Magyar Lányok, 1908. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1908-03-15 / 12. szám

Lakhatók-e az égi testek? Egy meteorológiai folyóiratból vettük ki az alábbi közleményt, mely bizonyára érdekelni fogja a Magyar Lányok olvasóit. — A csillagászati kutatás egyik legérdekesebb kérdése, hogy van-e az idegen égi testeken gondol­kodó, eszes lény, aki így az emberhez hasonulható. Amilyen érdekes ez a kérdés, olyan nehéz, szinte lehetetlen a biztos megoldása. Az égi­testek általá­ban oly mérhetetlen távolságban vannak tőlünk, hogy magán a földhöz legközelebb esőn, a holdon sem vehetünk észre földi nagyságú élő­lényt. Ezér­t mindenkor következtetésekkel kell beérnünk. Az égi testek anyagi tulajdonságaira vonatkozó legelső kérdés Bunsen és Kirchhoff vizsgálataival kapott tudományos alapot. A színképelemzés törvé­nyeiből nyilvánvaló lett, hogy az égi testeken ugyanazok az elemek vannak, mint a földön. A földi élet feltételeit keresve, arra az ered­ményre jutunk, hogy a víznek, oxigénnek, nitrogén­nek és a szénsavnak jelenléte okvetlen szükséges s emellett a hőmérsékletnek mindig a víz olvadó és­­forráspontja között kell maradnia. Mivel pedig a természeti törvények nincsenek helyhez kötve, hanem általános érvényűek, teljes joggal követ­keztethetjük, hogy a földi élet feltételei ugyanazok, mint a többi égi testen. A mérhetetlen világűr égi testei közül néhány hasonlít a földhöz, a legnagyobb részük azonban teljesen különböző. Töbnyire önmaguktól világító napok, gömbalakú tömegek tüzes állapotban, s izzó gázok légköre veszi körül. Vannak azután ködszerű képződmények, az úgynevezett ködfoltok, amelyek különböző alakúak, a tekercsvonal, mint alapalakulat, mindegyikben meglátszik. Alapos okokból követ­keztetnünk kell, hogy ezek a világűrbeli ködtömegek az égi­testek fejlődésének valamely állapotát jelentik, s hogy belőlük keletkeznek az önmaguktól világító napok, az álló csillagok. A ködfoltok és álló csillagok fejlődési állapota semmi esetre sem olyan, hogy rajtuk élet lehetséges volna. Biztosan állíthatjuk tehát, hogy a világegyetem mérhetetlen számú álló csillagán nincsen élet. Más­részt azonban ők az energia forrásai a körülök keringő bolygókra nézve; ők szállítják a meleget, tehát a szerves élet nélkülözhetetlen föltételét, emezek felületére. Csak ezeket a felületükön kihűlt sötét bolygókat tekinthetjük a szerves élet székhelyének. Az álló csillagok bolygóiról semmi biztosat nem tudunk azon kívül, hogy gyakran középponti csilla­guk elsötétülését idézik elő, éppen úgy, ahogyan ezt naprendszerünknél is tapasztaljuk. Bármily sok ilyen bolygó van is, az égi­testek lakhatóságára irányuló vizsgálatainkat mégis csak azokra kell korlátoznunk, amelyek a mi napunk körül keringe­nek és amelyek közé a föld is tartozik. Első­sorban tekintsük a holdat, amelyről még­a XVIII. század végén is a­zt tartották, hogy gondol­kodó lények laknak rajta Azóta pontos vizsgálatok mutatták ki, hogy a hold mai állapotában nem lehetsé­ges ott a miénkhez hasonló szervezet, mert hiányzik az állati élet számára nélkülözhetetlen víz és levegő. Hogy mindig víz- és levegőnélküli égi­test volt-e a hold, arra már teljes bizonyossággal nem tudunk felelni. Gondos vizsgálatokból sem lehetett azt következtetni, hogy fejlődésének valamely korábbi állapotában gondolkodó lények laktak volna rajta. A hold felületének mai hőmérsékleti viszonyai is lehetetlenné teszik a szerves életet, mert a talaj egy holdbéli nap alatt a víz forráspontját meghaladó hőmérsékletre emelkedik, majd a nap lenyugta előtt a hőmérséklet a fagyás pontja alá száll és egy éjjelen keresztül 150—250 fokra sülyed azérus alá. A naprendszer bolygóinak legnagyobb része szintén ellenkező természetű a földdel, így a Merkúr­ról kimutatták, hogy állandóan ugyanazt az oldalát fordítja a nap felé, ez így egészen másképp meleg­szik, mint a föld. A nap folytonos hatása az egyik oldalon és örökös távolléte a másik oldaltól egyenlő módon elviselhetetlennek látszik előttünk. Ha tehát van is ezen az égi­testen élet, akkor is annyira eltér a miénktől, hogy alig tudjuk elképzelni. A Merkúr után a naphoz legközelebbi bolygó a Vénusz. Valószínűleg ez is mindig ugyanazt az oldalát fordítja a nap felé , ami a Merkúrra fennáll, fennáll a Vénuszra is. A Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz közül az első felülete valószínűleg még cseppfolyós állapotban van és ezért nem alkalmas a szerves élet számára. A Szaturnusz már oly messze van a nap­tól, hogy csak kevés fényt és meleget kaphat tőle. Még kevesebbet az Uránusz és a Neptunusz. A Szaturnusz gyűrűjéről kimutatták, hogy tél idején a napfény nagy részét elvonja s ezáltal több évig tartó napfogyatkozást idéz elő. Képzeljük el már most a földi életet ilyen viszonyok között! Az Uránusz forgási sarkai igen közel esnek pályájának síkjához s ez a körülmény egészen külö­nös éghajlati viszonyokat okoz. Az északi vagy déli szélesség ötödik foka alatt az Uránusz leghosszabb napjának tartama 2 és egyharmad földi év; az 50 fok alatt 23 és egyharmad ; 80 foknál 37; a sarkon meg 49 földi év. Ehhez járul, hogy a napból a földre jövő fénynek és hőenergiának csak egy négy­­század része éri az Uránuszt. A Neptunnál ezek a viszonyok még jelentékenyen kedvezőtlenebbek. A szerves élet kifejlődése tehát e távoli bolygókon a legnagyobb mértékben valószínűtlen. Az összes bolygó között a Mars az egyedüli, amelynek mai viszonyai annyira hasonlók a földéi­hez, hogy magasabb szervezetek életére lehet gondolnunk. A Mars felületének szabad víztömegei meg­lehetős kis területre vannak elosztva. Tulajdonképpen 194

Next