Magyar Lányok, 1922 (28. évfolyam, 1-36. szám)
1922-01-01 / 1. szám
sülni lassanként azt a szellemi kincset, melyet egész életén át gyűjtött, az a szent meggyőződés vezette, hogy ezzel olyasmit ad Emminek, mely gazdagabbá teszi őt a földi javak birtokosainál. Bármilyen nevetségesen hatott is az egyszerű tanítói lakban az a külső cifrálkodás, mit a tanító ott megteremtett és megkívánt, a falubeliek nem vették azt rossz néven mesterüktől. Tudták, hogy a mester még a tiszteletes uron is túltesz tudás és műveltség dolgában és tudták azt is, hogy amit az öreg pap évtizedeken nem tudott keresztül vinni híveinél, azt a tanítók tanítványain keresztül — néha egy csapásra elérte. A kis székely falu szinte hírneves lett a környéken. A gyerekek olyan tiszta ködmönkében, olyan tiszta kézzel-lábbal, olyan simárafésült hajjal jártak az iskolába, hogy vasárnap a templomba sem szebben. A legények nem duhajkodtak, a leányok nem pletykálkodtak, mert hol volt az még, hogy téli délutánokon a tanító úr is eljött a fonóba és mesélt az ifjúságnak, olyan szép meséket, hogy azok még a lélegzetüket is visszafojtották? Áhitatos csendben oszoltak szét és a tanító, meg háza tája, tiszteletüknek, szeretetüknek lett középpontjává. De nemcsak meséiért szerették a mestert, meg szelíd szaváért. ő volt az, ki bíró nélkül egyengette a falubeliek viszályát, olyan igazságosan, olyan emberségesen, hogy mindegyikük belenyugodott ítéletébe. ő írta meg felfolyamodásaikat, ő járta ki ügyes-bajos dolgaikat a vármegyénél és mert orvos csak sok mérföldnyire volt, ő gyógyította őket. Kis házi gyógyszertárából sohasem fogyott ki az aspirin, a trigemin, amivel fogfájásukat vagy lázukat tudta csillapítani, volt mindig hűsítő, gyógyító torokvize és ártatlan szemcseppei, köhögést szüntető teái vagy cukorkái. A komolyabb betegekhez ő maga hívta sürgősen az orvost. Szolgálataiért soha semmit sem fogadott el és a becsületes székelyek csak azzal tudták meghálálni jóságát, hogy olyan életmódot folytattak, mely tetszetős volt a mester előtt. A földesúr, Mikó Dániel, a környékbeli sok száz hold föld birtokosa, szívesen elbeszélgetett a műveit tanítóval. Mikó Dániel sokat utazott, világlátott ember volt, ki csak nagy kínnal, sok lemondással birt megmaradni a hazában. Nyugtalan vére szerte hajtotta a világban. Néha esztendők is múltak, míg felkereste ősi birtokát, a mikófalvi kastélyt. Ilyenkor aztán mindjárt leüzent a tanítóért. Utált minden póriasságot és lelke csak úgy szomjazta a kultúrát. Nem tudta megérteni, belátni, hogy az agrár nemzet kultúrája éppen abban áll, hogy a földből a vetést, a tőről a fürtöt, a fáról a gyümölcsöt kicsiholja, könyvtárakat, szobrokat, festményeket keresett mindenütt. Valóságos vigasza volt, falusi számkivetésében, ez a tanító, ki sehogysem illett bele környezetébe s akivel el lehetett beszélgetni a párisi Louvre-ról, a római amphitheatrumokról, Michel Angelóról és Rodinről egyaránt. Asszonyt is olyat vett magának, aki nem igen illett székelyföld havasaihoz. Olasz asszony volt, ki itt nagy sárga, vörösrózsás kendőkbe burkolódzva didergett a napon, s kit csak nagy nehezen lehetett rábírni, hogy odaüljön a zongora mellé, melyen művészien tudott játszani, mert dermedt ujjai, — úgymond — itt nem engedelmeskednek. Sötét bőrű, ében hajú, ragyogó szemű, szép asszony volt, kit ura mindig, valami idegenből hozott műkincs gyanánt, féltett, becsült és szeretett. Két gyermekük volt, egy fiú, meg egy leány. A fiú, Párisban született és a nagy Rodin után — aki keresztapja is volt, — kapta nevét, a leányka Ingrid névre hallgatott. Mikó akkortájban Selma Lagerlöfnek egyik örökszép elbeszélését olvasta és annak hősnője a csillagszemű Ingrid emlékét akarta gyermekében megörökíteni. A kis Ingridre azonban sehogysem illett ez az északi név. Sápadt, sovány, beteges leányka volt, kinek sehogysem szolgált egészségére, hogy atyja, ki imádta gyermekeit és egy tapodtat sem mozdult nélkülük, mindenüvé elcipelte őt magával. Az örökös változása az éghajlatnak, az életmódnak, a környezetnek, fárasztották, kimerítették a gyenge szervezetű gyermeket és az orvos határozott kívánsága volt, hogy Ingrid Mikófalvára kerüljön. Ott töltse a nyarat a fenyvesek alatt, de maradjon fenn télen is, a nagy oszlopos, jól fűthető csarnokokban, hová a réseken át is behatol az egészséget hozó, ózondús, friss, hegyi levegő. És Mikó Dániel, akit a világon semmi sem tudott volna egy helyre lekötni, most óriási podgyászokkal, nagy cselédséggel érkezett Mikófalvára, azzal az erős elhatározással, hogy Ingridtől el nem válik és azzal a meggyőződéssel, hogy Ingridért szívesen lemond kóborlásairól is. És berendezkedtek a hosszú tartózkodásra. Mikó a karcsúra nyúlt, csinos Ágosttal vadászgatott, billiárdot játszott, vagy kislányának olvasott fel, — itt sem tagadta meg magát, — utileirásokat. Az asszony meleg napokon sok órán át zongorázott, vagy nyugágyán pihenve regényeket olvasott. Szerette gyermekeit, de a maga módja szerint. Örült neki, hogy szépek és szívesen csókolgatta őket, ha kedve tartotta. De foglalkozni nem birt velük. Túlságosan türelmetlen, ideges volt hozzá. Környezete nem szerette különösen, kivéve természetesen férjét és gyermekeit. Hideg, önző és gőgös nőnek tartották, mert nem állt szóba soha senkivel, s mert alantasaival nagyon is éreztette hatalmát... Azért is nem örült különösen Mari, a tani-