Magyar Lányok, 1908. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1908-03-15 / 12. szám
Lakhatók-e az égi testek? Egy meteorológiai folyóiratból vettük ki az alábbi közleményt, mely bizonyára érdekelni fogja a Magyar Lányok olvasóit. — A csillagászati kutatás egyik legérdekesebb kérdése, hogy van-e az idegen égi testeken gondolkodó, eszes lény, aki így az emberhez hasonulható. Amilyen érdekes ez a kérdés, olyan nehéz, szinte lehetetlen a biztos megoldása. Az égitestek általában oly mérhetetlen távolságban vannak tőlünk, hogy magán a földhöz legközelebb esőn, a holdon sem vehetünk észre földi nagyságú élőlényt. Ezért mindenkor következtetésekkel kell beérnünk. Az égi testek anyagi tulajdonságaira vonatkozó legelső kérdés Bunsen és Kirchhoff vizsgálataival kapott tudományos alapot. A színképelemzés törvényeiből nyilvánvaló lett, hogy az égi testeken ugyanazok az elemek vannak, mint a földön. A földi élet feltételeit keresve, arra az eredményre jutunk, hogy a víznek, oxigénnek, nitrogénnek és a szénsavnak jelenléte okvetlen szükséges s emellett a hőmérsékletnek mindig a víz olvadó ésforráspontja között kell maradnia. Mivel pedig a természeti törvények nincsenek helyhez kötve, hanem általános érvényűek, teljes joggal következtethetjük, hogy a földi élet feltételei ugyanazok, mint a többi égi testen. A mérhetetlen világűr égi testei közül néhány hasonlít a földhöz, a legnagyobb részük azonban teljesen különböző. Töbnyire önmaguktól világító napok, gömbalakú tömegek tüzes állapotban, s izzó gázok légköre veszi körül. Vannak azután ködszerű képződmények, az úgynevezett ködfoltok, amelyek különböző alakúak, a tekercsvonal, mint alapalakulat, mindegyikben meglátszik. Alapos okokból következtetnünk kell, hogy ezek a világűrbeli ködtömegek az égitestek fejlődésének valamely állapotát jelentik, s hogy belőlük keletkeznek az önmaguktól világító napok, az álló csillagok. A ködfoltok és álló csillagok fejlődési állapota semmi esetre sem olyan, hogy rajtuk élet lehetséges volna. Biztosan állíthatjuk tehát, hogy a világegyetem mérhetetlen számú álló csillagán nincsen élet. Másrészt azonban ők az energia forrásai a körülök keringő bolygókra nézve; ők szállítják a meleget, tehát a szerves élet nélkülözhetetlen föltételét, emezek felületére. Csak ezeket a felületükön kihűlt sötét bolygókat tekinthetjük a szerves élet székhelyének. Az álló csillagok bolygóiról semmi biztosat nem tudunk azon kívül, hogy gyakran középponti csillaguk elsötétülését idézik elő, éppen úgy, ahogyan ezt naprendszerünknél is tapasztaljuk. Bármily sok ilyen bolygó van is, az égitestek lakhatóságára irányuló vizsgálatainkat mégis csak azokra kell korlátoznunk, amelyek a mi napunk körül keringenek és amelyek közé a föld is tartozik. Elsősorban tekintsük a holdat, amelyről méga XVIII. század végén is azt tartották, hogy gondolkodó lények laknak rajta Azóta pontos vizsgálatok mutatták ki, hogy a hold mai állapotában nem lehetséges ott a miénkhez hasonló szervezet, mert hiányzik az állati élet számára nélkülözhetetlen víz és levegő. Hogy mindig víz- és levegőnélküli égitest volt-e a hold, arra már teljes bizonyossággal nem tudunk felelni. Gondos vizsgálatokból sem lehetett azt következtetni, hogy fejlődésének valamely korábbi állapotában gondolkodó lények laktak volna rajta. A hold felületének mai hőmérsékleti viszonyai is lehetetlenné teszik a szerves életet, mert a talaj egy holdbéli nap alatt a víz forráspontját meghaladó hőmérsékletre emelkedik, majd a nap lenyugta előtt a hőmérséklet a fagyás pontja alá száll és egy éjjelen keresztül 150—250 fokra sülyed azérus alá. A naprendszer bolygóinak legnagyobb része szintén ellenkező természetű a földdel, így a Merkúrról kimutatták, hogy állandóan ugyanazt az oldalát fordítja a nap felé, ez így egészen másképp melegszik, mint a föld. A nap folytonos hatása az egyik oldalon és örökös távolléte a másik oldaltól egyenlő módon elviselhetetlennek látszik előttünk. Ha tehát van is ezen az égitesten élet, akkor is annyira eltér a miénktől, hogy alig tudjuk elképzelni. A Merkúr után a naphoz legközelebbi bolygó a Vénusz. Valószínűleg ez is mindig ugyanazt az oldalát fordítja a nap felé , ami a Merkúrra fennáll, fennáll a Vénuszra is. A Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz közül az első felülete valószínűleg még cseppfolyós állapotban van és ezért nem alkalmas a szerves élet számára. A Szaturnusz már oly messze van a naptól, hogy csak kevés fényt és meleget kaphat tőle. Még kevesebbet az Uránusz és a Neptunusz. A Szaturnusz gyűrűjéről kimutatták, hogy tél idején a napfény nagy részét elvonja s ezáltal több évig tartó napfogyatkozást idéz elő. Képzeljük el már most a földi életet ilyen viszonyok között! Az Uránusz forgási sarkai igen közel esnek pályájának síkjához s ez a körülmény egészen különös éghajlati viszonyokat okoz. Az északi vagy déli szélesség ötödik foka alatt az Uránusz leghosszabb napjának tartama 2 és egyharmad földi év; az 50 fok alatt 23 és egyharmad ; 80 foknál 37; a sarkon meg 49 földi év. Ehhez járul, hogy a napból a földre jövő fénynek és hőenergiának csak egy négyszázad része éri az Uránuszt. A Neptunnál ezek a viszonyok még jelentékenyen kedvezőtlenebbek. A szerves élet kifejlődése tehát e távoli bolygókon a legnagyobb mértékben valószínűtlen. Az összes bolygó között a Mars az egyedüli, amelynek mai viszonyai annyira hasonlók a földéihez, hogy magasabb szervezetek életére lehet gondolnunk. A Mars felületének szabad víztömegei meglehetős kis területre vannak elosztva. Tulajdonképpen 194