Magyar Lányok, 1906 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-01 / 1. szám

kisebb madarak, a hároméves Annike is oda­tipegett anyjához és nagy komolyan mondotta: — Anyácskám, kérek még egy porciót. Gryaszünyi nagyságú, virágos porcellánból készült tálacskát tartott az édesanyja elé. — Kinek lesz ez a rengeteg lakoma, békás ? — kérdezte a nagyasszony mellett sürgölődő Zsuzsa, — hisz te már kikaptad a részedet. — A hajas babámnak! — válaszolt komo­lyan a csöppség — ő is emberszámba megy. — Hogyne ? — Öreg Zsuzsa lopva nyúlt a zsebébe és kivett onnan egy akkora darabka „nádmézet“ (ahogy arrafelé a cukrot hivták) mintha a kanári madárnak akarna kedveskedni. — Ezt neked tettem el­­— súgta Annikó fülébe — vagy pedig a hajas babádnak. — Nem kell! — mondotta erélyesen a gügyü. — Tán kicsinyeled­? — Azt nem, de ő se legyen különb a töb­binél, aki megeszi a kását nádméz nélkül. S vitte a porciót a hajas babának. — Anyácskám, — szólalt meg most Imre, aki már meg is mosta a maga tányérját a kút­­nál (nektek elárulom, hogy nem is lett volna szükséges, mert annyira tisztára súrolta már a cinkanál) — anyácskám, kérnék tőled valamit... — Halljuk a szép szót! — A leckénket mindnyájan megtanultuk már, az írásbelit is elkészítettük, délután pedig nincs előadás... — Értem! — válaszolta a nagyasszony, — most pedig mulatni szeretne az én kis had­seregem. Halljuk hát a tervet. — Fölmennénk a vadásziakba és magunk­kal vinnék a kis szánkóinkat, meg a korcso­lyákat. — Elég biztos már a jég? — aggályos­kodott a nagyasszony. — Oh anyácskám! — buzgólkodott Annikó — az még engemet is elbír! A csöppség érvelése jóízű kacajt fakasz­tott a körülállókból. Viskyné lehajolt és meg­csókolta a kis leányát. — No, ha téged elbír, akkor mitől sem tartok, — szólott enyelegve. — Hát menjetek. De mindegyik jól felöltözködj­­k és vigyázzon, hogy túlságosan föl ne hevüljön csúszkálás közben. Jancsi majd utánatok viszi a kis szán­kókat, meg a korcsolyákat. Ami pedig az uzson­­nát illeti... — Nem vagyunk cseppet sem éhesek! — kiáltotta közre Bélácska. — Most nem, de később, úgy öt óra táj­ban bizonyára éhesek lesztek majd. Ismerem a jó étvágyatokat... Hát neked szólok, Márta, mert te vagy az én kis gazdasszonyom. Márta büszkén kiegyenesedett és egészen belepirult ebbe a nagy dicséretbe. A nagyasz­­szony pedig folytatta. — A pincében van egy fülke, itt adom neked a kulcsát, van abban elemózsia bőven : sonka, szalonna, sajt és akad kétszersült is. A múlt héten el akart menni édesapátok pár napi vadászatra, akkor elláttam mindennel, de közbejött sürgős teendője s nem mehetett el, a készlet tehát érintetlen. Adjál belőle a test­véreidnek és Jancsiról se feledkezzél meg. A fegyverszobában van az olajos mécses, azt gyújtsad meg, ha uzsonnáztok. — Így hát estig maradhatunk? — kér­dezte szivrepesve nagy örömében Imre. — Addig maradjatok, amig eljövök érette­tek apátokkal. A sötétben nem akarom, hogy egyedül jöjjetek haza. A lejtőn lefelé most síkos az út és nem szeretném, hogy bajotok esnék. Vigyázzatok a kicsinyekre és jól visel­kedjetek. II. Elindult a kis csapat. Elől ment Imre, mint útmutató, jóllehet valamennyien ismerték a vadásziakhoz vezető, kissé meredek ösvényt. Nyomába ment Béla, aki csak azon busult, hogy ő nem haladhat a menet élén, mivelhogy úgy dukálna a zászlótartónak. Mert apró nem­zeti szinű zászlót lobogtatott a jobbkezében. De belenyugodott mégis sorsába, amikor Imre felvilágosította, hogy a lobogót csakis csatában viszik elől katonáéknál, most pedig béke van és ilyenkor a sor közepén a helye. Harmadik rendben következett Márta és Annikó. A kis gagyü szeretettel szorongatta karjai között a hajas babáját és egyre figyel­meztette, hogy ki ne dugja orrát a takaró alól, mert pirosra csipkedi a fagyos levegő. Hátvéd­nek csatlatkozott hozzájuk a Jancsi fiú, egy jókora növésű, okos nézésű székely gyerek. Imrével egykorú volt, de nagy respektussal viseltetett iránta, amióta hallotta, hogy ez az ifjú legény hogyan olvas fel a könyvekből. Jancsi is értett a betűkhöz, de mégsem ment neki annyira folyékonyan az olvasás, az írásban pedig sokszor csökönyösködött a keze. Mert hát ez a kéz nem gyakorolhatta magát min­dennap a betűvetésben, sok egyéb dolga akadt !

Next