Magyar Lányok, 1922 (28. évfolyam, 1-36. szám)

1922-01-01 / 1. szám

ü i sülni lassanként azt a szellemi kincset, melyet egész életén át gyűjtött, az a szent meggyőződés vezette, hogy ezzel olyasmit ad Emminek, mely gazdagabbá teszi őt a földi javak birtokosainál. Bármilyen nevetségesen hatott is az egy­szerű tanitói lakban az a külső cifrálkodás, mit a tanító ott megteremtett és megkívánt, a falu­beliek nem vették azt rossz néven mesterüktől. Tudták, hogy a mester még a tiszteletes uron is túltesz tudás és műveltség dolgában és tudták azt is, hogy amit az öreg pap évtizedeken nem tudott keresztül vinni híveinél, azt a tanító — tanítványain keresztül — néha egy csapásra elérte. A kis székely falu szinte hirneves lett a környéken. A gyerekek olyan tiszta ködmönké- ben, olyan tiszta kézzel-lábbal, olyan simára- fésült hajjal jártak az iskolába, hogy vasárnap a templomba sem szebben. A legények nem du­hajkodtak, a leányok nem pletykálkodtak, mert hol volt az még, hogy téli délutánokon a tanító ur is eljött a fonóba és mesélt az ifjúságnak, olyan szép meséket, hogy azok még a lélegzetü­ket is visszafojtották? Áhitatos csendben oszol­tak szét és a tanító, meg háza tája, tiszteletük­nek, szeretetüknek lett középpontjává. De nem­csak meséiért szerették a mestert, meg szelíd sza­váért. ő volt az, ki biró nélkül egyengette a falu­beliek viszályát, olyan igazságosan, olyan em­berségesen, hogy mindegyikük belenyugodott íté­letébe. ő irta meg felfolyamodásaikat, ő járta ki ügyes-bajos dolgaikat a vármegyénél és mert orvos csak sok mérföldnyire volt, ő gyógyította őket. Kis házi gyógyszertárából sohasem fogyott ki az aspirin, a trigemin, amivel fogfájásukat vagy lázukat tudta csillapítani, volt mindig hűsítő, gyógyító torokvize és ártatlan szemcseppei, kö­högést szüntető teái vagy cukorkái. A komolyabb betegekhez ő maga hívta sürgősen az orvost. Szolgálataiért soha semmit sem fogadott el és a becsületes székelyek csak azzal tudták meghá­lálni jóságát, hogy olyan életmódot folytattak, mely tetszetős volt a mester előtt. A földesur, Mikó Dániel, a környékbeli sok száz hold föld birtokosa, szívesen elbeszélgetett a müveit tanítóval. Mikó Dániel sokat utazott, világlátott ember volt, ki csak nagy kinnal, sok lemondással birt megmaradni a hazában. Nyug­talan vére szerte hajtotta a világban. Néha esz­tendők is múltak, mig felkereste ősi birtokát, a mikófalvi kastélyt. Ilyenkor aztán mindjárt le­üzent a tanítóért. Utált minden póriasságot és lelke csak úgy szomjazta a kultúrát. Nem tudta megérteni, belátni, hogy az agrár nemzet kultú­rája éppen abban áll, hogy a földből a vetést, a tőről a fürtöt, a fáról a gyümölcsöt kicsiholja, ö könyvtárakat, szobrokat, festményeket keresett mindenütt. Valóságos vigasza volt, falusi szám­kivetésében, ez a tanító, ki sehogysem illett bele környezetébe s akivel el lehetett beszélgetni a párisi Louvre-ról, a római amphitheatrumokról, Michel-Angelóról és Rodinről egyaránt. Asszonyt is olyat vett magának, aki nem igen illett székely­föld havasaihoz. Olasz asszony volt, ki itt nagy sárga, vörösrózsás kendőkbe burkolódzva dider- gett a napon, s kit csak nagy nehezen lehetett rábírni, hogy odaüljön a zongora mellé, melyen művészien tudott játszani, mert dermedt ujjai, — úgymond — itt nem engedelmeskednek. Sötét bőrű, ében hajú, ragyogó szemű, szép asszony volt, kit ura mindig, valami idegenből hozott mű­kincs gyanánt, féltett, becsült és szeretett. Két gyermekük volt, egy fiú, meg egy leány. A fiú, Párisban született és a nagy Rodin után — aki keresztapja is volt, — kapta nevét, a leányka Ingrid névre hallgatott. Mikó akkortájban Selma Lagerlöfnek egyik örökszép elbeszélését olvasta és ómnak hősnője a csillagszemü Ingrid emlékét akarta gyermekében megörökíteni. A kis Ingridre óizonban sehogysem illett ez az északi név. Sá­padt, sovány, beteges leányka volt, kinek sehogy­sem szolgált egészségére, hogy atyja, ki imádta gyermekeit és egy tapodtat sem mozdult nélkü­lük, mindenüvé elcipelte őt magával. Az örökös változása az éghajlatnak, az életmódnak, a kör­nyezetnek, fárasztották, kimerítették a gyenge szervezetű gyermeket és az orvos határozott kí­vánsága volt, hogy Ingrid Mikófalvára kerül­jön. Ott töltse a nyarat a fenyvesek alatt, de ma­radjon lenn télen is, a nagy oszlopos, jól fűthető csarnokokban, hová a réseken át is behatol az egészséget hozó, ózondus, friss, hegyi levegő. És Mikó Dániel, akit a világon semmi sem tudott volna egy helyre lekötni, most óriási podgyá- szokkal, nagy cselédséggel érkezett Mikófalvára. azzal az erős elhatározással, hogy Ingridtől el nem válik és óizzal a meggyőződéssel, hogy In­gridért szívesen lemond kóborlásairól is. És berendezkedtek a hosszú tartózkodásra. Mikó a karcsúra nyúlt, csinos Ágosttal vadász- gatott, billiárdot játszott, vagy kis lányának ol­vasott fel, — itt sem tagadta meg magát, — uti- leirásokat. Az asszony meleg napokon sok órán át zongorázott, vagy nyugágyán pihenve regé­nyeket olvasott. Szerette gyermekeit, de a maga módja szerint. Örült neki, hogy szépek és szíve­sen csókolgatta őket, ha kedve tártotta. De fog­lalkozni nem birt velük. Túlságosan türelmetlen, ideges volt hozzá. Környezete nem szerette külö­nösen, kivéve természetesen férjét és gyermekeit. Hideg, önző és gőgös nőnek tartották, mert nem állt szóba soha senkivel, s mert alantasaival nagyon is éreztette hatalmát... Azért is nem örült különösen Mari, a tani-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék