Bangha Béla szerk.: Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 27. évfolyam (Budapest, 1940)
1-12. szám tartalomjegyzéke - Tanulmányok - Nagy Miklós: Lagerlöf Zelma
előtt mint tüdőbajos szerepel, egyedül unokanővére tudja meg az igazat. Ez az unokanővér később, miután fiatalon özvegyen maradt, magához veszi a „vénlányt" és annak gyermekét, sőt azt örökbe is fogadja. A tulajdonképeni anya rengeteg lelki szenvedésen megy át s bűnhődik ifjúkori vétke miatt. Gyermeke nem szereti s csak egy szigorú, házsártos nagynénit lát benne. Bette Davis tökéletes alakítást nyújt, bár hisztérikus modorát s főleg beszédmodorát nem tudta egészen leküzdeni, öreg, sovány nagynéni maszkja kitűnő és teljes illúziót keltő. Kár, hogy nem egy tisztességes és szeplőtelen előéletű vénlány életét és lelki világát vitték filmre vele! Oz, a csodák csodája. — Rég nem működött már a reklám ilyen hangos dobbal, mint ennél a filmnél s tegyük hozzá rögtön, a magyar filmkritika is már régen nem bukott meg olyan csúfosan, mint ez alkalommal. A Hófehérke és a hét törpe sikerén ugyanis felbuzdulva, az amerikai filmesek egy másik gyermekmesét akartak filmrevinni és az amerikai üzleti verseny íratlan szabálya szerint „árnyékba állítani". Mi nem ismerjük eredetijében ezt az amerikai gyermekmesét, amellyel állítólag egy félszázada minden amerikai gyermek nevelkedik, de ha az erkölcsi tanulsága mindössze annyi, mint amivel a film végződik, hogy jobb a gyermeknek otthon maradni a szülői háznál, ez a mi európai felfogásunk szerint bizony édeskevés! Az a gyanúnk azonban, hogy még ezt a kalandot, de gyenge mesét is megrontották a filmírók és a felnőttek érdekeit szem előtt tartva, a legcinikusabb aszfaltviccekkel tűzdelték tele, így azután azt érték el, hogy nem a mese hangulata ragadja magával a nézőt, hanem a léha és pesszimista példálózgatásokon derül vagy bosszankodik. De még ha a legtisztább mese is volna az „Óz, a csodák csodája", még akkor sem éreznénk közösséget vele. Elvégre felnőttek vagyunk és viharban élünk, a világtörténelem egyik legszörnyűbb viharában s az emberi tudás, lélekerő végzetes csődje éppen az volna, ha a felnőtteket az ilyen szörnyű időkben mesékkel akarnák elaltatni, vagy elaltatni! A gyengék számára lehet ez ideiglenes menekülés önmaguktól egy képzelt világba, az erősek számára azonban valósággal lealázó ajánlat. Jöjjön elsején. — A soha véget nem érő magyar vígjátékszériákban végre egy épkézláb darab, amely becsületére válik íróknak, rendezőknek és színészeknek egyaránt. A pénzbeszedők és a könynyelmű adósságcsinálók humoros és tragikus történeteit fűzte össze, néha a falrengető komikum, máskor meg a nagy tragédiák széleit súrolva. A történet bő, eleven helyzetekben is és ötletekben is gazdag, erősen kidolgozott jellemeket visz a vászonra, sőt az élet mélységeit is meg-megnyitogatja. Legnagyobb értéke természetesen Páger játéka, aki szinte egészen új oldaláról mutatkozik be s a becsületes szegény ember kálváriájának, de aztán megdicsőülésének olyan emléket állít, ami a legnagyobb erkölcsi tanulsággal is felér. Ha a film régi nyelvén akarjuk kifejezni, igazi chaplini figura volt, de minden utánzás nélkül, magyar jellegzetességekkel. Göre Gábor visszatér. — A magyar filmgyártást aligha érte nagyobb pofoncsapás és megalázás, mint ezzel a filmmel. Ha pályázatot tűztek volna ki a szellemi szegénységre, ha megrendezték volna az eltorzult gondolkodás és az elfajult ízlés olimpiászát, akkor sem adhattak volna gyatrábbat és felháborítóbbat, mint ezt a Göre Gáborfilmet. A cenzúrán is végtelenül csodálkozunk, hogy keresztülengedte, miután a blaszfémia határán jár. Mennyországi képekkel kezdődik, ahol a plébános úr, meg a jegyző, meg az uraság borozgatnak. Hogy a mennyországban vagyunk, csak onnan tudjuk, hogy egy csillogó aranykapu jelenik meg először, körülbelül abban a kivitelben, ahogy Kutyabagoson szokták az uradalmi csűrben a betlehemesdít illusztrálni, na meg abból, hogy a boroskancsó, meg a poharak aranyosan fénylenek. Folytatódik azzal, hogy a kisbíró hazakíséri a plébános urat, aki mint új jövevény, még nem ismeri a járást és közben subájával fedi el a fa alatt csókolódzó fiatal párt. Ez ugyanis a most már „magyarrá" és „kereszténnyé" lett filmgyártás elképzelése a mennyországról! Aztán a változatosság kedvéért Göre Gábor és Durbincs iddogálnak mennyországi portájukon, stílszerűen itt is az egye meg a fenét emlegetve. Ez is hozzátartozik természetesen a mennyországhoz! Aztán lehuppannak a földre s egy olyan nagyarányú hülyéskedésbe kezdenek, amilyenre a legrészegebb ügy sem volna képes a paraszti sorban. Nemcsak magyarságában, hanem emberi érzésében is megalázva kullog ki a néző a vászon alól. A falukutatás lázas irodalmának betyárabb fináléja már nem is lehetett volna! Asszonyok. — Igen jól sikerült darab a Metro-gyár legújabb vígjátéka. Tulajdonképen szatírának nevezhetnek, mely a női társadalom szörnyű fonákságait, sőt fekélyeit rengeteg gúnnyal tárja a néző elé. Bemutatja az eszményi nőt, a mintafeleséget és anyát s köréje csoportosítja elriasztó példaként a különböző pletykázó, semmittevő, állandó kozmetikára és gyógytornára járó típusokat. Hogy az elfajult válásokat szembetűnőbbé tegye a szerző, valószínűleg túloz is, mert a darabban mindenki válik, újra házasodik, újra válik és így tovább. Persze, lelke mélyén, egy pár elvetemedett kivételével, mind fájlalja otthagyni férjét és otthonát, s amint teheti, visszatér első urához és szerelméhez. Egyetlen egy férfiszereplője nincs a darabnak, de állandóan róluk van szó és értük és miattuk történik minden. A szereplők kitűnőek, de külön ki kell emelnünk Rosalind Russel karikatúrának beillő nagyszerű alakítását. Majd minden mozdulata, járása, fejtartása nevetésbe fullad. Van egy jelenete, — amikor összeverekszik egy aszszonytársával férje elcsábítása miatt — amellyel percekig tartó derűt okoz. Említésre méltó még a darab keretébe beillesztett színes felvételezésű divatrevü, amely színpompájával mindenkit bámulatba ejthet. Egyetlen kifogásunk: kár volt a kozmetikai intézet ruhátlan, nem a nagy nyilvánosság elé való jeleneteit belevinni! Tollheggyel Az őszinte gyász, a legnagyobb tisztelet és hódolat minden jelével gyászolja a magyar katolicizmus gróf Majláth Gusztáv volt erdélyi püspököt. Bár súlyos betegsége már évekkel ezelőtt lemondásra és visszavonulásra kényszerítette s bár utolsó éveit mindentől távol, csak a szenvedés türelmes elviselésében, az isteni gondviselésnek való alázatos megadásban töltötte, mégis úgy érezzük, hogy pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Pedig Majláth püspök nem volt se tündöklő szónok, se tudós, sem író, sem különösebb szervezői talentum. Mégis mindenki tudta vagy legalább is érezte, hogy Prohászka után a legtöbb lelkes hívet ő szerezte Magyarországon az Egyháznak. Voltak évek, sőt helyesebben évtizedek, amikor Majláth püspök apostoli lelkületével betöltötte az egész országot. Ott volt mindenütt, ahol hirdetni kellett az evangéliumot; segített mindenütt, ahol nyomort kellett enyhíteni s vigasztalt mindenütt, ahol könnyeket kellett letörölni. A gyóntatószéket pedig felállította az egész ország felett; ehhez a gyóntatószékhez oda varázsolta az egész ifjúságot és szelíd bölcseséggel oda kényszerítette még a közélet világát is. Hogy mi volt a hatásának titka, könnyű rá megfelelni; nem a hideg bölcseség, sem pedig a diplomáciai okosság, hanem a jóság, a szeretet és az evangélium, amelynek nemcsak szolgája, hanem megtestesítője volt. A szó szoros értelmében fáradhatatlan és kimeríthetetlen volt a lelkek szolgálatában, pedig azt a hosszú és terhes életet féltüdővel szolgálta végig. Emlékét úgy őrizzük, mint a szentekét, akiket csak áldani és követni lehet. . Az olasz katolicizmusnak is nagy gyásza van. Meghalt Don Orione, a Gondviselés kis házának és kongregációjának alapítója. Nem volt egyházi rangja, még polgári kitüntetése sem, de halála hírére uralkodók, államférfiak, tudósok és írók küldtek részvéttáviratot. Koporsója előtt bíborosok és püspökök haladtak s a nép a gyásznak és kegyeletnek, a hódolatnak és rajongásnak olyan megnyilvánulását adta, amilyenre utoljára talán Don Bosco vagy Cottolengo temetésénél volt példa. Az olasz lapok, még a tisztán világiak is, oldalakat szenteltek napokon át szeretetreméltó, tiszta egyéniségének s az irgalomból soha ki nem fogyó életének. Úgy ünnepelték már halálakor népítélettel, mint szentet, akire nemsokára az oltár dicsősége vár. — Erkölcsi tanulságul tegyük hozzá, hogy ez a különbség a világi és az erkölcsi élet nagyjai között. Az előbbiekre haláluk után gyors vagy lassú, de biztos feledés vár, az utóbbiak felemelkedése és egyúttal megdicsőülése éppen földi elmúlásukkal kezdődik meg. Katolikus körökben kínos megütközést keltett az a cikk, amelyet éppen a feltámadás napjára, a hit győzelmének az ünnepére írt meg Imrédy Béla volt miniszterelnök az Új Magyarság című napilapban. Nekünk azért is szóvá kell tennünk ezt a cikket, mert miniszterelnöksége idején épp a katolikus egyesületek sorakoztak fel a legerősebben mellette s mert e lapok hasábjain is visszautasítottuk azt az akkor helytelennek látott támadást és bujtogatást, amely személye ellen folyt. Az elvek természetesen nekünk fontosabbak, mint a személyek. Éppen ezért kötelességünknek tartjuk, Imrédy Bélát is, ha még lehet, de a magyar katolikus közvéleményt is figyelmeztetni arra, hogy a volt miniszterelnök ebben a cikkében olyan kijelentéseket tett, amelyek a legfőbb pápai megnyilatkozásokkal állnak ellentétben s nem egyszerű politikai kalandot vagy eltévelyedést, hanem egyenesen világnézeti szakadást jelentenek. Imrédy Béla ominózus cikkében szóról-szóra a következőket írta: „Egyházi oldalról, nem csupán a katolicizmus, hanem a protestantizmus oldaláról is sokan súlyos aggodalommal szemlélik azt a folyamatot, mely vallási és egyházi téren megy végbe Németországban. Egyes túlzók odáig mennek, hogy az egész német szellemi és társadalmi átalakulásban egy óriási aposztáziát látnak, amely szerintük a keresztény Európának végét jelenthetné. Ezzel szemben vannak, helyesebben vagyunk jó keresztények, akik törhetetlenül ragaszkodunk hitünkhöz, de az egész egyházi vallási folyamatot, amely Németországban most 127