reméljük, hogy a társulat ezután megjelenő kiadványai nem fognak ebbe a hibába esni. B. Boér Géza: Hajnal István : Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. A Budavári Tudományos Társaság kiadása. 8° 226­­. Az az előkelő helyről jött támogatás, amely egy csapásra lehetővé tette, hogy fiatalabb történet- és művelődéstörténetíróink egyszerre tíz kötettel, utolsó évi munkálkodásuk java gyümölcsével léphessenek a magyar, de egyben a nemzetközi tudományosság nyilvánossága elé, szinte végső veszedelméből látszott kimenteni a magyar tudományos­ságot, elsősorban a magyar történetírást. A háború nemcsak hogy fejlődésükben akasztotta meg fiatalabb történetíróinkat, kiknek jórésze maga is a harcmezőn küzdött, vagy fogságban sínylett, de a folyton dráguló papirárak és nyomdaköltségek az itthon valók számára is mindinkább lehetetlenné tette munkálkodásuk eredményeinek a szak­folyóiratokban, vagy önálló munkában való közzétételét. A háborút követő forradalmi állapotok alatt a történetíró zavartalan munkássá­gának úgy lelki, mint gazdasági előfeltételei egyformán rosszabbodtak, míg a kommün végérvényesen bezárni látszott tudományos életünknek eme szomorú visszafejlődését, amidőn kényszerű hallgatásra, vagy épen feloszlásra kényszerítette tudományos társulataink legnagyobb részét. A rémuralmat követő nemzeti felbuzdulás azonban üres pénz­tárakat, amelyekben legfeljebb a j­obb reményében hazafias áldozat­készséggel jegyzett, de pillanatnyilag szinte értékesíthetetlen hadikölcsön csomagok hevertek, talált tudományos társulataink legtöbbjénél. Íróink lelkét sötét kétség tépte, mert hisz a mértéktelen áremelkedések mellett még tudományos társaságaink legelőkelőbbjei is alig gondolhattak többre évente egy-két kötet kiadásánál. Az állam, de elsősorban a társadalom tehetős rétegei segítségére volt tehát sürgős szükség, hogy hazánk tudományos életének összeroppanása elhárítható legyen. A Történelmi Társulat elnökét és az Akadémia újonnan választott fő­titkárát illeti az érdem, amiért nekik sikerült a társadalom érdeklődését oly mértékben megnyerni a vezetésük alatt álló intézmények iránt, hogy ezek fennállása, valamint eredménydús munkálkodása a közel­

Next