Magyar Lányok, 1922 (28. évfolyam, 1-36. szám)
1922-01-01 / 1. szám
Szikra. Nagyasszonyok. Ára kötve 160 korona. Megmentette! Az orvos intett az apának s bementek a másik szobába. Halkan beszélt ugyan,, de a beteg leány, akinek túl finom, túlérzékeny idegeit a betegség még érzékenyebbé tette és a láz a végsőig fokozta a figyelő képességét, hallotta az orvos minden szavát: — Az én tudományom véges határa itt megszűnik. S azt hiszem, nemcsak az enyém, de minden orvosé. Csak a véletlen segíthet! Valami véletlen csodája vagy ereje a természetnek; vagy mit tudom én, mi; valami ismeretlen erő, amiről mi nem tudunk; amiről csak a mennybéli tudós előhívhatja, ha akarja, valaki meggyógyítására... — Hát menthetetlen? — kérdezte kétségbeesetten az apa. — Emberi számítás szerint igen ... A leány halkan felsóhajtott, halálos ítélete hallatára: — Istenem, ha meg kell halnom, ne kinézz soká! S egy pillanatig arra gondol, hogy legjobb lenne odavánszorogni az ablakhoz s leugrani az utcára. A negyedik emeletről, biztos a halál! De egyrészt irtózattal is tölti el a kép, amit hirtelen eléje varázsol képzelete, amint ott látja magát, elterülve, roncsoltan a véres kövezeten, másrészt, hiába, az életösztön, az élni vágyás gondolata felülkerekedik benne. Hátha a véletlen még megsegíti! — Édes Istenem, gyógyíts meg! S még egy másik gondolat, egy epedő vágy is kezd gyökeret verni a lelkében. Az, ha úgyis vége mindennek, ha meg kell halnia, legalább mielőtt elmenne, hogy találkozzék azzal a férfival, akit eddig titkoltan, de lelke minden érzésével s szive minden tiszta, szűzies vágyával szeretett. Eddig nem mondta meg neki, hogy szereti, mert koldusok voltak mind a ketten s csak nyomoroghattak volna, ha összekelnek, nem tudtak volna megélni, hanem most már úgy se kell élni tovább, hát addig a hátralevő pár napig, vagy óráig boldog akar lenni. S a láztól is és a gondolat gyönyörétől is remegve ábrándozik arról, hogy milyen csodaszép lesz, ha el fog jönni a halálos ágyához az a déli, szép legény, aki nemrég szinte könnyezve távozott mellőle, mikor lángoló szerelmi vallomására azt hazudta neki, hogy nem szereti. De hát akkor mondhatott mást? Hanem most már mondhat. Most már megvallhatja neki, hogy akkor nem mondott igazat, mert szereti, nagyon szereti, a halálig szereti. És az a fiú nem is fogja sejteni, hogy milyen rövid határidőt mond neki. De hiszen az oly mindegy, hogy, meddig? A boldogság egyperce felér a boldogság nélküli évekkel... S tovább színezi a lázas, égő színekkel festett álomképet. Eljön a szerelmese és homlokára, njakára csókolja az első s tán utolsó vőlegényt csókot. Hátha a nagy boldogság egyszerre megöli? Lehetne-e ennél szebb halála? Az apja nagyot néz, mikor a leánya mondja neki: — Apus, hivassa el Párdy Pistát. — De kis leányom, mit akarsz te Párdyval? Hiszen magad mondtad, hogy nem akarod többé látni. — De most már akarom! Az apa azt hiszi, hogy lázálomban beszél a leány: — Édes drágám, csak aludj nyugodtan. — Majd alszom eleget apám. Most még nem akarok aludni. Hivassa el! Meg akarom neki mondani, hogy szeretem. Most már megmondhatom, nem ártok vele neki. Nem kell már elvennie . . . És csoda történt! Akit a doktorok nem tudtak meggyógyítani, azt egyszerre csak kezdte gyógyítani a boldogság. A fiatalember eljött a haldokló ágyához és a haldokló leánnyal váltott jegyet s csodálatosképpen ettől a perctől kezdve a nagy beteg mintha csak napról-napra, egyre jobban kezdett volna gyógyulni. Odakint fagyos, fehér világ volt s a lábadozó leány, bár még halaványan és erőtlenül, de már kikelt az ágyból és ott ült az ablak mellett s nézte a nagy pelyhekben hulldogáló hócsillagokat, melyek éppen olyan szépen, fehéren hulldogáltak, mint ahogy az ő lelkére hull a gyógyulás, a boldogság. Egyszerre csak belép a szobába az öreg Párdyné, a Pista édesanyja. Máskor, amikor az apja is odahaza volt, mindég olyan jóságos s kedves volt hozzá, de most mintha kicserélték volna. Könyörtelenül dobálja az arcába a legkegyetlenebb szavakat: — Tetetted magad, hogy beteg vagy, hogy elvetesd magad az én szegény fiammal! Sikerült is a fogásod! Megölted azt a szegény fiút! El fog venni és a nyomorúságban el fog zülleni. . . És te azt hazudod, hogy szereted? . .. A leány kétségbeesetten mentegeti magát.. Hogy tetette volna ő magát! Hiszen láthatja, milyen beteg, még most is. — Annál rosszabb! Nem elég, hogy koldusok lesztek, de még egy nagy beteg felesége is lesz szegény szerencsétlen fiamnak. Ha igazán szeretnéd, nem tennéd tönkre . . . — Igaza van! Nem tehetem tönkre — suttogja a leány, mikor elment Párdyné. Az ablakhoz támolyog, kinyitja a kendőt